2009. március 28., szombat

Van az úgy, hogy az embert csalódások sora éri, de akad olyan megpróbáltatás, mely térdre kényszeríti, mely teljesen megbénítja. Amikor szíven szúrják, nyilvánosan megalázzák azok, akikre vakon bízta volna életét, az ember sokáig ott fetreng az út porában, és annyi ereje sincs, hogy az ég felé emelje tekintetét, hogy nyögve sírja ki istenének szíve panaszát. Abban reménykedik, hogy az idő múlása elfedi majd a fájdalom vágta sebét, és így enyhülni fog kegyetlen kínja, de balga az ember, mert nem tudja, hogy nem akkor lesz túl a megpróbáltatásokon, ha sikerül elvetélni, kiátkozni magából múltját és vele együtt az emlékeit, hanem akkor, amikor már együtt tud élni velük.

Az árulás homlokára írom...

Ha elhagy minden hitem

s bizonyosságom immár vak,

ha tört bizalmam cserepei vágnak

és csillapító tapasszal gyógyítasz,

mikor megéget a valóság

s vakítón ragyog a csalárdság,

ha lándzsájára szúrva lelkem körbehordja

az ármány és hazugság,

egyetlen és örök igazságommá válsz.


Ha életem kőbe zárt világa

immár végleg kaviccsá porlad,

ha emberségem utolsó sóhajaira

hazug kéz lakatot aggat,

öled mélyének igazába bújok,

vádiratom az árulás homlokára írom,

s bátorítón dajkáló szavak dicsőségében

emberi méltóságomért küzdeni visszatérek...


Moha

Vallomás

Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,

Mint házfaláról hulló vakolat.

És ott maradtam összetört tagokkal,

A megfakult cseréptetők alatt.


Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.

És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!

S te nem hallottál mikor kiabáltam!

Százszor, ezerszer, újból és megint!


De én sem hallottam meg suttogásod!

Kérő-könyörgő szelíd hangodat.

Nem érezhettem gyengéd érintésed,

S megöltem lassan minden álmodat…


S a szégyen és a bánat egyre hajtott,

Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.

Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.

-Szívedből messze űzött...idegen.


Gámentzy Eduárd

Későn

Nehéz álomba gömbölyödik az éj,

csillaggombos takaróján megpihen a csend.

Aludni tér az ember is,

s míg percet üt percre az idő,

hiábavaló vágyain mereng.

Fáradt nappalok roskatag fénye

okos szemére bágyadtan ül,

s ha derengni kezd az ég alján a hajnal,

hideg párnáján fázósan elszenderül.


Nagy Horváth Ilona

Emlékszel, hányszor hívtalak, gyere, üljünk le arra a padra, csak legalább kicsit beszélgethessünk egymással, hogy lássuk egymás szemében a fényt, hogy percekre megpihenjen a lelkünk, hogy nem jöttél, azt gondoltam, üresnek találod a kezemet, arra gondolsz, miért is jönnél, már a forgatókönyv is rossz, (pedig nincs is forgatókönyv), nincs annak semmi értelme, igen, így is lehet mondani, hogy semmi értelme, de tudod, számomra elképzelhetetlen, hogy úgy múljon el az életem, hogy többé a kezedet nem érinthetem, hogy többé a hangodat nem hallhatom, hogy soha többé nem láthatom két szép szemedet, látod, udvarolok, ott, akkor, biztosan nem tenném, van az egészben valami gyerekes, talán helyettem a csönd beszélne, vagy én, mit tudom én, hogyan is lenne, talán a csönd is hallgatna, lehet, hogy akkor egyszer Te nyílnál meg nekem, vagy nem, nem tudnál, nem akarnál megnyílni, (vagy már rég megnyíltál) az se baj, akkor hárman hallgatnánk, talán feszengenénk, Te, én, és a csönd, nem baj, kibírjuk, majd utólag elmeséljük egymásnak, versben, és a zenében, hogy mennyi mindent akartunk elmondani, hogy mennyi minden volt, amire ott, akkor, nem jött el a megfelelő a szó.


.kaktusz


Repülni vágytál

Repülni vágytál,

kellett egy újabb trófea,

leigázott, kék égen lehess

büszke Adonisz…

hideg valód borostyánba dermedt

világa vonzott hozzád,

de te nem engem akartál…

csak álmaim,

szárnyaim…

Girhes csontjaidból csonkán nőtt

néhány pihe, de tollad egy sem akadt,

hiába erőlködtél, tested

földhöz ragadt,

jöttem én,

s te repülni vágytál,

ócska bóvlit szereztél, szárnyaknak hazudtad,

hittem, mert hinni akartam,

fogtam kezed, hogy magasba húzzalak,

nem értettem, miért oly nehéz,

hisz a légben minden súlytalan…

Leigáztad a kék eget, büszke Adonisz,

megtépázott tollaim között

magányom ordít arcomba,

repülni vágytál.


Fecske Panna

A legszebb virágok

Úgy akartam a boldogságot,

megijedt, fut azóta.

Itt maradt híres lábnyoma,

nézem a poros utat, a helyet

hova lépni nem tudok.

Ott nyílnak

a legszebb virágok...


Sonkoly Éva

Ha megöregszem

Ha tapintatos akarok lenni magamhoz, akkor azt mondom: változom. Ha racionálisan fogalmazok, akkor viszont: öregszem. Én is. Ez az élet rendje. Miért pont én úsznám meg? Abban bízhatok ugyan, hogy amikor már hivatalosan is idősnek fogok számítani, egészségesen és tartással fogok létezni. Ismerek nagyon szépen öregedő embereket, akiken bár látszik a kor, mégis kellemes rájuk nézni. Persze ellenpéldák is vannak bőven. De mindezek még csak a külsőségek. Ami engem igazán érdekel, az a lélek viselkedése az egyre gyengülő, fáradó testben. Követni fogja-e a lelkem is a fizikai hanyatlást? Együtt, egymással szinkronban lassulnak le, nyugszanak meg? És mi lesz, ha az eleven, élénk lélek akaratát a testem már nem lesz képes követni? Elfogadom, belenyugszom majd? Vagy elkeseredetten harcolni próbálok majd ellene? Remélhetem talán mégis, hogy test és lélek nem lesznek egymás ellenségei. Ebben bízom.

Egri Szilvia


Túl szépek

Minden

hirtelen, görcsös mozdulattal

a füst vásznára karcolt metszet

értelmet nyer benned,

s bennem is - félúton.

Így - túl szépen, hogy ne fájjunk.

(Akkor)

/is/

Szerettél. Szerettelek.

Túl szépek voltunk,

hogy ne fájjunk.


Távol

kitáruló dimenziók,

kis patakok, réten fekvések

zátonyain egyedül

laterna magicát játszunk

egy táncoló lomb alakjába, illatába bújva

egymástól távol, egymásba árkosuló

homlokainkon.

Így - túl naivan, hogy ne emlékezzünk.

Átfest. Átszínez. Átsuhan.

Ha más lettél is,

(belőlem?)

/hol vagy/

másnapra elfelejtetted.

Túl naivak voltunk,

hogy ne emlékezzünk.


Feketén

görnyedő egyszer-szeretteink

hűsében lázasan

jól esik, amit még

titoknak hihetünk.

Nem is hisszük.

Csak kiszáradt árkok -

kiszáradt csermelyek

pórus-erdők szemsarok-tisztásain.

Így - túl tisztán, hogy merjünk megtalálni.

Meglátni, s megint megtalálni.

Meglátsz. Meglátlak.

(átélés közben tökéletes álmok)

/túlélés: ébredés.

megfellebezhetetlen, deviáns logika./

Aztán a város migrénje:

túl tiszták voltunk,

hogy merjük megtalálni.


Makacs,

büszke, állatiasult

énjeink lepkeként a másik

kandellábere körül keringenek.

Szeretlek. Szeretnél.

Szerettelek. Szeretsz.

Benned: nem vagyok.

A nem - a csend, a vállalás,

a néma szenvedés -

a temető fái

A makacs,

a túlhaladhatatlan,

a nem vagyok.

Bennem: kereslek

az élet fái közt.

Így - túl mély a csendünk, hogy megértsük:

hogy megértsük, a zsivajban:

nincsenek szavak.

Hogy a zsivajban is megértsük:

-------------

Felnézünk.

(miért látlak?)

/miért nézel rám, hogyan láthatsz, hogyan?/

Vadak.

Túl mély volt a csendünk,

hogy megértsük.


Döcög a busz. Hazafelé.

Hajnal. Megint.

Napok, hetek, évek mennek el és

(félálomban suttogsz)

/talán meghallod - kimondom/

napok, hetek, évek jönnek végtelen.

Aztán vége lesz.

Mindjárt leszállsz. Én is veled.

A túloldalon várom az éjszakait.

Mindjárt. És megint.

Talán utoljára.

Túl szépek,

túl naivak,

túl tiszták,

túl csendesek voltunk.

Talán utoljára.


Csak hajtsd még vállamra

megfáradt, karcos, öregedő,

újszülött arcodat.


Kovács-Cohner Róbert

Sosem volt szerelem

Én nem tudok a tavaszról ódákat írni,

bár felragyog szemem ha tájra nézek.

Mégis, mintha szívemben ősz időzne,

bús dallamú vándor cigány zenészek.


Fekete ereimben karcos akácfa ágak,

véres tövisén lüktetnek a fáradt vonók.

Olyan ez mint a sosem volt szerelem,

álmomba széthullt színes üveggolyók.


Azért nesztelen éjeken enyém a világ,

kacagva elgurult gyöngyeim keresem.

S látom, hogy csókjaik a mandulákon,

hófehér könnyeket bontanak lelkesen.


Sajnos tudom, az örök hajnal vagyok,

deres hajamba ében virág a félhomály.

És ez mindenem amit neked adhatok,

mert tova illanok, ha felkel a napsugár.


Főnys

Körforgás

azt hiszem mindig

van valami szépséges

a semmittevésben

hát belefolyok

a gondtalan gondolatba


ilyenkor -

- könnyű

vagyok -


a fákra mohát rajzolok és

zölden libben a tudattalan

képzelet ahogy ujjaim

a tócsák körvonalain motoznak


bennem

változatlanul örök

ismétlődés maradsz


mert a valamin túl is

állandó napnyugta-hangulat

a reggeli ébredés

és mikor

a világ kilencedik sarkából

hajadba kúszik egy túláradó melankólia


csendesen kitavaszodik.


Csurai Zsófi

Vérbeszéd


vérben vérben vérben vérben a tiszta

vérben áll itt nincs felmosórongy felhőpamacsok

csurog alá kékre festve lilul kicsap

küllős-sugaras pörgés szárnyas tánca jár a fákon

nézd szemed oltja látvány meszével lúggal haraggal

hűs fekete kendő éj harangszó halk menet járja

serleges csípőd sebével az éjszaka -


én jártam azt az aknát visszavont

visszavont rettenet ingyen siker tétlen üdv

az az áradat szemből mindig szembe mindig szembe

Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig

ne fordulj el ne ereszd el ne add el álld ellen

győzess le sújtass fel áldass meg véred mocskával a porba

az a lángoló szárnyas tekintet - aztán már szétmarva holtan -


ott hevert a patak partján

míg a vizek elsodorták

itt nincs... se akkor se most se máskor

az a víz vér volt és sárkány és tűz és düh volt

az a tűz vér és sárkány és víz és düh és élet

benne áll benne hull alvad dobog a vér a vér -

a menedéket keressétek itt - legyetek önmagatok szava

szótlan


Atheosz