2009. szeptember 27., vasárnap

Volnék rózsaszál...

Volnék rózsaszál kezeid között,

szívem hevét látnád izzó vörösömben,

májusunk kéjét szirmaim mögött,

együtt merülnénk az illanó gyönyörben.


Volnék rózsaszál vállaidnak ívén

beléd csókolnám tüzemből az álmot,

örök szépségemmel lelkedet igézném

s Te imádnád bennem a szent tisztaságot.


Volnék rózsaszál vetett ágyadon

fényt virágoznék minden öleléssel,

igaz szerelemmel, túl a vágyamon

hozzád szegődnék súlyos esküvéssel.


...tudod, Kedves hajnalonként a köd lilán gomolygó képe indít útnak ismét, miként a vajúdó nap érkeztének hírnökéül csapódik, s eszembe juttatja miként éledt a tejföl-füstön át egy új nap, ami már a lelkünkben megszületett szerelmet hordozta szíve alatt…éjjel félve engedem az álmot szemem sarkára szállni, félek, hogy elrabolja tőlem a képet, melyet zöld íriszed rajzol vágyaim vásznára, lassacskán bekúszni látom szobánk szegletébe a sötét éj orcáját, s félek, hamarosan felfalja opálfényű szembogarad, s csupán körvonalad engedi sejteni nekem…visszafelé számolom a melaszhosszú perceket s konokul pimaszkodom az agg éjféllel, remélve sértődötten hátára kapja a csillagokat, mint milliónyi ezüstgombbal díszített tarisznyát és tovaáll…de bölcs az mindentudó éjszaka, s fehér szakállát a városra borítja, melyet én egész életem folytán a holdfénynek láttam, és elnéző nagyapóként csupán ráncos mosolyát küldi felém, és csitító fénnyel nyugtat, akár egy gyermeket, majdan megvilágítja angyali arcéledet, s apró fuvallatot éleszt sóhajával, mely fészkünket bejárva édes illatod ölébe zár, s én lassan megnyugszom, hogy nem álom léted, hanem csupa valóság, az életem, amely minden ébredéskor forró szerelemmel vár…

Moha

Juditnak

Te átformáltál.

Tied vagyok: amint szobrászé a szobor,

amelyet gonddal másrafaragott.


Voltam: kicsiny, bús Élet szobra,

görnyedt és fáradt.

Zúgott felém örök Törvények sodra

és Bánat

kesergett félighúnyt szememben.

Nyugvást keresve messzi Végtelenben

belőlem vágy s a panasz áradt.


S lettem pogány fehér görög,

sürgő csodákra vígan nevető,

(minden bokorban nimfa zörög

és Aphrodité kacagása örök)

lettem Életszerető

és megdagadott izmokkal hátrahajolva

nekilendülök én. Hogy majd tovaszáll:

kezemben a Bánat diszkosza vár.


Te átformáltál.

Tied vagyok: amint szobrászé a szobor,

amelyet gonddal másrafaragott.


Zempléni Imre

Most csak szeretlek

Meghajlítasz, még tartasz,

csenddé rajzolod bennem

az utolsó előtti perceket.

Még bírom, súgom,

vállad gödrébe maszatolom

a lezuhanó könnyeket.

Menedéket keresek nálad-benned,

mint ázott, éhes madár,

kinek lelkét síró szél fújja át,

tenyeredbe teszem fáradt szívem.


Vidd, mondanám,

de még akarom, ezeket az öleléseket,

mert kell a fény, a levegő.

Érints meg, szelídíts,

tanulj meg, hajolj rám,

engedj lélegezni

veled,

szabadon.

De ne akard szavam hallani,

ma néma sikolyban átkozott

csend szúrta át szívem.

Nézd, már csak a gyűrött imákat

morzsolgatja két kezem,

s hiába mondanám, dacos

akaratom gúzsba köti hangom.


Beléd némulok lassan,

és homlokod mögül

figyelem, ahogy az

alkony lángjában olvadnak a fák,

karcos ágaikról hullnak a nyarat

idéző, hervadó illatok.

Megáll az idő. Kifeszül a tér.

A sápadt fények elmosódnak,

és Isten nevét veszem hiába számra,

a fohászok füstként az ég felé szállnak,

s keverednek össze a fáradt színek,

eltűnik a szép, hallgat a szó,

kék a semmivel fonódik össze,

fehér a feketére borulva

lesz végtelen, mély, ismeretlen.


Most csak szeretlek,

így ahogy vagyok, ahogy én tudok,

itt a szívem közepében,

álmaink közé feküdt csenddel,

beköltözött hittel, reménnyel,

és ezekkel a konok akarásokkal.

Menetelek a viharral szemben,

jövök eléd, érkezem utánad,

búvok ködös hajnalok kabátjába,

helyet kutatok a kacattá dúlt világban.

Apállyal fekszem, dagállyal kelek,

s karodba menekülök, ha

összeomlanak a körém hordott hegyek.


Hamispróféta volt ez a nyár,

zajongón csapódott a földre,

álmainkat bontogatta szét,

majd festetlen oldódott fel az őszben,

s tűnt csupasszá avarszínekben,

rőt alkonyok szárnyai alatt.


Ködfelhőkön varjak tánca

riasztó érzés őszben nézve,

a világ sajduló fekete árvasága.

Lassan elfogy körülöttem minden,

szétcsúszik a jelen a múlttal,

elnyúló árnyékunk a falra tapad,

egybefolyik az est a nappallal.

Testem könnyű, lelkem teher,

feloldódok benned,

csak még egy kis levegőt

adj nekem.


Engedj közelebb magadhoz,

hadd kapaszkodjak világodba vissza,

fáradt vagyok, szememre nehezedik

a hajnal közeledése.

Távolodnak a falak.

Csak te maradsz, és én.

Szemedben a most örökkévalóság,

a jövő kifeszített tükörkép.


Köréd fekszem.

Te kifújod a levegőt,

én belélegzem,

ha én fújom ki,

te lélegzed be,

ha nem veszel levegőt,

megfulladok…


…és úgy roppanok szívedben össze,

mint űzött nyári fények,

Isten összecsukódó tenyerében.


Szilágyi Hajni

A csók után

A csók után, az édes bágyadásban,

Míg eltörődve nyugszik kedvesed

S félig-nyílt ajkán oly titkos varázs van

S kék árny borong a hunyt szemek felett,

S a barna légen átaranylik bőre

S bomlott sötét haj mint lugas takar


S mit hátrahajtott lusta pihenőre,

Opálosan fehérlik át a kar,

Mikor, mint záporból üdült mezőkre

Vihar után, szívedre ült a csend

S a gondolat száll messze hűs tetőkre

S halk sóhajod is már utána ment,

A percben, melyben annyi bús varázs van,

Mikor kihunyt a ragyogás szemedből,

A csók után, az édes bágyadásban

Gondolkoztál-e már a szerelemről?


- Lelkedben, nyári alkonyég alatt,

Mint bodzaillat száll a gondolat.

A lenge szél játékot űz vele...

Ó kertek, rétek, erdők fűszere!

Ó hány szeszélyes formát ölt, míg feljő

Lelked egén a múló illatfelhő!


- Más illatok! Más vágyak! Ó ha lelne

Új frissülést új alakon az elme!

Más szellő, mely más kertekre lehelne!

Más szerelem! A virágok szerelme!

A virágok szerelme! Nyári reggel

Ébredni vágyón ébredő szelekkel,

Szeretni csak, nem tudva kit, se merre,

Rakott, virágos ágaink emelve,

Új hímporral kinyitni forró délbe

S belélehelni ájulón a szélbe!

Vagy zümmögő darázsnak adni által:

Ringassa döngő altató-dalával,

Erdő lehén kóborgó vágyunk sírjon

S felejtse ott egy sose látott szirmon!

Ó rétek álma! Erdők boldog éje!

Ó napsütötte fenyves szenvedélye!

Gyantás legén lesustorgó fényzápor!

Aranyfelhőkben lebbenő virágpor!

Égni a nyárral, nem gondolva télre,

Szeretni csak és rábízni a szélre...


Nagy Zoltán

Kék világ születik a Földre

Magányom útjain bandukolva már csak csillagporos csizmám elé néztem. Nem láttam az eget, nem néztem a földet, érzések hívtak, képek villantak. Ezer éve jártam ösvényeim, nem bántott szerelem lángja, nem fájt zuhanások mélysége. A csend jött velem egyedül - hű társam. A reménytől rég elbúcsúztam, ő pedig elkerült nevetve. Egyszer... a napok kerekén megdöccent valami, furcsa kis zaj hallatszott bennem. Szinte orra buktam szíved sírásában, megálltam, figyeltem, honnan jön ez az édesbús, vággyal teli hang.

- Igen, innen... Ott van!

Pedig minden éjjel jártam fény-ösvényeimet, takargattam fázó meztelen-lelkeket. De soha nem hallottam ismerős hangot, soha nem éreztem ismerős dalt. Idegen volt minden, idegen volt az ég, idegen volt a Föld, idegen voltam - én...S most hirtelen - magamat éreztem - magamat láttam valahol, valakiben.

- Hol vagy? Miért sírsz? Ki bántott?

Elmesélted hangtalan szavakkal az elmondhatatlant. Hallgattam csended, nem szóltam szóval, mert ismertelek, ismertem lelked, ismertem tested, ismertem minden rezzenésed. Most itt van - azaz egy éjszaka - odaadom égi királyságomat, mert mennem kell... hívtál... hát itt vagyok... lejöttem vándorlásaimból a Földre, asszonnyá változom, hogy lehess a Férfi nekem - Te... Elindulok lelked falához, halkan megyek oda Hozzád, leülök a föld porába emlékeim árnyékába megpihenni... Mert engem is bántottak. Várom a reggelt, várom napunk virradatát... Beszélj hozzám, nehogy halált aludjak örökre álmomban. S akkor megéreztem, hogy jössz... Először csak nagyon halkan. Majd erősödött a dal, az üzenet bezárkózott lelkembe. A szívemmel hallottalak... s odasimultam a falhoz...

Safárik Gabriella

Én nem lehetek....

Én nem lehetek más

Csak múló álom

Egy villanás a végtelenből

Ha feloldod magányom.


Én nem lehetek már

Fénylő távoli jövő

Múlt vagyok, s jelen

Egy sóhaj a képzeleteden


Én nem lehet kezdet

Én a folytatás vagyok

És végcél sem lehetek

Abba belepusztulok.


Én nem lehetek Herceg

Csak egy Búsképű lovag

Ki egy leheletfinom csókért

Győz le, képzelt titánokat.


Én a végtelenből jöttem,

S benne lassan felolvadok,

Engem már nem riasztanak

A megkövült csillagok.


Kováts Péter

Lelked árnyékában

Árvaságot esdekeltem a mától,

hogy gondolataidba rejthessem

eltitkolt, szánalmas szomjúságomat;

s míg meghúzódtam a magány óriás

karjaiba zárva, benne csak téged,

téged csodáltalak.


Susogva suttogtam ezernyi hangot,

míg előttem színes képet rajzolt

betűkké formált, tiszta lélekszavad.

Sétáltam fojtott sóhajaid hídján,

hallottam a kegyes kívánalmakat,

s láttam az Utat, ’hol a kövek hozzád

igazodnak, s ’hol a hajnal neked bont

ezüst virágokat.


Markomba forrásvizet merítettem,

majd lemostam a szívedből szakadt,

távolba szökkenő fáradt álmokat,

s kötöztem sebed, mely tépett éveid

szegletéből észrevétlen felhasadt

- vesződve lelkemben a félelemmel,

hogy egy lélegzetemtől is megtörhet

e meghitt pillanat.


Arany-Tóth Katalin

Csend

Macskamód telepszik ölembe

a csend,

kanyarodik

könyököm alá, második

bögre illó kávé

kövér

tejszín felhői alatt

matat

a kanál,

csilingel a cserép falán,

miközben falánk elmém issza

betűfolyamod. Ha

megköthető

lenne a fürge lábú idő

én leláncolnám

és neked adnám…

Elkölthető garasra váltható

nyugtató

semmit vásárolnék a dalnak,

fakadjanak a szavak

múljon végre a kellemetlen

süket csendem!

De ez csak az én elmém

egyenetlen felén

szóközökbe szorult,

szavaimba borult

öngyilkos érzelmeim harca,

mert elakadtam.

Nyakonöntött

a sorok között

megbúvó múlt.

A kút

ahová oly felelőtlenül

dobáltam megkövült

leveleimbe sajtolt

szíved, sóhajod,

most visszacseng.

A csend

a sorok végén a pont

ráront

a feltörekvő könnyek

pezsdülő nedvek

nyakára,

s csak rágja

a megfeszülő kezek fölött

a fehér sorközök

közé képzelt vallomást.


Brada Ági