2010. február 13., szombat

Faggattalak

Kilódultam az álomból,

s mint aki féléberként önmagát keres

elindultam visszafelé az éjszakában.

Rád találtam. Ott ültél szemben velem

az asztal túlsó oldalán.

Néztem az arcodat. Szép volt. Gazdag.

S mint aki kincset rabol, faggattalak,

ajkaidat néztem, felfehérlő fogaidat,

nyakadat, vállaidat, melleid

megbújó lomha árnyait.

Szép voltál és gazdag és szerettél.

S mint aki keresi a szóval

elmondhatatlant, úgy néztem rád: segíts!

Oldd fel bennem a görcsöket,

a vágyba futó igéket,

a szótlanságba dermedt látomásokat,

érints meg parázsló ujjaiddal,

hogy elevenedjen meg újra bennem

a lélek!


Nagy István Attila

Nincsenek megjegyzések: