2009. december 27., vasárnap

Úgy érlelődik mélyemben...

Úgy érlelődik mélyemben a titok,

mint nyers önzés, mely emberből fakad,

éles fogaival mardosnak a kínok,

mert fáj a szó, mely kimondatlan marad.


Úgy érlelődik mélyemben a csend,

mint román földben a nemes, drága agyag,

Te mellemre borulva ünnepeld,

hogy némaságom üdvödhöz tapad.


Úgy érlelődik mélyemben a gond,

hogy fuldoklásig szorongat a kín,

de mikor hallom fájó sóhajod,

erőt kapok, hogy nevessek megint.


Úgy érlelődik mélyemben a szó,

a zengő percek ihlet-adta beszéd,

Te maradj velem, hidd, hogy élni jó,

és hidd el szívem zengő énekét.


Úgy érlelődik mélyemben az álom,

mint, ahogy lassan súlya vész a kőnek,

de Te ne távolodj el semmi áron

különben pilláim fájón felvetődnek.


Úgy érlelődik mélyemben a hit,

akár egy vár, mely bizalomból épül

de nélküled egy zsoltár sem segít,

nekem csak igéd szolgál menedékül.


Úgy érlelődik mélyemben szerelmed,

mint ezeréves hantokon a por,

ha szorítom a vékony, fehér kezed,

mennybeli lelked öröm felé sodor.


…tudod, Kedves, sokszor képzelem, hogy olyan vagyok, amilyennek a Sorsom szánt engem, elképzelem, ha felütném a lélek-szentség nagy könyvét, azt láthatnám magamról, aminek megformált a Mindenható keze…s azután megajándékozott az önálló döntés és a lehetőségek közötti választások bonyodalmával…de a lehetőségek gyakran olyanok, mint az utcán nyomunkba szegődő, bogárszemű ebek, kik nyűszítve, hűen követnek bennünket, amég egy óvatlan mozdulatunkkal elijesztjük őket, esetlegesen magunk rettenünk meg a ránk nehezedő elvárásokkal szemben, és inkább figyelmen kívül hagyjuk a bizalommal telt lelkeket, mintsem befogadnánk őket…lehetőség volna-e hát a szerelem? A lehetőség, mondják, elillan a következő percre, de miként távozhatna tőlünk villanásnyi idő alatt egy ily’ mélységes érzelem? Én fehér zsebkendőmet kötöttem már szívem szegletére, megadtam magam az érzelmek eltántoríthatatlan erejének, s vitorlaként vezet engem háborgó, mélysötét vizeken, parttalan tengereken, fövenyes szirtek és partok képét ígérve, ezer-ízű kéjeken át mindaddig, amég csak utaznom kell…tudod, olyan szenvedéllyel vágylak szeretni, hogy nyomot hagyjon rajtad minden érintésem, csókjaim minden szűk szegletedre örök vesztegzárat aggassanak, oly erővel kívánlak, ahogyan érezni nem volna szabad, amitől már megbotránkozik minden emberfia, hiszen nem pislog fény berögződéseik sötétjében…felsejlő becéző szavaim, tintájukkal vésetnék üzenetüket lázas tested vonalaiba, köréd rajzolnám a lobbanó hév szerteágazó virágait, szájad szegletéből csokorba szedném megannyi lágy sóhajod szálait, s mikoron már az éjszaka felgömbölyítette vad bujaságok megannyi gombolyagait, ránk terítené durva, szőttes paplanját, és hozzád simuló testem lázas vallomása simítaná puhává s oltalmazóvá…

Moha

Távollét

Az est pörölye

csillag-szikrákat pattintott az égre

Fátylas sejtelmek suhannak


Valahol messze

te is most kereshetsz engem

mint én tétován téged.


Komlósi Lajos

Mondd el nekem

Mondd el nekem,

miért nem vagy idegen,

mozdulataid

honnan ismerem,

miért tudom rólad,

amit még te sem?

Mondd, meddig tűröd

azt, hogy olvasom,

mit ír a ránc

tűnődő arcodon,

hogy szótlanságod

értem, hallgatom?

Tanulod-e mi az,

amitől félek,

hol nyitott ajtót

testemen a lélek,

mit mondanék,

amikor nem beszélek?

Végül csak annyit:

vigyázol-e rám,

ha nem jut már

eszembe a szezám,

leszel-e testvérem,

anyám, apám?

Tudod-e, amit én

nem tudhatok,

amiről holdtöltekor

álmodok,

emlékszel-e, ha

el vagyok feledve,

s velem vagy-e,

amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer,

súgva-settenkedve

eljössz-e velem

sétálni a csendbe,

és engeded-e majd,

ha megfagyok,

hogy eltemessenek

a tenyeredbe?


László Noémi

Nem tudom

Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik

vagy csak ágyam magányáról beszéljek

Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban

vagy az éhséget a szerelemre

Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt

hogy meg ne sértsem ezt az ágat

ami átnőtt a keserű vadbozóton


Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik

Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet

ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt

levélereiben a remegéssel

vagy csak illúziókkal etessem őket

mint önmagam most amikor reád csodálkozom

és azt gondolom hogy amit eddig éltem

csak piszkozata volt annak ami jön


Bármiről beszélek végül is ugyanaz keríti be érzelmeinket

Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón

ha ők szeretik egymást én legyintek

Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon

összefekszik őszi kétségeinkkel

És én nem tudom többé miről beszéljek

szemed színéről-e vagy éhségemről utánad

vagy arról a sötét huzatos folyosóról

amin csak vonul mint a vak

tapogatózva és fényt kergetve az ember.


Ladányi Mihály

Örök remény

Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,

S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.

Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,

Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.

Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,

Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?

S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,

Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?

Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,

Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.

És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,

Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.

Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.

Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,

Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,

Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.


Kun Magdolna

Egy nap tenélküled

Egy nap Tenélküled,

mint üres utca

mely piszokfelhőben

nem vezet semerre.

Sötét, rút épület

arcomba bámul,

lélek se mozdul,

csak a szél

süvít a magány

hágóján át.


Egy nap Tenélküled,

mint széles sivatag,

hol fű s virág nincs,

se bokor, se fa,

csak kopott homok,

mely öröklétbe nyúlik

és feldúlt egébe

egy méla napnak.


Egy nap tenélküled

végtelen éji táj

csillagtalan

világa vár

bús pironkodást

átgyúrni egy nap

csodás pompáivá!


Egy nap tenélküled

egy süllyedő nap

az idő gödrébe

hang nélkül,

mint óriási moly,

amely az éjt repdesvén

reménytelen keres fényt.


Wass Albert

Talán

Kellene még

egy-két jólfésült gondolat

Némi könnyed merészség

Egy félmosoly ígérete

Reneszánsz lépcsők visszhangja

Egy zongorafutam


És kellene még

a párába vont hajnali káprázat

A felhőtlen ég

Szélborzolta mezők lélegzete

Talán maga a csoda

hogy tétován végre elmondhassam


Mit sosem mondtam még…


Major Gabriella

Búban virító titok


Csak az én két vállam hordja súlyát

csak az én mellem viselje búját

viruló szép titkomnak, hogy szeretlek.

Csak nekem dús, nagy ez a kis utca

és áldott százszor az aszfalt.

Ki tudja, nem Te jártál-e itt esetleg?


Egy órája tán itt voltál magad

ruhád súrolt sok barna házfalat

s e nő, ki szembe jő velem

úgy mosolyog, mint aki Téged látott

- nedves és nagyra nyílt szemekkel.

Látod, pedig őt nem fűti szerelem.


Csak én hordozom arcod itt benn

csak nekem vagy Te minden, minden!

S Tied vagyok mindennél jobban.

Az izzó, drága bélyeget

mit szemed rám égetett

hordom fájósan, boldogan, titokban. . .


Lányi Sarolta

...keresni fogsz, és az Útonjárók csillaga lesz a te csillagod. Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók csillaga ragyogott a fejed fölött, és reggelre egy ismerős tájra értél, ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öregember az ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember, sem az őszi délután messze hangzó, tülök módjára búgó csendességében.


Krúdy Gyula


Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,

és felrettentik lombjukon a csöndet,

a síró felhők halkan rádköszönnek,

fürge csikók zablájukat kioldják.


Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,

a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,

minden vízen feszülnek a vitorlák,

torony körül vad csillagok keringnek.


Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,

álmos virágok kelyhüket kitátják,

az érhetetlen égből gyöngy pereg,


a napraforgók szirmuk fényre tárják,

az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,

lábadhoz ejti arcát s szendereg.


Szabó Magda


Örök fény



Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.

Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,

És elhallgatni csend a csendben

szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.


Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.

Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!

Romjaimból felépíteném álmaim,

hogy te légy benne beteljesült végzetem.


Halványodnak, tompák a csillagok.

Te jössz, beragyogod kínzó életem.

Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.

S szemed kékje hoz örök fényt nekem.


Beri Róbert

Akarlak, szeretlek

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,

dacos, síró szíved csupa vad szerelem,

csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,

már lankad az ész, a védekező.


Félelem? távolság? mit jelent?

mindig több, több éhséget teremt,

hiszen elpusztulunk így te meg én

két árva, fuldokló, néma, szegény!


Akarlak, szeretlek, rég elég

titok és várás és szenvedés,

boruljunk össze, mellre mell-

két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!


Hasító villám szívemen át,

feszül és tágul az egész világ,

szűk abroncsok a sarkkörök,

kicsap a tenger s a szent ködök


ragyogva befödnek, vihar és láng:

együtt világok várnak ránk!

Együtt- vagy halál és pusztulás

szerelem-szerelem, fényvarázs.


Hajnal Anna