2010. február 28., vasárnap

Tudod arra gondoltam, mennyire fontos nekünk, embereknek, a szeretet. Talán nem is csak mi, hanem minden, és mindenki, aki él a világban arra vágyik, hogy szeresse valaki, hogy ő legyen valakinek a szemefénye, hogy valaki őszintén, szíve mélyéről mondja neki, szeretlek Téged. Erről szól az életünk, legyen valaki, aki minket szeret. Éhezünk, szomjazunk, megfagyunk, ha szeretet nem kapunk. Olyan a szeretet, (amit kapunk), mint a napsugár, mint egy gyönyörűséges vadvirág, vagy, mint a legfinomabb kínai selyem. Olyan, mint a Napnak a melegítő sugara, amit állandóan küldenie kell felénk ahhoz, hogy érezzük, létezik. Tudjuk, hogy van, de a melegséghez az kevés. Vagy, mint a liliom, amelyik akkor is létezik, ha nem látjuk, ha nem érezzük illatát, de mert távol van, mert sok-sok fal választ el tőle, nem érezzük, nem látjuk, mindig gyönyörű színét. Ha érezni akarnánk, azt, ami rajtunk kívül létezik, akkor éjt nappallá téve kéne sütnie a Napnak, a virágnak nem szabadna hervadnia. Talán, ha a Nap melegét, a virág szépségét, a selyem puhaságát, a szeretet csodáját magunkban hordhatnánk, akkor megőrizni tudnánk, akkor soha nem fáznánk, a szépben nem szűkölnénk, és a csodában is hinnénk. Soha nem kellene félnünk, egyszer vége lesz, hogy valaki elveheti tőlünk. Mert a mienk, magunkba hordozzuk, nem választ el tőle a távolság, az éjszaka, és a bizalmatlanság.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések: