2009. augusztus 29., szombat

Amikor...

Amikor szívem szántja a legmélyebb magány,

és több napon át fátyolos a szemem

rémségeket hazudik sok lopakodó árny,

Te homlokomra teszed hűsítő kezed.


Amikor rám borul szipogva az est

s a hold befurakszik szobám ablakán,

hozzám bújsz Te is, akár az égitest

és áldással lépsz az álmaim nyomán.


Amikor gyászomtól megered a könnyem

mert múlt-falak közé rekedt jelenem

nem maradok árván, koldus-szegényen

hisz közelséged érzi mindkét tenyerem.


Amikor egyre sajog a végzet vágta seb,

s az idő végetlenjében találom magam

Te akkor is húzódsz egyre közelebb,

hogy szívedhez simuljon lüktető szavam.


Amikor a téboly már nem tör utat bennem

és szívemben újra hegedül a vágy,

körbeölel karod, akár egy angyalsereg

és mellettem maradsz, mint hű bizonyosság.



…már nem tudom, milyen évszakot követ a nyár, s mely elől menekül az ősz, nem tudom, az óra mutatója hátrafelé szalad vagy előre dől, csak azt tudom, számomra szemed zöldjében kél fel a nap, és csupán akkor tavaszodik szívem viráglabirintusa, amikor Téged ölelve megélem való-álmomat…

Moha

Figyeld a távolt

a víz-gyűrűk

egymásba forrnak

véges a végtelenhez ér

kisiklott percek összevisszasága

a tünékeny messzeségbe vész

-a mába olyan kevés fér


az idő útjain

kerülgeti egymást

a sok meg-nem-élt

az esélyek üres kezében

vergődő élet

haza csak

kapuzáráskor ér


fehér hajnalba

álmodom magam

-csillagfényes sötét-

összejárom Érted

az ismeret egét

-tűz lobog

vágyakozó fény-


… figyeld a távolt

botladozó lábam

közeleg Feléd.


newyear

Lennék, ha TE volnál....

Várok rád rendületlenül

De nem tudom te vagy-e,

Az, aki el kell, érkezzél hozzám?

Érzem az idő gyorsan elrepül,

Mondanám, ne menj még, maradj,

De nem tudom Te vagy-e az,

Oly régi álmom, egyetlen ideám?


Lennék a te csillagod, ha akarnád,

Éjente szerelmesen néznék rád.

Ragyognék úgy, mint soha egy csillag sem,

Az égen fent nem ragyogott.


Volnék olyan neked, mint

Lenni senki sem tudott

Az űrben születnék, s az űrbe tűnnék el,

Az űrbe tűnnék le, és újra születnék,

S neked örök hűséget adnék.


Lennék kis szellő, ki cirógatni tud,

Ha szükségét éreznéd a simogatásnak,

Lennék mély hallgatás és végtelen megértés,

Ha megszelídítenél, és te volnál a féltés,

Ki hívón nyújtja felém erős barna kezét.


És lennék az, aki vagyok, egyedül csak neked,

De félek, elkerül a szerelmed,

S ilyenkor szívem újra kérdezem,

Vajon Te vagy az….. vajon nem?


Gillyan Kata

Ha az idő most...

Ha az idő most kósza falevél lenne,

Én volnék a szél, ki nyomába eredne,

És felkapnám féltő karomba, repítsem,

Hogy minél sebesebb` csókodhoz segítsen!


De nem hullik az idő csak úgy a fáról,

Mint levél száll alá zord telek szavától,

S nem lehetek szél, hogy szerelmed keresvén

Dúlnám a világot minden áldott estén.


Várok hát, kedvesem! Én mindaddig várok,

Míg kergetik elmém e varázsos álmok,

Mik éltetik bennem, ó, elérlek egyszer,

S lágy ajkadra írom, soha ne eressz el!


Budai Zolka

A szerelem

Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.

Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel. Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.

Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.

Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet. Mindent. S mióta elhagyott, siratom azóta az őszt


Szirmai Virág

Életharang

Néha velem didereg a magány

egy-egy sétám során

fejem felett a fákra ül.

Máskor átjön szobám falán

s az apró nesz is - megsemmisül.

Árnyékként ringatózik

és némán gyötör, majd

vörösre vált az Ég,

s szívemen elszenderül.

S ha beszélgetünk - szemfödelet

szövünk - könnyek közt

tiszta vérrel születünk,

magányom s én - együtt,

mégis - külön.


Marien

Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett,

és hol van már az a felelet,

leolvasztotta a Nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.


Csukás István

Egymásba gyógyulunk

Ülök a parton,

térdem faldosta víztükörbe nézek.

Benne fáradt ráncaid feszülnek,

melyeket mosolyod mintájára vésett az élet.

Felkavarlak, felkavarsz te is.

Hinni volna jó az álmot, de

te még sebeket vársz a naptól,

minden pirkadattól,

s hogy téged sebeznek,

vagy magad tüskéibe mártódsz,

nem számít már, szakad az árboc.

Háborog a tenger,

utolérnek idegen ingerek,

vak indulatba kapsz

s falhoz csapva tárgyakat, üzensz.

Senkit sem bántanál,

magad dühében fuldokolsz.

Könnyű a kérdés, nehéz a válasz,

A holnap mely testben lapul?

Hosszú évek lelkes vándorlásai

rogyasztották a lábaink,

útkereszteződés mellett ott a kő.

Két irányból egy célra kaptuk fel fejünk,

egyszerre vánszorogtunk,

most épp kifulladunk.


Látom már, az Istentől mi egy követ kapunk,

öledbe ülök, hátha egymásba gyógyulunk!


Kőmüves Klára

Hangok nélkül

Nem maradt más neked,

csak a harccá dúlt kemény éjszakák,

indulsz, érkezel, fekszel, ülsz, állsz,

toporog benned a hiány.

Álmokat lopsz önmagadtól,

hogy újra éleszd

a benned haldokló tűztáncot,

verseid avítt szavakká múlnak,

szépséged csak a hold arcában láthatod.

Fogytán a tintád,

de ah, minek is már,

ha a lélek fáradtan szuszog a falak közt,

és a test is csak egy kényszer.


Szerelmeid leszaggatott ruhái

hanyagul szétdobálva szobádban.

Illatuk bőrödön, csókjuk szádon,

pillantásuk benned őrzött lángok.

Hangjuk szótlanná temetődött,

a mennyek és a föld között

az elfelejtett öleléseidért.


Ágyad vetetlen, sarokba hajított

gyűrt matracodra fekszel.

Mormolod, ez csak egy egyszerű vers,

visszaálmodod magad a múlt fénybe.

Egykor kavics voltál,

tenger mosta öbölben álmodtál,

de repültél a magasban is,

sólyomszárnyad erőtlenül kapaszkodott

a zajongó szél örvénylő ölébe.

Voltál már célpont,

a golyó eltalált,

lelked keresztre feszítették,

tested szoborrá avatták.


Most tükör mögé bújt csend vagy,

befele nézve őrjöngsz,

szilánkokra töröd

kezedbe szorult néma szíved.

Árnyékod lassan összeér

a meghajló fák árnyékával,

ne félj, ez csak egy egyszerű vers lesz újra,

hangok egy billentyű nélküli zongorán.

Halhatatlan már úgy sem leszel,

légy sólyom, a kalitka nyitva,

suhanj a széllel hangtalan,

s álmodj a magasban tovább.


Szilágyi Hajni

Tudod, arra gondoltam, hogy van egy szó, aminek helyesen használva nem lehet múltideje, lehet ugyan ragozni múlt időben is, csak teljesen értelmetlen múlt időben a szó, hogy szeretlek, mert nincs olyan, hogy csak szerettelek, már nem szeretlek, ami csak volt, ami elmúlt, az tévedés volt, azt mondani, hogy valaha szerettem, de már nem, mert becsapott, vagy, mert meghalt, csak tévedés lehet, vagy nem múlt el, vagy soha sem létezett, olyan a szeretet, (mindegyik szeretet) mint az anyai, történjék bármi is, okozhat mérhetetlen fájdalmat, a szív is vérezhet miatta, akkor is megmarad, azt hinni önáltatás, hogy az idővel elmúlhat, mint ahogyan az sem valós, hogy a Nap egy pillanatra is megszűnik a fényét ontani, s az élet nélküle tovább folyik , ami megszűnhet, amit egy kapcsolóval, egy szóval ki lehet kapcsolni, az csak a villany, nem pedig az Ég és Föld királya, ki akkor is ontja reánk a fényét, ha időnként hideg van, ha sokszor láthatatlan, a szeretet, ha egyszer megszületett, ha valódi, nem csak játékszere az embernek, nem múlik el, míg van az emberben élet, vagy azon túl se, viszi magával tovább végtelen útjára a lélek.

.kaktusz

Részletek 9

Igen. Megfoghattam volna a kezed

amikor hideg verítékedet görcsölted

az új csempére. Valóban magamhoz

ölelhettem volna öklendező vacogásod

minden más-napon. Mosolyra

húzott száddal szívtad

vérem,

szépen kértem

adj néha levegőt de egy legyintés

és szorítottál újra magad alá.

Felnőttem a gondolathoz. Vasalást

nem igénylő ingekkel töltöttem

fel polcod, minden zokninak kerestem

párt és tizenkét évünket gyűrtem dobozokba.

Kétfelől vastag ragasztószalag

benne zsákok, ne kapjon levegőt…

Azután irány az állomás, már nem pöfög gőzt

a döcögés, egyenes párhuzamosokon

vár végre a szabadulás. Titkos látomásokon

keresztül hányszor éltem meg

más és más illatba csomagolva remegve

hagyott szökésem! Titkos új.

Oxigénnel teli. Fények közé sújt

az éjszakák ritmusa, választott

láthatatlan barátok. Mert élni jó…


Brada Ági

Téged néztelek...

Téged néztelek,

ahogy fátyolosan homályossá

váltak körvonalaid.

Délután volt már

és az is a végére járt,

de az ablaküvegen még

belopakodott némi fénysugár.

A fotel karfáján tétován megállt

majd kezedre ugrott

és kicsit ott ragadt...

Ó áldott, fennkölt pillanat.

Felfénylett bőröd

és mintha átlátszóvá vált volna.

Halványan kirajzolódtak az erek.

De már ment is tovább a fénysugár

már vissza is húzódott

az udvarra és tovább,

majd elnyelte a határ,

a lebukó Nap vitte már.


Téged néztelek,

ahogy alakod elmosódva

oldódni kezdett.

Szinte elkeveredtél a homályban,

lényed kezdte betölteni a szobát.

Már Te voltál a polcokon,

a falak körül,

a szőnyegeken,

felemelkedtél és

körbe lebegted lazán

ölembe ejtett kezem,

és megérintetted arcomat.

Fülemben hallottam lélegzeted ritmusát

és ez a lélegzet

az élet dalává vált bennem.

Az asztal fénylett még kicsit,

ahogy lapján megcsillant valami,

ott felejtett napsugár

vagy szemed fénye talán...


Téged néztelek...

Ahogy elképzeltelek

úgy láttalak most,

hiszen valós képet

már nem festett a fény

és elenyészett a sötétben

minden ostoba tény.

Csak álmaim rajzolták képedet agyam

tisztán látó retinájára.

Nem volt nehéz,

hiszen éreztelek minden érzékemmel.

Csupán pár méter volt közöttünk

és a sötét, a látást elnyelő,

az érzékeket ébresztő jótékony sötét.

Téged néztelek,

s bár késő volt már

s a szobában nem volt semmi fény

én mégis láttalak...

Szeretetem csendjében jöttél felém.


Komáromi János