2010. február 13., szombat

Csak veled

Ha mondanád, hogy merre,

miért ez a sok lidérces álom,

fényeket szaggató látomás

a pokol felett dühöngő szélben.

Ha mutatnád az utat

a felhőkig érő hegyre,

hol tiszta fényű dal szól a

bús sziklákat életre keltő ringatásban.

Akkor talán egy pillanatra

megfordulnék, és hinném,

ha széttárom kezeim,

szirmokat bont tenyeremre a világ.

Törtszárnyaimmal egyensúlyozva

a világ felett keringne szétszakadt életem,

lennék sólyom, vadszirtek álmodója.

Talán nem félnék,

a sápadt, holdra üvöltő éjben szállnék,

szemedben élném rajzos álmaim,

megírnálak örök hűségként,

magamra fonnám ruhátlan valód,

körbeutazva őriznélek téged.

Szótlan.

Ahogy anyám őrzött

életnek, álomnak, halálnak

méhe ringató csendjében.


De nem mondod. Nem mutatod.


Félek, a csend

bőröm alá költözött,

csontig feszül bennem a kín,

hiába ordítok, megtorpantam.

Körülöttem a hajnal sírva omlik szét.

Betemetnek a letaposott évek,

osztoznék, de gazdagságom

az úton szétszórt szegénységem.

Már nincs mit ígérnem.

Kérlek, emelj a magasba. Most.

Nyisd ki két kezed,

s engedj szabadnak,

szélnek eresztett gondolatnak,

hogy bármikor visszataláljak,

ha pihenni vágyom, ha hiányod fájom,

melletted lélegezzem ki és be

életem, majd halálom.

A világ peremén létezem,

csillagtalan ég alatt billeg

a hiány az idővel, nincs ami

tartson, minden húz, taszít,

fanyar íz, ködben lélegzők,

lent, fent, már nincs távolság.

Tartsd magadban álmaim,

öleld vissza az embert belém,

a vágyat, a gyönyört. Az életet.


Adj levegőt. Tisztát. Még. Még.


A tél csupasz keze fonja

szívemre töviskoszorúját,

könnyeim válladra pihennek,

tedd arcomra arcod,

akarj hangja lenni írt betűimnek.

Légy kereszt, és én rád feszülök

szögekkel kivert, vérző álmaimmal,

nem szólok, ha fájok, csak

rejtsd el gyönge szívem, teleld át velem

bebábozódva azt a pillanatot…

amikor szemünkben játszott a nap

tüzek égtek, s lángra kapott

a rongyos múlt idő.


Azúrkékbe öltöztesd fel virágtalan lelkem.


Hozd vissza az ellopott nyarakat,

éleszd újjá az őszbe hajló sóhajokat

csiholj tüzet, őrizd a tavasz lángját,

sírd ölembe vissza

a zöldlombú öleléseket.

Látod, én hiába indulok,

mögöttem, tűnő lábnyomok.

Tar fák alatt fázom, minden félig kész

félig telt, halkan sír a sarokban

gömbölyödő gyermekkorom.

Pedig felettem is száz nap ragyog,

de már nem tudom milyen ízű, illatú

a megérkezés. Merre az otthon?

És ki vár haza? S én, kit várok haza?

Kezem reszket, elmaszatolt képzelet,

versben halok, és születek,

de most lélek vesztő ez a csend.

Nem tudlak megírni magamnak,

betűim rajzolatlan kuszaságok

nem talállak, hiába satírozom

szívemre árnyékod.


Lépj ki velem a fényre, akarj örök tavaszt.


Engedj magadhoz, hadd érezzem

kósza fényben lengő illatod,

engedd érintenem szád ízét.

Köréd fekszem, mint hullámok

az elhagyott szikla köré,

minden kék, minden szép,

könnyű lebegés.

Csak mondd utánam

a kimondatlan szelíd törvényt.

Hajtsd a hajnal lágy ölébe álmod,

suttogd számra a szerelmet,

tanulj értem, míg vagyok,

míg el nem halkul a világ zenéje.

A csend úgyis elárul majd minket,

megtagadva kitakarja szökevény szívünk,

hiába bújunk Isten csupasz tenyerébe,

csak összeroppanunk

a rácsokat szétfeszítve.


Hurkot ereszt testünkre

az elhagyott éjszaka,

lelkünk vadként szárnyal

időtlen tereken át.

Érj utol. Szeress.

Sóhajom pengeélen keringőzik

a hollótestű éjjellel.

Szeretlek.

Nem kell a szabadság nélküled,

én csak veled szerethetek szabadon.


Szilágyi Hajnalka

Nincsenek megjegyzések: