2009. június 28., vasárnap

...tudod Édesem, ha pillangó volnék, puha tenyeredben építeném otthonomat, mert tudom, akkor sem szorítanád ökölbe a kezed, ha zord idők jönnének és halálra fagynál. Utolsó szívdobbanásodig a másik tenyereddel bástyaként melegítenél és védenéd törékeny szárnyaimat, leheleteddel meleget fújnál dermedt testemre és mielőtt halálodat lelnéd, még utoljára szemembe néznél, hogy lásd én még életben vagyok. Azzal a tudattal hagynál magamra, hogy végsőkig küzdődtél értem, reményburokba csomagoltad az utolsó pillanatot, pedig az ember ösztönösen igyekszik túlélni, mindenáron túlélni, ha kell másokon áttaposva is. Mióta megfogant és szíved redői közül egyre csak csírázik az irántam érzett szerelmed, fokozatosan visszafejlődnek, majd végleg elpusztulnak az alapvető emberi ösztöneid. Már nem az a fontos, mi lesz Veled, hanem mi volna velem, ha már nem volnál...


Vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját

Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,

látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,

látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,

s hidat ácsol gondolat és valóság közé.


Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,

látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,

de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,

s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.


Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,

rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját

de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,

megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.


S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,

és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,

vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját,

s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.


Moha

Maradjak még...

Sohse látott két zöld szemem,

nem láttam bánatos ajkad,

álmomban mégis megjelensz

s mint anyám, vigasztalsz.


Akarod, hogy maradjak még,

hisz korom a sír felé ránt,

ha el kell mennem innen

nem csókolhatom meg a szád.


Kezed kezemmel összefonva

nem mondunk együtt imát,

hiába kérném esedezve

a könnyező Szűz Máriát.


Szent vagy, ki más bolygóról jöttél,

nem nézed éveim s a létfonált.

Bánat és boldog hit asszonya

hiszel még derűt, csodát ?


Ne menjek kiásott síromba,

azt kívánod tőlem: éljek,

hogy álmaimban éljem át

mit elloptak tőlem az évek.


Megéri mégis érted lenni:

Aradon, Debrecenben, Pesten

elsuhannánk egymás mellett,

mint két gyorsvonat egy másodpercben.


Komlósi Lajos

Szikrák

Agyamra tetováltad magad.

Tehetetlenül nyöszörgök cirkalmaid alatt.

A jelenléted fáj, mert kitörölhetetlen.


Orvul támadtak a szavak,

s én nem tudtam hová is nézzek,

mögé-e vagy eléje a létnek.


Szerettem volna süketnéma lenni...


Belém tapadtál.

Ittmaradásom csendélet.

Riadt szemekkel figyelem

szemedben, ahogy égek.


Lennél-e velem nem lenni?

Ne félj, nem fog fájni semmi!

Idő vagy az időben...


Tartom a tegnapot,

hogy le ne ejtselek ma.

Holnap is tartani fogom.


Gyávaságba kuporodik a szó,

üres tarisznya a vállán és

elbúcsúzik a Csendtől.

... nem tud már mit

mondani neki...


Kietlen forró tájon álltam,

és vártam a hóesést...,

... aztán hullani kezdett...,

lassan rám szakadt az ég.


Lélekfoszlányaimon betűk:

szakadozó cérnahangon

sikoltják a neved.


A csönd, ahol járkálnak fényeim,

százszínű világ.

A világ, amelyben kényszerülsz járkálni,

ezerszínű csönd.

Ha kopognak, én sosem hallom meg,

te a szú percegésének is ajtót nyitsz.


Folt vagy. Folt az arcomon,

fehér fakulás.

Lassú, de biztos távolodás;

fénykép-homály.


Szögletes szerelmet rajzoltál szívemre,

valamire hasonlít...,

rácsaid árnyékában élek...


Vércseszemű szerelmed köröz fejem fölött...

lecsapsz gondolataimra is

és magadba falatozod azt,

némasággá zárt lelked,

lakatom, se ki, se be nem

juthatok már jobban,

állok egy helyben,

a közel, s a távol metszéspontján...,

s te lassan körülfonsz,

kígyóvonaglással roppantasz össze...


Gyűlöllek...

Gyűlölj!

Azt akarom...,

hogy végre ne szeresselek annyira.

De te halk megbocsátást

rajzolsz homlokomra.


Molnár Rózsa

(Paradicsomban)

álltunk a Paradicsomban, álmaim aljnövényzetén

bujálkodó gyíkok, egymás hátára hágó lepkék,

üzekedő tücskök, békák, bogarak hada fölött,

kígyókezekkel könnyedén bokámra tekeredtél,

lábszáram szerpentinjére fontad kúszó testedet,

térdemen mámorral időztél, kívánva nekiindultál,

combomon feljutva katlanomba fészkelted valódat:

megszenteltük a kéj elrendelését, bűvös kegyét,

az örömölelés isteni ajándékát erénnyé áldottuk,

leráztuk az eredeti bűn átkát: máig bennem maradtál


Zimonyi Zita

Ábránd

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzelmim édes tartományát;

Eltépném lelkemet

Szerelmedért.


Szerelmedért

Fa lennék bérc fején,

Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját,

S meghalnék minden év telén

Szerelmedért.


Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal,

Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő,

Szerelmedért.


Szerelmedért

Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném,

Dicsőbb erénnyel ékesítném

S örömmel nyújtanám neked

Szerelmedért!


Vörösmarty Mihály

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.


Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva


féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,-

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csójainkról élesebb az emlék;


csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek,-

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,


s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2x2 józansága hull rám.


Radnóti Miklós

Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed,

beszélt szememmel és ölelkezett:

sírás, csend, szigor és révület

- mi minden?

Csak szemem és szemed.


Ki végtelen feledésednek ajánlom

múló esetemet,

Tőled, magamtól már csak azt kívánom:

ha találkozunk még, bárhol e világon,

ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.


Szememmel táncolt a szemed,

beszélt szememmel és ölelkezett:

sírás, csend, szigor és révület

- mi minden? mi minden ?!

Csak szemem és szemed.


Fodor Ákos

Ahogy...

Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,

nyelved hegyén a méz, a csorgatott,

s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,

s nem a szíved felgyorsuló verése,


nem combjaid árnyékos kikötője,

nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!

Mind véletlen, nincs benne érdemed,

te sem vagy más, mint gének eredője.


Ahogy adod: a hozzámsimulásod,

lendületeid, habozásaid,

ahogy magad a bőröm alá ásod,

ahogy a karod húz és eltaszít,

ahogy olvadsz és oldasz az öledben:

ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.


Jatzkó Béla

reggel...

nyűgösen ébredek fel, a reggel szemet szúrva rázza ki belőlem az álmot. még várok, arcom a párnába fúrva. újra meg újra csak rád gondolok, elemészt a vágy, az ágy magába öl, ölel, fullaszt. túl az ébrenlét küszöbén a magány lángot gyullaszt a szívem mélyén. emléked fényén átdereng az öröm, mint csikaró tíz köröm az asztalon, úgy hasít belém, és én hagyom, hogy mardosson, mert csak az emlék, ami nemrég még valóság volt, csak az emlék az, mi kínomra enyhülést nyújt, elolt minden égető lángot. visszakönyörgöm az álmot, hogy újra veled lehessek, s elfeledhessek minden sajgó szomorúságot.


robesque

Alszik a párnán...

Alszik a párnán a kedves.

Szeme körül álompillangó kerget

szivárványtüzű árnyékvilágot,

most talán eléri, amire vágyott.


Haja, mint hullámzó tenger, szétterül

s mint megannyi huncut, csillogó patak

futnak ki tincsei a párna redői közül

hogy végül a félhomályba elbújjanak.


Az ablakon bekukucskál a hold

a vén kukkolló, ily csodát ritkán lát

rá is teríti puhán ezüst sugarát.


Oly szép e kép, mozdulni sem tudok

nem csábíthatnak el most dévaj démonok

torkomban érzem a vágy lüktetését,

érte mozduló testem minden rezdülését


A világot most intettem csendre

minden s mindenki fogja be!

Tücsök! Nem kell most harsány zene,

valami halk duruzsolóba fogj bele.


Alszik a párnán a kedves,

s én lélegzetvisszafojtva hallgatom

ahogy piheg a levegő a csepp ajkakon.


Kováts Péter