2010. május 15., szombat

Remény

voltam már őszi, hulló falevél

búcsút intettem már ezerszer a száraz ágaknak

a kopár tájtól is elköszöntem azokon a dér-harmatos reggeleken

és földre lapulva vártam, míg az enyészet

szabaddá tette fogoly lelkemet


voltam már tavaszi, nyíló virág szirma

és köszöntöttem reggelente csillogó, arany-harmatot sírva

az érkező Napot

színeimmel lepkét és bogarat hívogattam

vagy lányok kezében boldogan ragyogtam


voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon

kisgyermek lesett rajtam át

és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben

tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek

és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért

szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért


voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon

magamba zártam a Napot

és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig

míg a forróság elégetett

és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak

és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak


voltam már minden a világon

mit teremtett az önvaló képzelet

voltam kérés, válasz és üzenet

vallomás és búcsú

álom és ébredés

csorgó vér és heves lüktetés

zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon

voltam valóság bár azt hittem álmodom

voltam nevetés és sikoly

voltam könnye örömnek, bánatnak

voltam társa egyedül a magánynak

voltam már minden

és nem maradt belőlem semmi

most azt sem tudom merre kell menni

nem tudom mi hív és mit kell tenni

hisz kit érdekel?

mit számít mi voltam?

engem is csak az érdekel

mi lehetek még


reménykedek...

talán egyszer... még Ember is lehetek...


Komáromi János


Nincsenek megjegyzések: