2010. február 13., szombat

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körül,

aztán part s tenger összevegyül,


s együtt, egymás partján heverünk; -

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; -


vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerüen

lüktetnek és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; -


vagy mit tudom én! - - Részeg vagyok,

hunyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,


s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc -


óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.


Szabó Lőrinc

Nincsenek megjegyzések: