2010. május 29., szombat

Már és még...

Néha elvegyülök a szótlanok között,

de kezemmel már taszítom a ködöt,

amit szemem elé hordott a szél…

s a reggeli fénynél, jobban érzékelem,

hogy mi az, mi örökre fénytelen.

Néha hangosan kiáltok,

a sok összegyűrt átok,

mit arcomba köp a tegnap,

keresi , hogy hol van a szebb nap…

s jéghideg valójával összetöri az álmomat.

Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,

hogy ostoroktól védjem meg magam,

mint rét végén nyíló apró kis virág,

amit a nyár foga lassan már lerág.,

olyan színtelenül haldokló vagyok,

de még egy kicsit kapaszkodok,

mielőtt –e létből végleg elmegyek,

éreznem kell, hogy milyen is lehet..

amikor valakinek a lelke őszintén szeret.


Ruder Jana


2 megjegyzés:

Málna írta...

Öröm találkozni Nálad Jana versével..
Bár ez most fájt...picit...

Vörös liliom írta...

Jana, ajkain hordja szívét, Drága Erika! Még a mellkast feszítő fájdalomról is oly szépen tud írni…