2010. március 20., szombat

Tükör

Mi ez a csend, mi ez a mély,

mi ez a szaggató, fénytelen üresség.

Te előttem mész. Én eléd futok.

Gyermekéveim meztelen talpa alatt

sírnak az álmok.

Feléd dobom a labdát

széttárod kezeid,

arcod a felhők felé fordítod.

Csattogó lepkeszárnyakba kapaszkodom.

Zuhanok. Te még repülni akarsz

pille könnyű szárnyakon. Nélkülem.

És én úgy könyöröglek,

gyere még játszani velem


De te sieted lépteid, hangom elnyeli az éj,

lassuló lélegzés, villanásnyi sercegés.

Csend, zaj, csendzaj,

kopog a fény a fák tetején,

összekoccanva lehull a bánat,

avar közt rohan az ősz,

újra télbe fagy a nap,

tavaszra bomlanak a fák,

ismét lángra kap a nyár. Várlak.

Könnyeimbe olvad a hold,

nem talállak, rácsokat ráz a múlt.

Csontomig nyilall a nyirkos hideg,

bordáim közé szorítod szívem,

és én fájva kérlek,

gyere már játszani velem


Szekrény mélyén alszanak

az illatos álmok,

ágy alatt szuszog

az otthagyott félelem,

fiókban némulnak rejtett kincseim,

ami te voltál egykor,

kopott vonású fényképeken.

Arcodon megálltak az évek,

szép vagy, ahogy Isten teremtett.

Nem múlt rajtad az idő,

nem hasította szét mosolyod,

szemedben fénylő lázadás.

Tükörbe nézek,

te velem szemben állsz,

kezem kezedre teszem,

arcom arcodhoz szorítom.

Szíved hol dobban,

gyere közelebb, nem hallom.

Halkan roppan szét,

ez a vak ragyogás,

és én üvöltöm,

álmomból kilépő árnyékod után,

gyere vissza játszani velem


Egymásban veszítettük el a hiányt.

Én őrzöm halványuló arcod,

s benne a lassan kibomló színeket,

várlak, lélegzetvisszafojtva

mozdulatlan, egyedül,

de csak a hold keringőzik

a viharos széllel.

Házak falához csapódik

minden halk szavú ígéret.


Hiszem, hogy van

kegyelem, megbocsájtás,

verejtékből születendő új élet.

Szívemben szunnyadsz,

neked félem amim maradt,

s aki maradtam, ahogy hagytál,

konok, játszani vágyó gyermeket.

A labda valahol a magasban,

lepkeszárnyak a porba hullva,

nem nézhetsz még a messzi fénybe,

ne hagyd, hogy elveszítselek,

mielőtt újra megismerhetnélek.

Ha isten úgy döntene, szüless újra,

beköltöznék szívedbe,

és elűzném a konok halált,

hiába pompázna előtted ünneplőben,

én ott lennék

abban a fércnyi csendben,

s játszani vágynám az életet veled


Csak nézz rám, vissza a tükörbe.

Tedd homlokomra kezed.

Adj forró lázat szívemnek,

hadd fájjak a lemenő nap

lángjában játszva,

helyetted, érted.

Nézd, újra tavaszra bomlanak a fák,

de te egyre messzebb lélegzel anyám,

oly’ messzi már,

mint ordító mélytől

a csend-magasság.


Szilágyi Hajni

Nincsenek megjegyzések: