2010. március 14., vasárnap

A hang

Egyszerre minden oly természetes,

megbénító, ujjongó félelem,

Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,

Vár. Megmozdul. nem, nincs ott semmi sem.

Szégyenkezik. Elindul hirtelen.

A szél megint hűlő szívébe fúj.

Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.

És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.


Vas István

2 megjegyzés:

Málna írta...

Atyaég....ezt a verset... most megfájtam...!
Fájóan szép...

Vörös liliom írta...

Én is szemem fátyolán keresztül olvastam...szívemig ért!