2009. július 25., szombat

Szeretni úgy is lehet...

Szeretni úgy is lehet, mint örök szomjú mély,

mint delejes mágnes, mely vonz, majd eltaszít

szeretni úgy is lehet, hogy fényforrás felé

tereli szívemet a beléd vetett hit.


Szeretni úgy is lehet, mint hívő Istenét,

rettegve, félve, hogy egyszer elmúlik,

szeretni úgy is lehet, mint anya gyermekét,

mint epekedő vak a világ színeit.


Szeretni úgy is lehet, hogy vágyad csontig éget,

lángoló kínomnak, csak kényed irgalmaz

szeretni úgy is lehet, hogy sosem huny ki fényed

s hogy minden örömöd, általam lesz igaz.



…tudod, Kedves, soha nem éreztem még, hogy tenyér oly puhán simogathatna, mint angyali érintésed, hogy oly módon vethet ágyat vágyaimnak lágy csók, miként lázas ajkaid forró pecsétjükkel örök fogadalommá szentesítik szerelmünket…sosem éreztem az éjszakának erotikusabb illatát, nem altatott el még léleksimogatóbb szimfónia lélegzeted ütemes dallamánál…elmerülök opáltisztaságú tekintetedben, hogy a csend igaz tanúmmá válva, mostantól halálomig szolgáljon…olykor megbénít a félelem, hogy nem vagyok lelked vigyázója, reszketve szemlélem magam, miközben révésze vagyok azon gondolatoknak, amelyek fájdalmas tüskéjüket mélyítik lelked léggömb-burkába, s látom összerezzensz, ahogy darabokra hullik szét a korábbi kerek egész…gyakran fogadom hát a csendet bújt hangú szószólómmá, mikor úgy tűnik oly sokan fosztották ki azon szavak jelentés-perselyét, amelyek az igaz érzelmek szolgálatába álltak, s mégis árulói lettek majd csalfa cselédként meglopták gazdaszerelmük vagyonát…ó, édes reformévek, mikoron új szavak születtek, s létük akármilyen idegennek tűnt a kor szájízének, beleágyazta magát hétköznapjaikba…annyira vágyódom új nyelvet alkotni, önző mód csak magunknak, szavakba hajlítani a gondolatok ívét, megfeszíteni a vágyak lazára engedett szóhurkait, amelyen mindenki keresztülléphet…szavaim szorítsanak magukhoz, ahogy pihegő mellkasod galambvergődését rajzolnád hozzám simulva bőröm mezítelenségébe…a szavak feltalálója vágyom lenni, szabója azon kifejezéseknek, amelyekkel hozzád méltó mód öltöztethetlek; ékszerész, aki megújuló betűtáncokból csiszolná Neked a föld igazfényű versgyémántjait…vagy csak önmagam lennék, egy esetlen álmodozó, egy balga szerelemes, aki mindenné válna Teérted, miközben észre sem veszi, hogy rímbe font koszorúid egyszerű önmagamnak születnek…

Moha

Ma nem vártalak

Olyan messze vagy tőlem,

hogy kifelé fordított tenyérrel

simítlak minden megálmodott reggel.

Bársony-érintéstől kérges tenyér

ökölbe bújva szégyenül.

Nem én vagyok, soha nem voltam...

rejtőzök kiszáradt bokorban,

és nem Te vagy, csak a szél.

Ma nem vártalak.

Ültem a parton szétesve, és

mint a kavicsokat dobáltam

a vízbe apránként önmagam.

A kő azonnal elmerül,

jó lenne tudni az ember

előtte hányszor csobban?


Bertalan Gyula

holNapok, tegNapok

Küszöbön billeg a maradni akarás,

kilincsbe markol a zúgó szél,

ajtót nyit, szemet zár

az indulásba torpanó érkezés.

A nap rongyokba tekeri az időt,

dajka fények ringatják

az ég és föld közé préselt

szelíd naplementét.


Vesztőhely csendje ül körém,

ebben az időtlen moccanásban.

Keress a holnapban, ott ahol még

soha nem jártam nálad.

Tégy úgy, rám csodálkozva,

mintha akkor érkeztem volna,

tűzd a tegnapot fák lombjaira.

Rejtsd mélyen föld alá az érzést,

ahogy hagytuk szűk szobánkat

a világ nyitott tenyerén.

Temesd el hiánnyal a tegnapi arcom,

törölgesd a könnyeket szárazra,

mely torzult tükrömben

visszaköszön reggelente.

Csak a szívem lopd ki a fényre

lelkem poros fiókjából,

imádkozd mellé a tiszta reményt,

hogy holnap ugyanarra az útra

tévedjek hozzád-melléd,

amerre elszórtuk kincseink.


Burokba zárt, szél hajtogatta mozdulat,

ahogy az alkony magába gömbölyödik.

Lassan elfolynak a felhők a vásznon,

bennük a fodrozódó hófehér csendek

ecsetvonásokba záródó lassú táncok.

Most fess meg, tán' még nem késő,

akt lelkem előtted áll mozdulatlan,

pőre árnyékom a falhoz tapad.

Örök monológ ez az együtt-veled lét,

tengernyi némaság az összekulcsolt

kezemből kipergő perc.

Üvöltenék, de már a hullámok

sem viszik hangom,

hiába loptunk kéket, nyarat,

mondd, még mit vegyek le magamról,

hogy megtaláld bennem

milliónyi fényét a napnak.

Érintsd meg szerelmeddel szívem,

mondd, éled vagy haldoklik

odabenn a tűz.

Tükörfalak mögé bújva

darabokra törik az álomarcú holnap,

szilánkjain sajdul a mezítlábas hit.


Most húzd be a függönyt,

mert pupillám alá fájdulnak

a világra szült tegnap fényei.

Halni készül a nyár odakinn,

a nap rongyaiból rázza

lábunk elé a maradék időt,

siess, mert lehullnak

az örök várakozás barna levelei,

s vásznadon ívelő csillagok

folyása szakad az ég felé.

Az utolsó ecsetvonást

szökő villanás hasítja szét,

csend-telek repesztik szótlanná

festetlenül maradt szívem.

És én keresem a választ

némult kiáltással

fényévek álmodott

oda-vissza utazásaiban…


Szilágyi Hajni

Olykor

Olykor csak

megbújnék benned halkan,

lehajtanám fejemet lágyan

szunnyadt öled cseppfolyós melegében

és mozdulatlan táncosként

ringatnálak

minden dobbanásra.


Nemes Tamás

Részletek 5

Épp csak meg akartam váltani a világot

éltem bele és használtam báját, kellett a pénz

hálára. Mert ingyen nem kaptam, csak sajnálatot

rideg kőházban, imára kulcsolt kezű szent néz

farkasszemet hitemmel. Én tényleg akartam,

mégis balul fordult mondataim sértettek

valami kiismerhetetlen észjárást

mondták: csak legyek jó, ne vétkezzek

és felsorolták minden földi hibám

pedig én próbáltam érvelni, ettől vagyok egyedi

ez az én arcom, különböző mástól

éjszakáinkra emlékszik hozzám csapódott férfi

mindahány kinek ajka közt dobogott húsom,

pénz ha földön fordult koldus szemében tükröződtem

nem sajnáltam lehajolni, hogy markába számoljam

számolatlan kincsem és adtam mellé szám szegetlen

mosollyal. (…)


Brada Ági

Az első szó

szabadság ajkán

szüless meg újra

vágyak koldusa

-ébredj fel szívem

az imátlan virrasztás

ragyogó fényű

esélyeket nyelt el


gyűrt egem

a ráhagyás prédája lett


gyere!


Rajtad csüng

Tőled függ

lázaktól üldözött lelkem

ítélete

varázsod hálóját

-tenger-zöld szemed-

dobd le a mélybe

halászd ki

a legszebb emléket


-mikor az első szó

született: Szeretlek


newyear

Majd szólj

majd szólj

ha a lombok

megunják a vándorlást

felejteni kezdik

a beléjük akadó szél

miként lesz hiány

a levélközökben

testközökben

ha egy elfáradt mozdulat

kérgesül körül-

rajzolom az évgyűrűk

vonalán a párhuzamos

sosem-találkozást

ahogy minden ív

épp csak tudja egymást

követi ha érett csöndbe

fut hozzám ha érsz

visszalélegzem beléd

az ég-darabokat eloldom

méter-mélyről ha kell

gyökerét a maradásnak

ha egy felhő lombot indít

benned újra és ismét és mindig

hangtalan tudom a tájat

felfestem rád újra és ismét

a szél nevét sose felejtsd

ha indulsz érkezel

egy fa ha elpihen

majd szólj


Dévai Lilla

Varázshegy

Sokszor mondják mások, s néha magam is úgy gondolom, hogy az élet a küzdelmek végtelen színpada. Utazás egy távoli vidékre, ami messzebb van, mint bármely képzelet határa. Nap, mint nap hallom a barátaimtól, hogy mennyire fárasztja őket az Életvölgy girbe-gurba ösvénye, s olykor látom, hogy egyesek a könnyebbik utat választják. Én úgy gondolom, egy utazás minden pillanata ajándék. Vannak nehéz napok, amikor már sajog a lábad a sok gyaloglástól, és sehol a pihenő. Mint egy autópályán. Csak akkor állhatsz meg, ha van hely, ahol leparkolhatsz. De az útról is gyönyörű a kilátás. Ott mosolyognak rád a sárga bársonyba öltöztetett margaréták, az égbe nyújtózkodó hegyláncok, s a horizont ívelt ajkai. Persze a legnehezebb percekben ki képes erőt gyűjteni a körbeölelő táj szépségéből? Mikor az adrenalinod, a Tejútrendszerben kering, miért érdekelne a szemedbe sütő napfény tánca? Minden emlék elszürkül s egy kis időre elmúlik. Nem látod, ahogy a melletted álló jó barát feléd nyúlva kacsint. Mikor minden elhalványul körülötted ő lesz a fény, ki bevilágítja a reménnyel övezett utadat. S valakinek majd Te neked kell megtanítanod, hogy a tekintetével hogyan mosolyogjon. Mert ez egy ilyen utazás. Egy adok-kapok vásár. Sok új és régi arcot fogsz látni. Új barátokat szerzel, s előfordulhat, hogy a régieket elveszíted. Később az idő elteltével az új barátok, a régiekké válnak. „Sosem áll meg az örök forgás, mert vezet minket a közös tánc.” Lesznek nehezebb és könnyebb napok, de sosem kell egyedül menned. Nem tudnak a hátukon vinni, vagy a karodnál fogva húzni, de mikor szükséged van rá, játszani fognak neked a kitartás zongoráján. Ők lesznek a barátaid, kikkel megtanultok a szivárvány felett szárny nélkül repülni. S onnan fentről majd szebbnek látjátok ezt a hosszú és nehéz utazást, Meglátjátok a magasból a Varázshegy délceg mosolyát, s örömmel vitorláztok a puha bárányfelhőkön át. Akkor már jöhet bármilyen erős szél, mert tudjátok, hogy partot fogtok érni a boldogság szigetén.

Szokol Noémi

Már nem tudom...

Már nem tudom, hogyan szeress,

s miként csitítsd a pusztító tüzet,

mely kezdetben parazsával melegített,

végül körbefogta minden kincsemet.

Ezer papírra írtam, ezer papír elégett,

ezer lángra lobbanás, maroknyi szürke por

Hamu hirdette mostoha sorsunkban,

Hogyan szeress, már nem tudom.


Már nem tudom, hogyan ölelj,

s miként szorítsd a két karom,

mely míg erőtől duzzadt egykoron,

bevallom, ma ernyedt koloncként hurcolom.

Ezekben nincs erő, ezekből eltávozott az élet,

ezektől ölelést már nem remélek

Lelógó gyertyák saját viaszba fulladását láthatom,

Hogyan ölelj, már nem tudom.


Már nem tudom, hogyan csókolj,

s miként szolgáld az ajkaim,

mely annyit s annyiszor becézte nyelvedet,

míg bezárt a konyhakert, íze epétől fűszeres.

Nincs zamatom, nincs gyümölcsös foghéjak között,

az édes patak nyelvsziklám alól elköltözött

Ráncosra szárad a magom, cserepes a föld,

Hogyan csókolj, már nem tudom.


Kőmüves Klára

Várlak

Poharamon ajkad íze éget

Tüzes csókod kortyonként feléled

Pezsgő sem űzi el az illatod

Mit esti ölelésed itt hagyott


Habjában látom csillogó szemed

Számhoz emelve szemhéjam remeg

Pattogó buborék orromba száll

Édes nedűtől kedélyem helyreáll


Lassú percek közt jöttödet várom

S amíg szobám ablakát kitárom

halk sóhaj, s vágyódva elképzelem

Amint csókolva egyé válsz velem


Ligeti Éva

Szellőszerelem

Jött a vihar, s fát tövestől tépett,

az út mentén sokáig haldokolt,

nem szórt rá a világ búcsúzó igéket,

az éj sem suttogott vigasztalót.


Testemből tépett ki egy éjjel

valami ismeretlen, titokzatos erő,

azóta keresve szállok a széllel

- talaját a fa -, hátha még belenő


valami simító, lágy szellőszerelembe,

és harmatot könnyez a hajnali ég...

De jó lenne élni kezeddel kezembe'

és szemedben látni a kelő napot még...


András