2010. február 28., vasárnap

Szédelgő szirmok...

Szerettem volna inni még kicsit

tiszta szavaid éltető cseppjeit.

Lágy harmatom voltál, de magához int

Téged mennybéli távolság megint.


Hiába ébred minden nap a Nap,

hervadó fejem a földfelé mutat,

szomorú száradás húzza szelíden,

lágy szellővel is a halál üzen.


Ha Te elmégy, én is elmegyek,

szárától elhaló vadvirág leszek.

Szélnek eresztem törtfehér álmaim´,

szédelgő szirmok lepkeszárnyain.


Mecsek Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések: