2009. november 28., szombat

Add nekem, kérlek…


Te, hálátlan gyermek, gőgös, dacos lény

tékozlón taposod levetett ruhádat,

ha szüleid szemében nem látod a fényt,

add nekem, kérlek, Édesapádat!


Jó gyermeke volnék, elnéző, türelmes,

ruhám összehajtva kerülne szekrénybe,

csak érezném a kezét, amellyel engem keres,

érezném tenyerem az Ő nagy tenyerében.


Te, hálátlan gyermek, apád szeme-fénye,

kit a kísértés mindig rosszba ránthat,

nézd fátyolos szemeim, hogyan könyörögnek

add nekem, kérlek, Édesapádat!


Jó gyermeke volnék, apám szeme-gyöngye,

kit a kísértés rosszba sosem ránthat,

odatöpörödnék lábaihoz csöndben,

úgy örülnék Neki, mint nyíló virágnak.


Te, hálátlan gyermek, ha unod a valót,

és semmibe veszed az apró csodákat,

nyújtsd át nekem a puha takaród,

és add nekem, kérlek, Édesapádat!


Jó gyermeke volnék, alázatos lélek

örülni tudnék az apró csodáknak,

és örülni tudnék a silány földi létnek,

hálát adnék érte, Édesapámnak.


Te, hálátlan, büszke, öntörvényű gyermek,

ha hiszel a szavak omladékának,

ha szíved mélyén jóság szendereg,

add nekem, kérlek, Édesapádat!


Én sohasem volnék hálátlan gyermek

vibrálna bennem a tiszta imádat,

elfelejteném a pusztító keservet,

ha életben látnám Édesapámat.


Féltelek...

Féltelek,

mikor összeesküsznek ellened férges elméletek,

mikor ítélethozatalra visznek rozsdás elvű emberek,


Féltelek,

mert tudom dühöm óriás volna

és kíméletlen kaszabolna bűnöst és ártatlant,


Féltelek,

mert távoli rejtekből felhangzik könnyed zápora,

s két karom féltő ölelése későn érne oda,


Féltelek,

ha angyalszárnyad tollai hullani látszanak,

s nem hiszel lassan a tiszta arcú mának.


Féltelek,

mert szíved oly gyakran megszakad,

s csalódottság pirulája torkodon akad.


Féltelek,

ha éjem sötét mélyén hiába kereslek,

hogy Tudd és Érezd, mennyire szeretlek.

Moha

Mikor a gyermek

Mikor a gyermek gőgicsél,

az Isten-tudja, mit beszél!

Csak mosolyog és integet

Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?


S mint virággal az esti szél,

az anyja vissza úgy beszél,

oly lágyan, oly édesen

De őt nem érti senki sem.


Hogy mit beszélnek oly sokat,

apának tudni nem szabad:

Az égi nyelv ez. Mély titok.

Nem értik, csak az angyalok.


Gárdonyi Géza

Nincs fény, nincs szín, nincs hang

Széttárt karokkal

magába fogad az ásító éjszaka,

a tenyerembe zuhant csillagokban

apám szeme tükröződik vissza.

Tudom, jönne, de már nem hozza lába,

lopott fények alá hajolt utakon

nélkülem eltévedne a földi világban.


Így Istent próbálom megálmodni,

ecset nélkül megfesteni arcát,

az estre satírozott sziluett

szétfolyik álmaim elfeslett vásznán.

Nincs fény, nincs szín, nincs hang…

a csend ujjaival tapogatózva betakargat,

az út kitágult idővé növi ki magát.

A nyár finom piheként száll körülöttem,

rétillatot sodor

a holnaphoz imádkozott sóhaj.

Fagyott lepkék bábozódnak ki

a föld alá bújt emlékekből,

hiszik az újjászületés örök pillanatát,

de szárnyaikat rút árnyak törik ketté.

Soha véget nem érő zihálásban zokog

az est peremére hajított kréta arcú hold,

mennék utamon, de félek elveszek,

elfáradtam lélegezni is nélküled.

Sírni kéne talán,

csontig fércelt fájdalommal,

hitehagyottan önmagamra találni,

s élve feledni a halott múltad.

Segíts kérlek, játssz Istent

mutass utat az elhajló fények alatt,

légy’ hozzám indulva menedékem…


De te nem szólsz, sírokon túl is hallgatsz

és azokon át is suttogva dúdolsz egy dalt,

zuhanásba némult szívzörejed

csak bennem dobban néha,

öleletlen ringatásba gömbölyödöm vissza,

álmos fények utaznak felettem,

búcsú nélkül hagyják el újra

üressé kikönnyezett lelkem.


Nézem az ajtót,

halk kopogással tekereg rajta a hajnali szél,

küszöbén némán torpan

a hiába várakozás.

Túl nagy a mélység ég és föld között,

hiányod belesimul az elszökő világba.

Tudom, már nem hoz felém lábad,

pedig indulnál,

de nincs hova érkezned,

hisz mindig útközben vagy,

tőlem el, és soha hozzám…


…és én ma is hiába álmodtalak,

csak Isten arcát satíroztam emlékezetből

felhőágyad festetlen párnájára,

hol nincs fény, nincs szín, nincs hang…


Szilágyi Hajni

Fiam születésére ( részlet)

Ide, ide fiamat kezembe

Hadd szorítsam a szívemhez őt!

Mintha volnék újonnan teremtve


Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt!

Üdvezellek, lelkem szép kis ága

Üdvezellek, édes magzatom!


Sírásodnak bánatos zajába

Beleolvad örvendő dalom.

Kis parányom, milyen nagy örömmel


Állok itt és nézem képedet!

Kell-e még pap? örömkönnyeimmel

Keresztellek én meg tégedet.


Petőfi Sándor

Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a boros asztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.


Zilahy Lajos


Vágyam a csillagos ég

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál -

mondta álmomban az apám.

Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál,

a szélnek, hogyha szállt a pendelyed,

a késnek sírtad el, ha megvágtad magad

és köveken kerested fekhelyed.

Oktalan voltál kiskorodban is,

hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol.

A lelked, mint a kenetlen kerék,

sír a fülembe folyton odaátról.

Ezernyi csillag közé vágyol

miközben földi fájdalom marasztal

sokszoros terv a bástyád

nincs még helyed fent, mellettem

ne siettesd érkezésed – hunyd be

szemed, lásd itt vagyok, ne félj.

...találkozunk, a csillagok megvárnak...


Fuchs Éva

Ne próbálj!

Engem gyengébbnek faragtál ki,

Hogysem próbáidat

Állhatnám, Uramisten

Dícsérve Téged rendületlenül.

Azért ígyen könyörgök Hozzád:

Ne próbálj engemet!

Tudom, hogy vannak választottjaid,

Akiket szentté finomít a bánat,

Akiket hőssé edz a szenvedés,

Akik áldják és magasztalják

Süvöltő ostorod,

Mert minden csapás nyereség nekik.

Nem én, nem én!

Én igazabbá, emberebbé

Nem tisztulok sötét eged alatt.


Engem csak torzzá teszel és fonákká,

Engem csak összetörsz,

De szobrot szenvedéssel

Mégsem faragsz belőlem, Istenem.

Nekem kék szemed derült ege kell,

Örök mosolyod aranykupolája,

Őszi erdőkben halk lélegzeted:

Hogy kinyíljék szívem,

Szépségben s szeretetben - másokért,

Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat

Veszett irammal, öntudatlanul

Önzésem és nyomorúságom

Őrült köreiben.

Ha azt akarod, hogy dicsérjelek

Szárnyaló énekkel, én Istenem:

Adj enyhülést, ne próbálj engemet!


Reményik Sándor

Nincs bocsánat

Nincs bocsánat:

...hogy világra jöttem porszemként

vérben, fájdalomban,

hogy bíztak bennem annyian, -

én nem bíztam magamban...


...hogy hiába mutattak utat

kik megjárták a poklot,

vezetni nem hagytam magam,-

másfele vittek a hangok...


Míg kövezték az utamat,

álomvilágban jártam;

élni nem tanítottak

a híres iskolákban.


S mikor aranymankót

adtak a kezembe,-

otthagytam mindent,

s mindenkit, örökre.


Most ezer darabban

látom az életem,

ugyanaz maradtam:

gyáva és ügyetlen,


nézem tört életem

álmok világában:

mélység és félelem;-

ezért nincs bocsánat!


P. Tóth Irén

Áthajlás


Hatalmas árokba vájom

álmokból áthajló

fájdalmas járásom

(nincs magamban sem

maradásom)


Lassú sóhajba simul

s kényszerré válik

lelkemben a béke

(a válaszok

csendben hullnak

gyarlóságom ölébe)


Hisz’ tudom már…

ahogy ez az év is

rásimul majd

egy újabb évre

úgy foszlik semmivé

a lenyugvó akarat

korhadt kérge


S ha majd őszülni kezd

bennem

minden határ

csak egy dologra

vágyom csupán…

hogy felrajzolhassam

tollammal

a végtelen égre:


Itt voltam!

- s megérte…


Arany-Tóth Katalin