2010. február 21., vasárnap

Ha a szerelem elhagyott...


Mert ha a szerelem elhagyott,

kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

mint omló falon a salétrom;


mert ha a szerelem elhagyott,

csak loholsz az utcán szorongva,

elbűvöl s nyomban megaláz

minden parázna szoknya;


és nyelved száraz kőporban forog,

ha elalszol, kifoszt az álom,

ébren lábaid fércen rángatod;

parázson jársz, parázson. . .


És tarkódig felperzselődsz;

tagjaid hamuként elomlanak,

mozdulataidról az otthonosság

arany páncélja leolvad.


Vad fogaid élesen összeverődnek,

tekinteted röpte kileng, és

míg kívül a forróság emészt,

belülről ráz a didergés. . .


Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,

azt elviselheted még,

de jaj, ha veszni hagyod a magad

érette való szerelmét!


Mert minden idegen lesz neked akkor,

s kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

mint omló falon a salétrom.


Futnál - menedékül a megkövült közöny

nyirkos barlangjai várnak :

takaródzhatsz melegedni magadba,

mint bundájába az állat. -


Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,

nem ereszted az elveszítettet;

körömmel ezért behegedt sebeid

újra csak újra kikezded.


S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :

ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,

míg izmai közt bolyong a szilánk, mely

végül szívébe szalad.


Garai Gábor

Nincsenek megjegyzések: