2010. június 26., szombat

Uram, én gyónni akarok!

Eljátszottam az életemet!

kockára tettem a jelent s a jövőt!

furcsa ember voltam, sírva kacagó,

az álmok álmait álmodó.


Előre csak hunyt szemmel mentem

merész hágókon mindig egyenesen,

ha megálltam, hívtak a ködös utak,

átléptem a szakadékokat.


Ha vágyakoztam a tilosba,

hol pogány idők bálvány szelleme jár,

beleütköztem régi sírhalmokba

és őszre fordult bennem a nyár.


Hátranéztem, mindig csak hátra!

Egy út felé, mely elmaradt mögöttem,

egy sír felé, mely kizöldült szívemben

es mindig visszaintegettem.


Mindent csak másokért áldoztam

a szívem csak útvesztőkbe vezetett

s bár sóvárgástól elkínzottan vártam

elűztem azt, aki szeretett.


Nekem mindenből egész kellett

a boldogságból sem volt elég a fél,

elepedtem az elérhetetlenért

s dacosan felszegtem fejemet.


Nem kellett soha a félöröm,

inkább páncélt vagy teljes gyászt viseltem,

drágán fizetett az ünnepnapokért

magát tékozló úri lelkem.


Nagy érzések lobogtak bennem,

ha akartam feszült minden idegem,

a nehézséget letiporni vágytam

konok szívóssággal, hidegen.


Tudtam, hogy romba dől majd minden,

ha nélküled építeni akarok,

hogy törvény, s parancs a Te akaratod

s elér majd kemény haragod.


Éreztem – és beteljesedett!

Pironkodó hajnalból fáradt este lett,

bölcső helyett csak álmokat ringatok,

bennük élek, és bennük meghalok.


Mindig csak a semmit ölelem,

vád és önostorozás minden énekem,

teher vagyok magamnak, teher a lét

Uram, Uram, meddig tart ez még?


Szememből kihalt az akarás,

a fenséges fájdalmak megkötöztek,

nem vonz az élet és nem vonz a halál,

magamhoz is idegen lettem.


Most itt vagyok a lábaidnál,

levághatod tőből aranyhajamat,

megvakíthatsz az örök fényességgel,

hogy tisztának lássam magamat.


Uram, én bánom, amit tettem

bánom, hogy rosszul szolgálatlak Téged,

szánom-bánom, hogy megöltem magamban

az örömöt és a szépet.


Vöröskői Olga


Nincsenek megjegyzések: