2010. június 26., szombat

Ne ússz súlyokkal a nyakadon

- Mondja, mi bántja?

Valami nehéz dolog van a mellkasomon, alig bírok lélegezni. Nem tudom, miért van ez, bármit teszek, nem múlik el.

- És odabent?

Idebent? Egy fehér kőből kirakott hídon állok, alattam a mélykék tenger, ameddig a szem ellát. Kihajolok a hídról, hogy a víz mélyére nézhessek, de érzem, hogy az ezernyi ólomnehezék lehúzza a nyakam. Reggel ezekkel a súlyokkal kelek, este ezekkel fekszem le; egész nap vonszolom őket magam után, mégsem lesznek könnyebbek. Mindnek különböző formája van: az aggodalmak kicsik, szögletesek és éles a szélük; a problémák kerekek és tömörek; a felelősségek hosszúkásak és csilingelve koccannak össze, mikor leülök. A bűnök a legnehezebbek – fel sem tudom őket emelni, és sötét felületük a fényt sem veri vissza. És mind csak húzza a nyakam, a hátam is belegörbül, míg már alig bírom tartani magam és a híd korlátján átbukva magába nem fogad a habok kéksége. A csobbanásnak hangja sincs, ahogy a sok nehezék a víz alá ránt, és én csak kapálózok, próbálom felrúgni magam, csak egy falatka levegőt hadd kaphassak.

- És azután?

Többnyire megfulladok. A következő, amit felfogok, az az, hogy megint a hídon állok a mélységbe meredve. Mindannyiszor újra beleesek a vízbe és erő híján újból megfulladok, mintha nem is emlékeznék arra, mi történt legutóbb; majd újból feltámadok, és az egész kezdődik elölről. Talán ostobaság tőlem, de látni akarom a tenger alját.


Katona Júlia


Nincsenek megjegyzések: