2010. március 20., szombat

…tudod, Kedves, az ember észrevétlenül is gazdagsággal születik, egy egész darabkát birtokol a nagyvilágból…valahol, országokat elválasztó zöldnövényzetes határsávok vonalán, vagy a szülőföld lelkén, az ország lélegzetvételének közepén, összekapaszkodó magas házak között, vagy kertek ölelkezésének rejtekén megbúvó ember-fészek mélyén rácsodálkozik lassan nyíló szemünk szülővárosunk örvendező mosolyára, mellyel üzen ifjú lelkünknek várva várt, befogad, felnevel bennünket…S miként az évekre perclátszatot ragaszt az élet, lassan növekvő léptünk egyre távolba merészkedik, és először kanyarodunk el az utca végén, honnan már nem látszik a szülői ház, eltűnnek az ismerős ablakkeretek, és virágba boruló cseresznyevirág-ágak már nem láthatóan integetnek…első felfedezés, bár csak egy utca, de millió képzelgés megvalósulása…az örök kíváncsi gyereklélekre gyógyító balzsam… felfedezés…akkor is, ha kézen fogva húznak vissza, bele ne szédülj a sok élmény szédítő hullámvasút-játékába…először látszódik igaz alakjában az a fura pont, mely az erkély rácsai közt csupán egy barna maszat képét öltötte magára rajzlapomon, ahonnan a reggeli és esti harangszó kondulása oly biztosan szállt be fülem örökkön felfedezésre nyitva álló ajtaján, ez volna hát, a templomtorony, melybe szorgos imára gyűlt vasárnaponként a nagymama, és itt borult padsorok között áldott térdére, és kulcsolódott simogató keze a szentség szavainak tisztességére…és mellette pajkosságok vidámparkja, színes mászókák, zsongó gyereknevetéssel megelevenedő csúszdák és a hinták nyikorgásának ömlesztett szimfóniája…a Duna gátölelésének magasa, ahol álmok, remények születtek és úsztak a víz fodrával tova…ahol gondolataimba feledkezett séták fogták kezem, vagy mellém heveredtek a pitypang-ejtőernyősök, ha a zsenge-zöld színű mező végeláthatatlan takaróján hátamra fekve számoltam a bárányfelhők számtalan alakját…itt locsolta könnyem a száraz föld agyagszerű alakját, s itt csillant a napfény szívem feltörő mosolyán, itt dobált az egyszer fent s másszor lent-érzet, és itt találtam rá a távoli bizonyosságra, amelyben ma is hiszek…és elhulltak bár több tucatszor azóta az integető cseresznyevirágok, a templomtoronyból újonnan öntött harang hirdeti a „miatyánkot”, s már az utca sem ott ér végett, ahol sok évvel ezelőtt…de nekem mindig azon arcát mutatja a város, mint amiben ez a gyermek felnőtt…

Moha

Nincsenek megjegyzések: