2010. április 4., vasárnap

érzelmek horizontján - részlet

Még most is úgy érzem, hogy szavakkal is megválthatjuk a világot, hisz gyermekként mindenki érezte, hogy valami új teremtésére született. Álmodtunk akkor valami csodásat, s tudtuk, hogy a felhők felett nem csak a madarak szállhatnak. Emlékszel még? Egy nap, mikor még a felnőttek világa bonyolultnak és értelmetlennek tűnt, te is a játszótéren futkostál, s te is tarka pillangókra vadásztál. Rácsodálkoztál a világ minden apró csodájára, fenntartással kezelted a már megválaszolt kérdéseket, s durcásan fordítottál hátat, mikor azt mondták, tükörország és a tündérek csak a mesékben léteznek. Szerettünk gyerekek lenni. Ez nem is kérdéses.

Mindenünk megvolt, amit csak szerettünk volna, erre tessék. Felnőttünk. Vannak, akik már elfelejtették, amit gyermekként álmodtak, de néhányunk még emlékszik a néma akkordokra, amit egy csillagfényes éjszakán fogadtunk meg, azon a bizonyos játszótéren. És olykor-olykor, elkap egy szentimentális pillanat, kitör belőlünk az elfojtott gyerek, és szilánkjaira törik az érett felnőtt-álarc. Én ezekért a pillanatokért szeretek élni. És tudom, hogy te is.

Ezek a sorok most nem tanítani akarnak. Inkább emlékeztetni. Emlékeztetni egy álomra, egy érzésre, vagy egy számodra kedves élményre. Itt most nyugodtan állj meg egy percre. Hunyd be a szemed, és hidd el, rögtön keringőzni hívnak az emlékek. Ilyenkor derül ki, hogy mikor voltál igazán boldog, mi az, amire büszke vagy, és ki az, akinek évek múltán is gond nélkül fel tudod idézni az arcát.

Ezek a sorok most szállnak, s remélem bármilyen messze is vagy, most téged is megtaláltak…

Szokol Noémi

Nincsenek megjegyzések: