2009. május 31., vasárnap

Mennyit ér?

Mit ér bús könnycsepped a zuhogó esőben

s mennyit ér a perc, a megkövült időben

mit ér a borús árny, gomolygó sötétben

s a megtestesült csodák mit érnek Nélküled?


Mennyit ér a vers, ha nem szívemből terem

s mennyit ér szavam, ha némaság ring benned

mit ér a vakremény, ha nincsen benne hited

s mennyit ér az élet, ha nem dobog a szíved?


Mit ér a szilárd örök, ha a homokóra pereg

s mit ér a tánclépés, ha nem lejthetem Veled

mit ér a mindenségben a semmi lüktetése

s Nélküled mit ér az eskü megszegése?


…az idő rémülten mered rám, értetlenül kémleli ittlétem, meghallja szívem bús jajszavát, és reptetne Feléd, vezetne Hozzád és mégsem indulok... hitetlenkedve néznek össze a nap aranyló fényei, sugárkoszorújúkat megfosztják tőlem, dideregve magamra hagynak, s mostanra az eső hatalmas cseppjei őrült ütemben verik az ablaküveget, ritmusuk egy szóvá áll össze, Téged hívnak az esőcseppek is, Szerelmem! Mindenhonnan a feloldozást várom, de bűnös létem el nem rejthetem, mert vétettem ellened, magadra hagyva, a messzeségben vágynék felkutatni Téged, és nem tehetem… bocsásd meg nekem, hogy esküszavamat szétzúzza a foszló külvilág, hiszen ígértem Neked, hogy örökkön melletted leszek, és nem szakíthat el semmi erőnek szele… és hidd el, soha nem is teheti meg, hiszen átmeneti távolságunkat az idő felemészti, kivételesen baráti kezét nyújtja, és felfalja a mardosó, távolba szakító időtartam hosszúságát… és vágja a centimétereket a messzeségbe száműző napok mérőszalagján… vágyakozásom megbénítja lelkem, kifordítja a munkát fejemben lakó gondolataim közül, mert világgá kergettem már hónapokkal ezelőtt minden Rajtad kívül eső gondolatot, és annak szikráját is…összekapaszkodva vigyázza egymást vágyakozásom, és visszatérni akarásom, meleg ölelésük átjár belül és hited ad, mihamarabb mi is együtt leszünk…

Moha

Mintha el

Ma jégeső ver, holnap összeéget

ha hozzá túl közel jutok a Nap.

Már szemhunyás se kell, ismét egy évet

magam mögött hagyok, és hamarabb

felejtem el a fogyó holdakat,

a tengerhez igyekvő zöld vizet,

és elhiszem, hogy semmit sem hiszek,

és belátom, hogy aki tud, az téved,

mégis folyton rettegve tartalak

karomban, mintha elveszítenélek.


László Noémi

Ballada Faludy György egyetlen szerelméről

Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába

egy kofferrel, mely a hazája volt

s az esti, szürke panziószobában

Natasja balvállára ráhajolt

s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja

úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –

akkor hajnal felé így szólt Natasja:

„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”

S akkor Faludy Györgynek ritka lett a pénze

s gallérja ünnepnap sem volt fehér,

de a diáklány, ha kérdezték érte,

csak vállat vont s vele maradt. Ezért.

Kimosta ingét, ruháját kefélte

és szava lett számára a parancs;

az ágyban olykor Csehovról beszéltek.

Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.

S mikor már végigjárták kettesében

Bécs városának őszi parkjait,

egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel

az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.

S Faludy György nem sírt, amikor a vonatból

fehér bundában kihajolt felette.

Az utcasarkon gesztenyét vett magának

és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

*

A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca

nem árulta el soha, mire vágyik

s haja oly szőke volt,

hogy meggyújthatták volna rajta

a firenzei dóm összes gyertyáit.

Az első este kávéházban ültek,

egymástól diszkréten távol

az asztal két oldalán.

Szemben fényreklám szaladt

s így társalogtak Einsteinről és Zoláról

a Kurfürstendamm lámpái alatt.

És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen

úgy kezdődik, mint minden szerelem;

most két hétig Einsteinről beszélsz nékem

és két hét múlva lefekszel velem.”

Majd hozzátette: „De mi volna,

ha most mindjárt lefeküdnénk?”

Faludy György a pincért hívta, hogy fizet

s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen

tette le az ágyra és nyújtotta át testét,

mint ahogy az előbbi pincér

hozott három pohár vizet

ezüsttálcán. És aztán egy fél évig

cigarettáit ő gyújtotta meg

és minden este puncsot főzött néki

s szép német teste néki volt meleg.

A Zoo alatt, a villanyóra mellett

találkoztak, fél nyolckor. Minden este.

De egy nap Faludy György nem ment oda többet

és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

*

A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból

együtt mentek ki és tudták, hova.

Fricinek hívták és vörös hajához

jól állt a szürke garniszálloda.

Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,

de gint ivott veszettül s köpködött.

És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,

hátrasandított és megesküdött,

hogy mától fogva többé nem lesz céda

és Faludy Györggyel marad csak ezután.

A vén falakról hullott a tapéta

s azontúl ketten laktak egy szobán.

Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,

vagy, csak szokásból, az utcára ment.

Faludy György meg várt rá és felforrt a vére,

ha másnap reggel végre megjelent.

Belerúgott, megverte és kidobta

s az utcán állt a jég, a sár, a köd.

Ha az éhség s a rendőr megkínozta:

alázatosan mindig visszajött.

S Faludy Györgyöt egyszer elfogta

régi csavargó láza:

gyűrött múltját, a passzust zsebretette,

cigarettáit rádobta az ágyra

és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

*

S Faludy György megjárta így a félvilágot

és látta, hogy minden játékban nyert,

s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,

mikor egy nap megjött az Éva Scherff.

Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában

és rászegezte kihívó szemét,

mely olyan kék volt, mintha a sarkában

egy ibolyát préseltek volna szét.

S mikor a Dómtéren leült mellette,

olyan sápadtan mint az aszfodélosz,

akkor Faludy György még azt is elfeledte,

hogy márványból van-e a milói Vénusz.

Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága

angol cigarettákat és meg se hallotta,

hogy Faludy György verseket liheg,

fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,

pimasz volt és szeszélyes és hideg,

hét találkából csak egyen jelent meg

néhány gyors percre; mindig sietett

és gúnyolódott, ha Faludy György szerelmet

vallott neki; lenézte és kínozta,

megsértette és gyűlölte s kidobta

s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék

s feszes selymekbe csavart drága testét,

melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,

neki, csak neki nem adta oda.

De ezt az egyet nem tudta elfeledni

soha, soha, soha.


Faludy György


körbe fon

Az ősz minden kelléke

együtt kókad a tájjal

a belémszakadt csendek

- leszúrt karók - meghajolnak

tegnap mindenhatónak hittelek

ma éjjel ajtót csapkodsz

fejemben

kopognak lépteid

(csak meg ne lásd

ahogy csikorog a huzat bennem)

korommal egészítem ki

a csonka eget

vonást vonásra


a fájdalom mindig

azonos alakba rendeződik.


Véber Veronika

Szeretnék valamit tenni Érted

Szeretnék valamit tenni Érted,

valamit, ami olyan nagyon szép,

hogy benne a lelkemet megérzed,

mintha meztelen szívem érintenéd.


Szeretnék eljutni Hozzád,

mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz,

s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,

ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz.


Szeretnék megpihenni Nálad,

csöndedbe takarózni békés rejtekeden,

s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,

gondos kezekkel hitesd el: ember nevem.


És én majd akarok valamit tenni Érted,

de hősként sorsod meg nem válthatom,

csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek,

mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!


Koós Attila

Elmossa

Öregen, vénen,

fénytelen napokon,

csillagtalan éjen,

olykor-olykor,

csak

mosolyogva nézem.

Mennyire más a toll,

ha vérből a tinta,

s mily szomorú már,

ha a fehér papírt

bánatos könnyek

terhe itatja.

Te se figyelj rám,

ha már botladozok,

ha egy-egy

leírott szó

betűje már halvány.

Erőm veszik

a hűvös mindennapok,

s a hideg,

májusi zuhatag

elmossa

a krétaport a járdán.

gyémánt

Hátsó lépcsőn


És igen… voltak ájult félórák

mikor a lassúdott gondolat

mint oltott fa

cseperedett,

de jó ötlet nem termett

csak néztük magunk előtt a semmit.

Végtelen türelem visít

lyukat álcáink falán

ahogy megmerítjük falánk

képzeletünk a mélyre

tévedt

emberség hömpölygő tudatában.

Felnőttünk. Igen abban a pillanatban

elhagytuk gyermeki világunk

mikor először önös érdekből hazudtunk.

Mert megmenthettünk volna

valami csipetnyi csodát, ha

felvállaltuk volna: csodák márpedig vannak.

Régi udvar hátsó lépcsőjén

még látom cseléd nyomát, halkan lép

mosoda szaga leng mögötte

míg déli harangszó hull a földszinti kövezetre.

Csak percnyi látomás, csak csalóka érzék

hunyt szemek mögött a múlt a játék,

dobozba zárt kismacskák - ajándék

és felhevült macskakőre kitett emlékeim

zárványosra metszett csalóka díszeim

most mind itt hevernek kigyöngyözött

üvegek meredek peremén.


Brada Ági

Hol rontottuk el?

Talán csak szükséges volt

mint főnixnek a tűz

- festett tavasz honolt. -

Barázdákba fűz

apró ráncokat

télbe vésett

virág karcokat

a hiába béke...

Már megmosdattam

szarkaláb ráncaim

felfeslett évek alatt

gyűltek közös gondjaink

és hiába sorolod

a mégis mindig

mellénk oson,

mint valami féltékeny régi

vád... ne siess

még vár néhány

elferdített valóságba menekített

magány

és ösztön szülte vita!

Pedig

úgy szeretném megóvni

remekbe szabott ölelésed

magamhoz szorítani

könnyes nevetésed

napokból kiszorult mosolyod

ahogy emeled rám

tekinteted - kezed helyett ront

nekem az elkeseredett vágy

tinédzser évek tüzei.

Megkérdeztelek, hol rontottuk el?

Valahol kilenc és éjfél között, tíz

vagy talán tizenöt perc alatt kellett

felrúgni egy egész életet vagy

talán a parkban történt

azon a szomorú vasárnap

délután, mondd, emlékszel?

Így marta szét a gúny

az igenben szentesített kötést

míg végleg kihunyt

szemükben a tükröződés.

Csak nézem a hátad

hangtalan magamba ölellek

hátha öledbe fészkelődik a vágyam

gyötörte hasonult szerelem.


Eleanor