2010. március 27., szombat

Lám elmúltál...

Lám elmúltál belőlem kedves

kihunyt a láng

csak parazsa fénylik még

az esti órák ködös csendjén át,

s markol a bú hajamba.


Magam vagyok. Szétfoszlott ábrándok

alkotják jelenem csupasz vázát

lehullt a kar, mely ölelni vágyott

s az illanó remény villantja hátát.


Zúg a csend betöltve testem rejtett zugait

s a végtelen idő pontos szigorral

árasztja felém gyorshalálú pillanatait.


Szerelem! Izzó, máglyafényű, drága álom

van-e út feléd?

Van híd lélek és lélek között

mit nem robbant szét gyilkos szeszély?


A kérdő szavak a fal csendjébe fagynak

könnycseppek rezzennek a légben

sír a magány.


Drobni Erzsébet

Nincsenek megjegyzések: