2010. április 10., szombat

Valahogy mindig

Valahogy mindig belém szülöd a verset.

Minden szavam csak riposzt

önállón délcegen megálló

de járni képtelen

induló

himnusz nélküli

végtelen

fülben a csengés

mit csak egyedül te

magad

hallasz

valami féktelen csikorgás

két szájzár közé morzsolt

fohászból maradt tegnapi ima

ahogy elnémult a világ de te még

egy utolsót szisszentél

mikor körmödre égett az a gyertya.

Riposzt. Mindig nyelvelek. Vissza.

Mert gondolat ébred

ha nem is akarom és igazán

nem is érdekelt volna már

ha nem olvasom a szöveg

alatt a nevedet -

valamiért ha látom

falra karcolva

vagy levél végére kanyarítva

de mindig meg kell simogatnom.

Mint arcodat ahogy

keretezi göndör hajad

piszén hegyes orrodat

és keretek mögé szorított tekinteted int

simogass, csak simogass megint

és én nyúlok álmomban is feléd

- dédelgetett álmokban -… ha kérnéd

én sosem ébrednék fel.


Brada Ági

Nincsenek megjegyzések: