2010. február 6., szombat

…tudod, Kedves, most itt állok, és azon merengek, amit a legelején mondtam Neked, hogy a szétfeszített bordáim rácsán át megpillantatnám Veled a szívem, és könyörögnék, fogd kezedbe, feszítsd szét, boncold fel, vagy csak simítsd tenyeredbe, tedd a füledhez és halld meg, hogy milyen könnyedén dobog a közeledben…de ha eltávolodsz, szapora üteme egyre alább hagyna, szerelmes hangjegyeit folyvást félreütné, és a hozzád íródott lágy szonettjét hamarosan átívelné a fejetlen félelem, amivel távolodó alakod árnyékára felel…olyan egyszerű szó: EGYETLEN…és mégis mindent elmond, egyetlen vagy, mert mást észre sem vesz a szemem, vakon felismerem bőröd barázdáit, tenyereink csókját…némán üvölteni vagyok képes azt a bizonyosságot, amelyet Clint Eastwood is várt, és a zuhogó esőben én is ott várnék Reád…mondd, Te kiszállnál a lámpánál, és átülnél hozzám?...az én lámpám már váltott, és én feltéptem az ajtó laza kilincsét, és átvágtam a múlt százszínű, füves rétjén, aminek a másik oldalán Te vártál…és ha fejére állna a világ, ha a homokóra szemtelen szemei, lelketlen játékukkal, elválasztanának minket, ott lennék, ahol Te még nem voltál…megkeresnélek újra, és a homokszemeket tenyerembe szorongatva csókolnám örök hűségemet ajkadra…vérző szívem tintája lásd kiömlött, beteríti szép reményeimet, de neved örökkön ismételi, és az ígéret szavát: soha nem kell más…

Moha

Nincsenek megjegyzések: