2009. április 28., kedd

Míg édes illattal telik meg szobánk

Virágot bont az égő gyertyaláng

élő oltárt állít az alvó emléknek

s míg édes illattal telik meg szobánk

éhes szemeim arcodért epednek…


Sóhajaim sírják vágyad viharát

selyemporrá zúzom józanságomat

de csak ígért üdv vagy, tűnő délibáb

könnyáztatta hűségem kék ege alatt.


S amíg összehajlik magányhoz a magány

rugdalódzó szívem éjnek dől megint

egyszer csak a hangod súrolja a homályt

lépteid zajától a sötét szétesik


szemed tengerében elázik a hold

újra ünnepet ül ajkadon a nevem

orgonaszó-csöndben hozzád simulok

tegnapjaim sóhaját öledbe temetem


majd újra virágot bont a gyertyaláng

élő oltárt állít az alvó emléknek

s míg édes illattal telik meg szobánk

tiltott gyümölcsét lopom szerelmednek.


…tudod, Kedvesem, az ember tele van félelmetes felfedezésekkel, amelynek eléréséhez veszélyesebb vidéket kell meghódítani, mint a jeges torkú északi földet, elszántabban kell küzdeni, mintha utolsó napjainkat próbálnánk évekké nyújtani, tisztábban kell látni, mint bűntelen gyermekkorunkban, és néha süketté kell válni, hogy talmi felhangok ne térítsenek le a helyesnek vélt útról, álszentségük ne vessen minket a csalódás futóhomok-csapdája, amelyben annál jobban süllyedsz, minél inkább szabadulnál belőle…elszántságunkat, bátorságunkat féltett kincsként kell őriznünk, miként a sivatagban kóborló lélek szorongatja utolsó csepp vizét a kulacsban…és útra kelünk…de az utazás megváltoztat, s mikor visszatérsz már nem leszel ugyanaz, itt és most el kell döntened, van-e hozzá bátorságod, akarod-e a való életet, vagy csupán aláfestő zenéjét hallgatod a táncnak, melyet mások lejtenek a Végzeteddel…a meghódítatlanul előtted álló vidék, nem más, mint önnön lényed…ismerned kell magad, ahhoz, hogy szerethess…a szeretet és szerelem a benned rejlő ember érzelme, ha nem kap szeretetet saját valójából, akkor nem képes igaz érzelmeket viszonozni…veszélyes fegyverré válunk, ha sárkabátunk alá bújunk, magunkat ezer sebből vérezni hagyjuk, és azt sem hisszük, ha más bekötözni vágyik sérülésünk, önzetlenül, csupán azért, hogy érezzük, vigyáz ránk…tudni kell védelmezni a benső békét, aki minden elébe helyezett ártó szót magára aggat, az csakhamar olyan szörnyű teher alatt görnyed, hogy útját képtelen lesz folytatni, a szitkok és igaztalanságok maguk alá temetik és örök uralmuk alá hajtják…de ha hiszed a feléd kinyújtott kéz igaz melegét, ha meghallod a csókban rejlő némaság üvöltését, ha hinni tudod, hogy megérdemled a feltétlen szeretet békéltető ölelését, akkor célba értél…s ekkor mezítlenre kell vetkőztetned tested, hiszen újjászülettél, s a valósággal farkasszemet nézve ki kell állnod a fénybe, s hangtalanság csepegteti füledbe mézédes szavait, megjelölt rá az Élet, hogy őszintén szerethessenek és szerethessél…


Moha

Bánat

Én keresem, én kérdezem, ki vagy?

Se kín, se szenvedés, se fájdalom...

Színtelen pillangó árnyéka verdes

mozdulatlanságba dermedt áladon.

Az ablakban ülsz, és messze nézel,

láthatatlan táj fénylik szemeden,

ajkad alkonya hűvös, lila pára...

Az ajkad se álmot, se csókot nem üzen.

Halántékodon nem lüktet a vágy,

hajadban nem bont tavaszt a szél.

Te vagy a Bánat. Tükrömre révedsz.

Sírni sem tudsz? Nincs miért, kiért?

Kivérzett már belőled a remény,

arcod fehéren lebeg, mint a hold.

Valaha hitted, hogy van valami,

hogy létezik az, ami nincs sehol.


elionor

Nagy szerelmes vers

leegyszerűsítesz mint az eget a költők szeme

tükörtelen tó vagy: nincsen benned hűség

rettegve zárod-nyitod nagy kapuidat engedsz követelsz

a szerelem nem a nemiszervek dolga

biztonságot várni mindezért cserébe: röghöz kötni istent

gondjaimat tűröd unod elsöpröd hanyag háziasszony

havonta egyszer kidobsz magadból: kitakarítasz

hallgatsz vagy elhallgatsz beszélsz vagy félrebeszélsz

finom alku: ugyan te sem de más sem érti gondjaidat

ha véletlenül mint elalvás után a száj nyitva marad a szíved

és még véletlenebbül kijózanodsz és figyelsz

rettegve látod milyen sunyi

és kizsákmányoló leányzó vagy

szerelmem


rendben van hogy űrbarna a szemed örvénylik tava

a hajad is szerpentin-hullámos ha megmosod ragyog

kunos arcodon a dimbek-dombok puffadtan is csinosak

a szád szép vörös emlékmű örökké alvad alkonyodik

leginkább a bűntudat tesz széppé ahogy hallgatsz

és sírni kezdesz ha már nincs kiút

könyörögsz el ne hagyjalak

olyan kiszolgáltatott vagy mint pincérnek

a vendég szakácsnak a pincér

mint köpés a tengernek

de a legszebb mégis attól leszel

hogy csimpaszkodom rajtad

és senki de senki nem érti miért zavarod meg a sorsom

amit olyan nehezen raktam össze gőgből pusztulásból

szerelmem


egyre cigányabb vagyok tőled és neked

diszkrét és bájos burzsoá vagyok hiszen

hozzád szegődtem szeretni

és csendesen tanulom mint ábécét a nebuló

hogy neked álmodjak és ne rólad

és kertemben nincsen remény

se virág se gaz hogy kis lakásban pesten majd: veled

bemutattam neked szeretni két fiúgyermekemet

repedjek ketté lassan és unottan mint a cseresznyefa

amire túl sok csintalan gyerek kapaszkodott

és vad kurjantással hagyták eldőlni

így hagyjon el engem is a vágyak hangyaserege

ha újra hagyom hogy szemem bekösd hitegetésed

kendőjével megpörgess s míg én vakon botladozom

másra mosolyogj dicsekedj velem

mennyire bolondod vagyok

szerelmem


túlbonyolítasz mint némelyik regényét thomas mann

vagy egy-egy versét kosztolányi odavetsz hanyagul

a mindennapoknak

és én mindezt hagyom eljön az én időm

eljön tudom de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek

nincs bosszúnak helye a szívemben kitöltesz mindent

bokrokat nevel a csend bennem erdőket hiányod

hegyek gyűrődnek arcomon

és a forró magma a szívemben kihűl

összetéptem párszor minden ruhádat a legszebb szoknyákat

cipőket bugyikat szétvágtam és eléd szórtam mutatni

ezt tetted velem: viharok hoznak így egymásra kárt

nem tudom értettél-e bármit vagy csak őrültnek hittél

hogy őrültnek hirdettél tudom mégis vissza-visszajössz

ugyan egyre nehezebben és gyakran már nem is hozzám

de ahhoz ami én vagyok -- előtörsz mint a gyomorsav

szerelmem


Jónás Tamás

hiányod megárad

hiányod megárad


ne ragadj magadhoz pók-szálú rugalmas kötelekkel,

felforró valóddal, örökre lüktető vérereddel,

vibrál bennem, reszket a hús-vér vágy, mint a gyertya lángja,

ahogy a lámpa fényét az esetlen szél szétszitálja,


hiányod megárad, sodor a vágy csigás örvényekkel,

taszíts, taszíts el engem örökre, lökj el a kezeddel,

fojts, ölj bele sejtjeim ősvágyú mélységes tavába,

hadd szabaduljak, hadd meneküljek tiszta-kék magányba!


Egry Artúr

legfahéjabb

körvonalak

tévutak nélkül

kikopott belőlem minden józanság

felkavarsz mint egy gömbbe zárt ciklon

és rettegek hogy nincs is arcod

csak valami lassú mámor ez az egész

mégis csupa nagybetűs szenvedély

ha egyszer majd kibontasz magadnak


hát engedem


hát legyen


ebben az átizzadt sötétben

az a most annyira igazi

hogy téged is felver álmodból

mert minden magam-érintésben

olyan sűrű a léted

hogy végre azt is elhiszed

a legtisztább kék

és a legfahéjabb illat

te vagy


Csurai Zsófi

Merengés

… Tűnődve állok a tükör előtt és némán bámulom emberi alakot öltött testemet. Vázamra feszesen tapadó bőrömben semmi vonzót nem találok. Próbálkozom … előbb megfeszített, majd lazán elernyedt izmaimmal, jobb vagy bal oldalról-de minden oldalból csak én vagyok. Persze ő csak nevet rajtam. Hisz tudja, minden kérdésemet, elégedetlenségem minden forrását ismeri már. Úgy ahogy a válaszokat is ismeri - vagyis hogy a küldetésem betöltéséhez pontosan ilyennek kell legyek… nem is lehetne másképp! Bezzeg én el tudnám képzelni, kicsit magasabbnak, karcsúbbnak… de csak kacag rajtam és bólogat.

-Mennyire tudom gyűlölni ezt a higgadt bölcsességet! Közelebb lép, szemembe néz… és elvesztem! Érzem, ahogy tekintete áthatol a sejtjeimen, bebújik a gondolataimba és meztelen marad előtte minden kimondott és még meg sem fogant szavam. Szégyellem, hisz jobban ismer, mint én saját magam. Hiába, az együtt megélt események, az évek hosszú fonalai elválaszthatatlanul összekötöttek minket. Mint két test és egy lélek… csak irigylésre méltóan benne testesül meg minden jó.

-Makacs gyermekként utálom természetét, azt a mindig megfontolt, bölcs és magabiztos jellemet, aki szemrehányóan néz vissza rám, bűnös, hibákkal teli testvérére.

Próbáltam elhagyni… kitépni mindenestől, elzavarni, hogy többé sose lássam… de nem vett komolyan. Már ismeri a kirohanásaimat is. Milyen jó mégis, hogy akkor nem hagyott magamra. Önzetlen figyelemmel és szeretettel ki fordulna hozzám más rajta kívül? Neki én vagyok a legfontosabb, rám szenteli minden figyelmét éjjel-nappal és biztos tudom, sosem akar rosszat nekem.

Itt áll velem szembe, mozdulatai az enyéimmel forrnak egybe. Biztatása, lélekmelegítő, mosolya nélkül élni sem tudnék!

Ellépek a tükörtől, s személyiségem kettészakadt alakja újra egy testben feszül. Érzem, ahogy ereinek forradalmi zuhataga átjár és felperzsel… érzem, ahogy kitölt a megvilágosodás. Együtt vagyunk, őszintén, és elválaszthatatlanul.

Amolyking

Még itt vagyok

Két karod bezár : még itt vagyok

- a testem, s kicsit a lelkem -

ölelésed még fogva tart,

de máshol kéne már lennem.


Előtted állok, s ha akarod

veled kelek és fekszem

ágyadban lángra lobbanok,

de máshol kéne már lennem.


Hiába ringatsz el, jól tudom

csak félig enyém a vágyad

ébredek lassan, így nem lehet!

A szívem ezellen lázad.


Mezei Katalin

A lelkem fáj…

A lelkem fáj… Isten ne adja,

hogy most belém szeressen egy leány.

Úgy vágyom egy puha ajakra,

sóvárabb soh’se lehettem talán -

oly jó volna… Pihenni vágyom.

Csak két ringató kart találnék.

Egy perzselő iszonyú nyáron

jön minden árnyék…


A lelkem fáj… Isten ne adja…

Jaj volna, hogyha most találna rám.

Bár volna jó, egyszerű fajta,

egy senki, egy nyugodt leány.

Bár senki volna… ha enyém volna…

Oly beteg hő tüzel szemembe…

Itt hagyna, jaj… vagy ő is bús

valaki lenne…


Tóth Árpád

Visszatérés

ez az a perc: egyszerre tiszta lett

akár a hangod a kusza zsivajban

szokatlan éles és egyértelmű

hogy miben is osztozom veled

amikor hirtelen megeredt nyelvvel

kiadod minden nyűgödet

hozod a sorsod én pedig itt vagyok

meg fogom próbálni hogy újraírjam

ígérek fűt-fát s meg is valósul

amíg majd rám hagyod

most is: ha hitetlen az égre nézel

azért csak hallgatod

idehajolsz kezed a térdemen

szemedben már-már kedv ami csillan

és hogyha gúny azt

még inkább meg lehet értenem

nézem a kezed de nehogy elillanj

megfogni nem merem


Falcsik Mari

2009. április 25., szombat

…tudod, Édes, ha egyszer alvó szemeimet megkoszorúzza a végső csönd, és betonná kövül bennem a felismerés, hogy magadra kell hagynom, ne félj...a tegnapok porából föltámadva, magamra öltöm a hold félig sötét, félig ragyogó karéját és az éjszaka kárpitját fölhasítva, az üres univerzum hullámain keresztül, alvadó látomásként szegődöm hozzád éjszakánként, hogy legyen kivel megosztanod égő titkaid. Hiányod árnyékából szőtt fátylammal takarlak be finoman minden áldott este mielőtt elalszol, álmos pilláid tövében ringva, nincs-ízű regéket mesélek, s amíg a hajnali fény magába nem ölel, szívemen ringatva, álmaid visszfényét vigyázom…

Hantolt földre dől...

Hantolt földre dől a fájdalom özvegye

gyógyult heget szakít fel az idő vén keze

csendes gyávasággal megbújva botladoz,

őrületképek folyamával békétlen álmot hoz.


De félelmed kezeim közt szorosan tartom

az izzón éledő napkorong örökének adom

semmibe veszejtem az ördög győztes kacaját,

örömóda csendülése némítja a kaszasuhanást.


Elsimulnak verejtékes orcád barázdái

életre kelnek élni-akarásod zöngétlen kottái,

fordul a filmkocka, pereg életünk története

ha mocsarába fojtana Sorsod, engem kell legyőznie.


Moha