2010. június 13., vasárnap

Kertemben puha csönd. Itthon vagyok. Virágaim apró arcán mosoly, s mintha hegedű sírna a Vén Tölgy szép levelei közt. Pedig csak a lelkem az, széllel játszik, hittel, alázattal bujkál pajkosan. Testem a fakéregnek dől, szívem Isten lábai elé térdel. Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet. Sohasem hitegettél, hogy én erősebb lennék a többinél. De meztelen hagytad a lelkem, csupaszon a szívem, és azt mondtad, járjak így s öltözzem ember-szép ruhákba. Azt mondtad, öltözzem tisztességbe. Szebb ruha nincs, mint a becsület, köpönyegem legyen az igazság. Meztelen vagyok, Uram, csupasz, mint egy béka. Gyengeségeim fáklyaként vonzzák a rabló karmokat, éles fogával mar belém az irigy és a gonosz - hát mit vehetnének el tőlem? Lám, panaszkodom, pedig nincs gazdagabb ember nálam a földön, mert akit Isten szeret, az nem szegény. Panaszkodom, mert gyenge vagyok, csak ember. Sírok, mert a könnyek mintha lemosnák belül a férfit is. Alszik alattam a gyep, alszanak az ágyások, árnyékos álom a délután öle. Az ágyások hantok is, s a sírhantok bölcsők. Vajon fölém emel dombot az emlékezet? Barátom egy Kicsivirág, olykor gondolataimmal megsimogatom mosolyát, olykor szirmain felejtem a könnycseppjeimet. Álmodni kéne, hogy ez az élet is csak álom. Álmodom helyette új életet, új életbe új álmokat…mert milyen új élet az, ahol a régi álom még lakó lehet? Sosem mondtad, Uram, hogy könnyű az élet.


Kóos Attila


2 megjegyzés:

Málna írta...

Most nem igazán tudok nagy szavakat mondani.
Attila költésze előtt amúgy is elismeréssel állok.
Az őszinte fájdalom és szeretet, amit leír, amit vállal...emberi érzés...

és nem szégyen...

Na...el is picsogtam magam....

Vörös liliom írta...

Attila költészete engem is lenyűgöz, Drága Erika! :)
„Az igazi költők azok, akik észreveszik az élet apró dolgait,a világ cseppnyi rezdüléseit. Csak sajnos kevesen vannak, akik valóban ilyenek. S ha vannak is,még kevesebben vállalják fel azt,amit tesznek,amit működnek. Mert ez a világ nem az ilyen érzékeny lelkűek számára van berendezkedve. S ezt mindnyájan tudjuk. Csak rajtunk múlik,hogy szembeszállunk-e ezzel,vagy szép lassan,észrevétlenül és akaratlanul belesüllyedünk a felszínbe,a közhelybe,és mindabba ami körülölel minket.”