2009. február 28., szombat


A világ riadt csendjében álmodom kettőnk zenéjét, a hajnali köd színtelen sűrűjében álmodom a vadvirágok színeit, s mint rajz őrizte képet átnyújtom Neked…Tedd el, melegénél olvadni fog újra a múlt széjjelfagyott szíve.

Mikor...

...mikor ablakot nyit reggel szívemre a boldogság,

légy velem,

mikor mosolyt rajzol szájszélemre a feléd reptetett gondolat,

légy mellettem,

mikor szabadságom táncra perdít és melletted tart,

légy nekem,

mikor fájón botladozom a hitetlenkedés útján,

fogd kezem,

mikor nem hiszem a szép szót, mert lelkem vérzőn élettelen,

mondd még nekem,

mikor végső dobbanását visszhangozza szívem,

ne sírj értem,

mikor ködbe vész porhüvelyem,

csak emlékezz, hogy éltem,

mikor utolsó érted hullt könnyem tovagördül a semmibe,

mondd, találkozunk még

mikoron Isten két fényes csillagot rajzol a sötétlő éjbe...


Moha

Elment a kedves

Mint sötétet a fény -

úgy leltelek, mint utazó a megürült padot

s úgy szeretlek most, ahogy

a mély vizeknek halai az iszapot.

Tenyeremben simogatás lapul -

így bújnak meg házak közt csöpp terek

Elment a kedves -

én engedtem el,

mint léggömb zsinegét a kisgyerek


Kepes Sára

Te már seholse vagy

A kezedet már nem adod,

a szádat nem adod

és a ruhámon nem hagyod

az édes illatod.


Álmomban is, jaj, mindig oly

hideg vagy, csupa fagy.

Már elhagytál álmomban is.

Te már seholse vagy.


És egy sírdomb, egy hamvveder,

még annyi se maradt.

Te már seholse vagy, se föld

színén, se föld alatt.


Csak nézek és találgatom,

hol az én kedvesem.

Álomban, ébren egyre csak

keresem, keresem.


Mert megvan ő, tudom, tudom,

csak elmaradt, de hol?

És addig, addig keresem,

én se vagyok sehol.


Valahol együtt járhatunk,

talán egy régi nyár

kanyargó, kedves útjain,

a régi, régi pár.


A hídon túl kis gyalogút,

kökénybokrok szegik,

ott mennek ők! Hogy szeretik

egymást! Be jó nekik!


Nadányi Zoltán

Az vagy nekem

Az vagy nekem, mint éjen a csillag,

Ragyogása szememben felvillan.

Lehunyt szemhéjamba beleéget

Visszatükröződő fényessége.


Az vagy nekem, mint hömpölygő patak,

Csobogása fülemnek vágydallam.

Lágy zeneként felcsendülő futam,

Pezsgése felkavar és megnyugtat.


Az vagy nekem, mint égen fénylő Nap,

Melege fájó szívemnek erőt ad.

Lávaként perszelő forrósága,

Szerelmes szívemet átjárja.


Az vagy nekem, mint csodás érzelem

Sajgó, boldogan fájón kiáltó,

Sejtjeimben lüktetőn vágyó,

Ragyogó, csobogó, meleg szerelem.


Helen Bereg

Tudod, magam se értem, mitől lettem ennyire biztos, biztos benned, és biztos magamban, mintha szövetséget kötöttünk volna mi ketten, valamikor egy másik életben, valahol az égben, az égiek adták volna áldásukat ránk, persze butaság, az Ég és a Föld összeér, nem kettő az, de mégis, mintha egyikünk lenne az ég, másikunk a Föld, vagy Te a napsugár, én pedig az eső, ketten együtt örök szivárvány, vissza nem fordítható, szét nem választható, tudom, összetartozunk, nincs bennem félelem, hogy tévedek, hogy egyszer majd másképp lesz, hogy majd mást szeretsz, ha elmész is, viszel magaddal, nem, mert szeretnivaló lennék, nem, nem vagyok, csak melletted vagyok az, más nem is ismer, másnak idegen, aki akkor született, mikor megszerettelek, és rajtam kívül Téged se ismerhet más, amilyen nekem vagy, az más számára idegen, mert aki nekem a „Te”, az nem a véletlen szülötte, az miattam, értem született, fájna, tudom, nagyon fájna, ha más karjában látnálak, de a látszat mondhatna bármit is, be nem csaphatna.

.kaktusz

Neked

egy forrásból

született lelkünk

-a rejtekéből kihajtott vágy-

egymásra hiába vár

szétfolyt valahol

elragadta az ár


poros utakon

a hajsza viharában

hétköznapi lázban

aggódó életünk

elfelejtette

hogy néz ki a közel


roggyant térdű álom

színeket bontó tompa fény

közeleg felénk

-meddig még?


-----


gyere

ne tépjen önvád

keressük meg

- sok bolyongás után-

egymásban a csodát


newyear

Általad élek

Éretten hullik, dió a fáról

Héjáról válik a zöldes burok

Kibontja magát kérges falából

Ráfonja magát néhány hurok


Csontház kagylóban pihen az álom

Áttetsző hártya, részekre bontja

Eget és Földet együtt találom

Horizont fénye bíborát ontja


Távolban, messze, nagy tüzek égnek

Fojtó füstjének nyoma sem marad

Lágy szellő fejti fátylát az égnek

Lelkem sóhaja, hírnökként halad


Fény és az árnyék, egymásba olvad

Ahogy testemmel, testedhez érek

Eltűnő Nap, őrzi a Holdat

Ahogyan én is általad élek!


leka

Hiábazene

Emlékeimben, ha tűzszín az alkony,

mélybíbor hangodon bársony zenél,

álmaimban még sétálsz a parton,

s hajadba dúdol a vízszagú szél.


Álomba ringat e méz ízű emlék,

szépet mi rég volt álmodom talán,

nem felébredni ó, szép ajándék,

sorsom az álom mert rút a világ...


Szeretlek sajgó vak szerelemmel,

ébrenem elgyötri megannyi kín,

s elmerül bennem szürke világom,


messze repültél, távoli kedves,

szerelmes szavad lenne gyógyír,

jól tudom immár hiába várom...


Andras

Kelni látni a Napot s Holdat egy ágyból

Ma reggel az ég kék bársonykosarából

Kelni láttam két testet ugyanazon ágyból

Vékony arcú Holdat és a fiatal Napot

Eszembe juttatták hogy én is fiatal vagyok

Álltam ott peremén egy befordult világnak

Lesve intim titkát földöntúl-csodának

S a szív, a szív, ez olthatatlan pára

Eltemette magát saját fájdalmába

Eszembe jutott más is, egy hajnal illata

S a hajad leomló, friss párnapor szaga

Mikor együtt keltünk, s sietve szálltunk

Ki a közös ágyból, hogy világot lássunk

Rájöttem közben, mily kár volt sietni

Merre a szárnyak húztak, nincsen ott semmi

S a távolság, mit okoztunk egymásnak

Elég volt hozzá, hogy közelre se lássak

Lélegeztem egyet, mélyet, készakarva

Két kezem kitárva, magam elé tartva

Büszkeség maradt csak bennem, s egyenes vágyak

A többi kiszállt, s már téged sem várlak

Kabátom lobogott, testem bizonyítéka

Róla az égaljából e bűnös szél lefújta

A magányos éjeket, a poros napokat

A méltatlan tévedést, a kihúzott sorokat

Csak egy hajnalt láttam, de többet is annál

Tudtam, ha itt lennél, talán már maradnál

Eltűnt lassan az ég kék hálószoba-palástja

Elvitte a titkot hogy senki meg ne lássa

Bárcsak megnémultam volna ott, hogy legyen

Számban örökké e perc, s csók a melleden

S hogy ezentúl úgy érjen minden ébredés :

Hogy ott van mindenem mim van,

s ami oly kevés


Szijártó Péter


2009. február 22., vasárnap

Hol fázva, hol pedig lángra gyúlva

A halvány lámpafény szelíd aranyában

nézem élettel telített szemed

magamat feledve ajkad mosolyában

szépséged csodálom kővé meredten.


És hol fázva, hol pedig lángra gyúlva

illatodba merülök félő gyönyörrel

hajad éjszínébe ujjaimat túrva

kéjes ájulatba nyögve veszek el.

...néha megálmodom, hogy elfutsz messzire majd belém szeretsz újra, mert az oly csoda volt, mit soha többé nem élhetek át ismét...de mindenkoron tudom, holttá hamvadna perzselőn szerető szívem, ha csupán egy percig is megszűnnél szeretni engem...

Moha

Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.

Egészen behajol a képbe.

Tapogatózó ujjunk alatt ver

a homlok érverése.


Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.

Nem néztük jól meg az ablakkeretben.

De tarkójára tűz a nap

és értjük őt már egyre fényesebben.


Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.

Szabálytalan az orra, szája,

de közelebb jön s pontosan

kirajzolódik mindegyik vonása.


Mert hátulról kap megvilágítást,

hogy fölragyognak könnyű ujjai.

Bejön, leül, levetkezik.

És nem tudjuk már elbocsátani.


Gyurkovics Tibor