2010. július 10., szombat

Elfelejtett mosolyom

Csend borult az

alkonyi-vér áztatta tájra.

Szelíd lankák némán

vártak az éjszakára.


A lemenő nap vörös

csíkokra szakadt

nézte a fészkükre

megtérő madarakat.


A nemrég még büszke korong

hangtalan mállott szét a láthatáron.

Csak némi visszfény maradt utána

mint derengő álom.


Nehéz fátylát lassan

terítette szét a sötét

s könnyű kézzel hintett

csillagokat az égen szerte-szét.


Vágyak ébredtek,

a fák susogni kezdtek,

a levelek távoli

kedveseknek üzentek.


Sűrűbb lett a virágillat,

ahogy elúszott a rét fölött

Lecsendesült tó tükrére

a holdvilág költözött.


Mintha mindig így lett volna,

olyan most a nyugalom.

Ez a béke előcsalja

elfelejtett mosolyom.


Komáromi János


Nincsenek megjegyzések: