2010. május 29., szombat

Memento mori

Íves kopjafád titkaidon kívül

kincseket őriz, nyári ókor- alkonyt,

borzongató szelet, mely kőtábládon kihűl,

múló éveket, mik rám nevetnek vakon,


s a feketeföld, mely örök álmod őrzi

jókedvű hajnalokat ölel magához,

szelíd emléked nimfa-vágyát űzi,

majd hozzáigazítja léptem dalához.


Életünk során mindannyiunk szembesülünk a mindent elsöprő kínnal, kiszakad belőlünk egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében, azonban akkor ismerjük meg az igazi fájdalmat, amikor szeretteink nevét látjuk gránitkőbe vésve…nincs az a szó, mely megvigasztalhat minket, és nincs az a csönd mely szóra bírná a mélyünkben egyre terebélyesedő fájdalmat. Gyászunk súlyától mindennap meghalunk egy kicsit, és mindennappal, melyet nélkülük kell továbbélnünk kevesebbek leszünk, ám erőt kell vennünk magunkon, hogy legyünk akik a jelenben tartják soha el nem múló hangjuk visszhangját, lelkünkben tükröződő pillantásukat és ezáltal örökre szerethessük Őket, kezüket fogva álmunkban és ébredésben.



13 megjegyzés:

Magdi írta...

Mély gödör alján sok könnyező virág,
Életért kapaszkodik a földrögök között,
de hiába nyújtózkodnak meleg fény felé,
a rút halál ott őrködik árnyékuk mögött.

Drága Daniela!
A gránitkockákra vésett szavak szívbemarkolóan tudnak fájni.
A szeretteink nem pótolhatóak akkor sem, ha mindennap emlékezünk rájuk.
Az érintés és az ölelés hiánya mérhetetlen veszteség azoknak, akik itt maradtak.
Könnyes szemekkel emlékeztem.
Köszönöm meghatóan fájdalmas, szép gondolataid. Szeretettel ölellek.Magdi

Vörös liliom írta...

A kínzó hiány, mi itt maradt társamul
zokogva bizonygatja, mennyire szeretem,
lüktető szívemhez fájón idomul
hisz minden dobogással Apát éltetem!

Köszönöm, Drága Magdika, hogy most Te is a legszebb virágok porát gyűjtötted ahhoz a mézhez, mellyel azok emlékeit édesíted, akik már nem lehetnek velünk.

Végtelen szeretettel ölellek: Daniela

shadow írta...

Megkönnyeztem, Drága Daniela, minden pillanatod érzését, és biztosra veszem, miközben írtad, Édesapád a vállad fölött sírta el meghatottsága cseppjeit.

Vörös liliom írta...

Drága Shadow, miután Apu „elengedte” a kezem, hosszú időn keresztül ringatóztam az önsajnálat langyos pocsolyájában, amit az elveszett illúziók hullámaival korbácsoltam fel tengerré. Teltek, múltak a hónapok, és én úgy éreztem, hogy egyre inkább elfogy a levegőm, mígnem akkora lett a vákum, hogy fuldokolni kezdtem benne. Sajnos, azóta sem kapok annyi levegőt, amennyire szükségem volna. Nagyon, nagyon hiányzik…hiányoznak azok a hosszú levelek, azok a szép míves írással szerető sorok, melyekkel telehímezte az apai szív… hiányzik a hangja, hiányzik az ölelése, a humora…szemem fénye volt…már három és fél éve bolyongok vakon, céltalanul, mint egy falevél a szél kezei között…

Köszönöm, hogy egy pillanat erejéig megálltál velem együtt emlékezni!

Málna írta...

Kedves Daniella!

Kreatív blogger díjat küldök neked ha nem kaptál még...

Jár hozzá szabály is. Az oldalamon találod!
Kedves játék:) És elismerés...

Szeretek Nálad és gondolataidnál csodálatos verseidnél megpihenni!
Erika

Vörös liliom írta...

Drága Málna,

a váratlan öröm szinte bénítja ujjaimat, szívemben ezer és ezer köszönet születik, arcomon számtalan meghatottság-könny pereg...ha szeretsz nálam, és érzed a lelkem a verseken át, akkor remélem, megértesz, és egy perc töredékéig nem haragszol meg rám! A kreatív blogger díjra nem érzem magam érdemesnek, korábban megtisztelt vele egy Kedves Barátom, Drága Dreaming, és neki is hasonló félelemmel írtam, mert fájdalmam vigasztalhatatlan volna, ha harag, vagy megbántottság nyílna irántam szívetekben. A díjra nem érezem magam méltónak, hiszen ez a verses sarok, amit kialakítottam a nagyvilág őrült „szobájában”, nem volna ilyen békés és meghitt, ha oly’ csodálatos írók, amatőr írók, költők, filozófusok, szabad gondolkodók művei nem sorakoznának itt és nyitnák szavaik az olvasó lelkét-elméjét, akárcsak a számtalan kulcs, amely mindig pontosan tudja, melyik zárba kell illeszteni, hogy a legmélyebb zugunkba is behatoljon...

Málna írta...

Ó te drága Daniella:)

Én nem gondolom, hogy azért mert nem akarsz valamit azért más lennél akár az én szemeben, akár más olvasód szemében:)
Megértelek!
És szeretettel olvaslak:)

hifimiki írta...

Kedves Daniela!
Mióta én is elveszítettem szüleim, bennem is élnek e súlyos gondolatok és érzések. Én is nehezen viselem hiányukat, de az úton tovább kell menni, ha tetszik, ha nem. Ezt a kis arasznyi életet kaptuk a sorstól, s az idő rabul ejt. Megpróbálunk vigasztalódni, de nem megy! Minél távolabb vannak tőlünk, annál nehezebb.
A Vigasz c. versemben próbálom vigasztalni magam, s másokat. A drága Kun Magdit is sikerült egy kicsit megvigasztalni.
Két másik versemben: Édesanyám emlékére, és Anyák napjára írtam, megpróbálom enyhíteni ezt a soha nem múló fájdalmat.
Talán egy soha el nem múló szerelem
hoz egy kis enyhülést ebben a szédült, kegyetlen világban!
Szeretettel: Miki

Vörös liliom írta...

Kedves Miki,

Szavaid igaza úgy metszi át a szívem, mint ahogyan a várost esténként szikrázóan átmetszi a tűnő nap langymelege…Édesapám halála megsemmisített…azóta is, mindennap továbbhalok egy kicsit. A szóba hozott verseidet megkeresem majd, hátha rajtam is segítenek.
Köszönöm, hogy átérezted fájdalmam: Daniela

hifimiki írta...

Drága Daniela!
Elolastad 06. 12-ei megjegyzésemben említett verseimet?
Enyhítette fájdalmadat?

Szeretettel: Miki

Vörös liliom írta...

Kedves Miki, próbáltam visszamenőlegesen keresni a blogodon a fennemlített verseket, de sajnos nem találtam meg azokat. :(

hifimiki írta...

Drága Daniela!
A hifimiki.blogspot.com májusi versek között találod meg!

Szeretettel: Miki

Vörös liliom írta...

Nagyon szép érzéseket bújtattál szóruhába, Kedves Miki…