2010. április 4., vasárnap

Húgomhoz

Nem volt egyszerű életünk, külön-külön se!

S ha mindent egybevetve együtt nézem,

azt kell mondjam, mégis, olyan átlag testvér

voltam, s te nekem, olyan átlag-testvérem.

A gyermekkor, a féltéssel, a féltékenységgel

olyan volt, mint bárhol lehet a világnak

bármely szegletében. Aztán, ahogyan teltek

az évek, hegyek, völgyek, tengerek álltak

köztünk azon a pár méteren, szobáink között.

Míg végül közénk szökött kilencvenhárom

novembere. A szomorú vasárnap. Nem tudom,

hogyan hittem valónak, kreált valóságot.

Hogy csak az én Apám hagyta itt e világot

aznap, dél felé! Meg hogy a mi anyánk

csak a Te anyád, és ezer Mi atyánk is kevés

lenne, vétkeid valamiképp enyhítse talán.

Ámde, a józan ész, vagy igazán nem is tudom,

mi volt. Tán a lassan tompuló fájdalom

(akkor eszem vette), eszmélt rá a valóságra.

Mint mikor felhők között a fény áthatol,

úgy világosodott meg elmémben a gondolat:

egy vérem vagy! Mostanra az egyetlen!

Miért kellene elvesztenem? A testvérem!

Bocsáss meg kérlek! Bocsásd meg nekem

ha olykor haragom, (tehetetlen) dühömben

gyengeségeden töltöttem ki! Látod, az évek

csak térdre kényszerültek mögöttem. Fogadom:

míg élek, jó testvérként szeretlek Téged.


Káli László

Nincsenek megjegyzések: