Az Idő mindent visszalop

A csonka keresztek alatt

mécsesek tüze lobog,

s én csak nézek, hallgatag,

mint aki sosem boldog.

Kezembe gyűjtök meleget

míg átölel a szél,

a rövidre mért perceknek

csak emléked mesél.

Az érted érzett fájdalom

testet ölt szememben,

végig gördül bús arcomon,

mint ujjam neveden.

Az Idő mindent visszalop

holt ábrándokra cserél.

Látod, hogy amit rég adott

nem több a semminél?

A valaha-volt múltjában

hangod oly ritka kincs,

mint álmaim mély kútjában

egy csobbanó kavics.

Újra csüng ajkamon a csönd

kísért a tömör sötét

sírköved néma titkán nőtt

s cseppekbe hullik szét.

Ha bizonyossága volnék...

Ha zengő érce volnék áldó szavak visszhangjának,

s meredek szirtek közé feszített vágya

halandó ember halhatatlanságának,

ha bizonyossága volnék sok álmodozónak,

kőfalgátja gyanakvón hömpölygő szóknak,

vagy leszakadt darabja a mennybolt ruhájának

Istent bizonyító ragyogása mások akaratának,

maradnék csak magamba bújtatott látomásom,

poroszkáló lelkemre sarut varró cselédlányom,

maradnék az állandóság örök körhintása,

elsóhajtott gondolatok apró ködlámpása,

csak volnék ajkadról az a leguruló gyöngyszem

mely lelkemhez fűzte bátran kitárt szíved.

Moha

Búcsú

Egy árny

belesimul majd az árnyba

sárga virágunkat

elhullatja könnyed

a percek táncolnak tovább

mások még maradnak

kertedben új nárcisz terem

csókom melege

kihűl a kezeden

Komlósi Lajos

Temető

Hegyoldal. Üresben kigurulva érünk le az útra,

s a forgalom ütemével megszakad ismét a múltra

való emlékezés.

Az élet oly kevés,

oly rövid szakaszokban enged meg némi csendet belül,

mikor az időből egy-egy emlék kerekedik felül.

Temető csendjében

alusznak mind mélyen,

felettük árnyat vetnek az óriásra nőtt gesztenyék,

a sírokon virág, köztük avar, bennünk emlékezés;

gyertya, meg temető,

gyertya, meg temető…

Fetykó Judit

Alkonyodik. Csak galambok ülnek a síró kereszten. Látod a fényben fölemelkedni az alvó arcot, amely megmerült a szürkület vizében, az égen csak augusztusvégi hullócsillagok, most nincs kéz, mely kinyitná az ajtót s ablakot az elejtett szavakra, nincs semmi más, csak ami volt, súlyos tárgy benned az egyedüllét, a tehetetlen remény, s mivé válik majd az emlék, s mivé leszünk majd magunk - még az árnyék sem látszik át, csak a morajló hangok a falakban, házadat elhagytad, nem felelsz, mint aki sosem volt halott évek üledékén lépkedek, még nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, nem mi vagyunk a fénykép a falon, a régi házban táncol csak a szél, s te tovább tántorogsz, útjelzők, előre, hátra botladozva, most megváltás lenne benned a csend, a térdeplő homály, de csak vagy, mint aki koromsötét szobában ébred, botorkálsz az elhagyott kerítések között, ajtót keresel, mit régen befalaztak hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket, nem érhetem őket utol nem, akikhez nem vezet út. emlékeire omlik s összeáll megint, a születés, a halál, napkelte, napnyugta a föld s az űr törvényei szerint... vége a nyárnak, lehullnak a szárnyak bilincsei, lassan lélegzetté válik a kín, a hiány, védtelen a föld, emlékezünk mozdulatonként, újra szüljük a világot... minden ház falán lobogjon a gyertya lángja, anyáink, apáink szétfolyó arcára, virágok zuhannak szemünkbe, hisz itt élünk, ma... utolsót kiáltunk, tudjuk az őszi nap színét, hányszor s hányféleképpen meghalunk, mert nem szövetségesünk a szerelem, a szeretet... takarjuk be szívverésünkkel, az örök csendeseket, az út végén is túl, a fény forrása felé, hisz rácsok vannak már közöttünk, a megerőszakolt föld a süllyedő temetők előtt... lábunkat benövi a moha, átölel a közös szomorúság, mert semmi halál sem bír velünk, mert helye van a megszokásnak, a gyermekkornak éppen úgy otthona, mint minden hiánynak... megszülünk minden emlékező mozdulatot, újra és újra, megszüljük, hogy legalább mi ne féljünk ebben a száműzetésben.

Nagy János

Részem lettél

Úgy élsz bennem, akár a vérem,

nyitott szememben a világ,

fájdalmaink a létezésben

vagy ép üvegben a szilánk!

Belőlem már te ki nem válhatsz,

mint halál a születésből,

éjszakáimból az álmok,

élők a múló időkből.

Kiss Dénes

A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek

rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,

már megszületik valahol a térben

a kép, megszületsz. A hunyt szemeket,

talán nem is azokat szereted,

inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,

nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem

legtöbbször); a nyugalom rejteget

legárulóbban, legjátékosabban,

mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban

volt részünk legkevésbé! Száz alakban

jössz ilyenkor, !új! tündérem, te, régi:

fényköd leng, s tudom, mögüle te lépsz ki...

(Csak nem szabad egészen odanézni!)

Szabó Lőrinc

Válasz

Hiányzol.

Az életemből, az ágyamból,

a vonuló felhők futásából,

az ébredő nap első sugaraiból.

Hiányzol a tárgyakból,

amelyeket megérintek,

hiányzik a tükrömből az arcod,

a csészéből a teád,

a mosolyod, az ölelésed,

hiányzanak messze lóduló terveid.

Nem vagy mellettem:

kattognak a vonat kerekei,

hi-ány-zol, hi-ány-zol.

Valamikor így voltam én is -

szólal meg a telefon.

Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila

November elején

Őszi levélbe csomagolt üzenet kitakartan.

Nézem, hulló levelek közt

átsüt a sugár.

Szívem minden emléket visszavár.

Jönnek-mennek, útra kel a képzelet.

Felhők könnye pereg, élet-idéző pillanat áll.

Messze néző szemem kutat,

az idő vissza nem halad.

Sonkoly Éva

Gyertyaláng (részlet)

A temető fehér-arany színekben tobzódik. A sírokon krizantém, fehér színe az ártatlanságé, a halhatatlan léleké. A sírok felett imbolygó fények, mint ezernyi, apró szentjánosbogárka, múltról és jövőről mesélnek. Meggyújtom a mécsest, és nézem az apró lángocskát, hajladozik erre-arra, egyszer az égig tör, máskor csak pislákol. A szeretteim, értük ég ma ez a kis láng. Értük, és mindenkiért. Rájuk gondolok, csillaggá vált lelkükre, s mindarra, ami itt maradt belőlük. Nem múltak el nyomtalanul, hiszem és vallom a költő szavait: csak ami por volt, az lesz porrá, lelkünkre a sír nem hajol rá. Megszokhatatlan, hogy egyre többen vannak, akiket a pislákoló fény megidéz, már számát sem tudom azoknak, akikből jelenem lámpásai helyett múltam fényes emlékei lettek. Egyszer majd értem is meggyújtja valaki az emlékezés lángját.

Meggyújtja majd értem valaki?

Szilágyiné Karker Mária

Gondosan válogatott szavak

Elkapart világomban árkot ás a kétségbeesés.

Kitaszított lelkemben gyűrűzik az emlék

lassan foszlányokká soványodnak az álmok.

Tékozlón mért érintés után a csend-mondjátok

hová térhet nyugodni? Elillanó illatok mögül

megnemértett mozdulat könyörül

fogadott vágyaimon. Hiányzik vállamra suttogott

lehet, a fejben oly gondosan válogatott

bókok, ti ügyetlen kerítői a szerelemnek…

Elsodródott válaszok közt keresve

szabadkozott percek közé csúsztak a szavak,

lelkemben csupaszon gondolatok vallanak.

Körülöttem vibrálva múlik az idő.

Brada Ági

Arckép

Ha leszáll az est,

gyertyám fénye

betűkkel táncra kel.

A történet nesztelen alakban

kibuggyan medréből.

Szobám falán

feltornyosult vágyindák kúsznak,

árnyaikat izzó kínom

éjtetőre már rég egybefonja.

Árva kezemben

megkopott arcképed mosolyfényére

hullámvető árnyam csókja

étlen s szomjazón ráborul.

Ágyékod feszülés illata

még érző húsomba markol.

Mint remegő méhedben őrzött

gyermekünk egykoron,

hajnali mámorfényben arcképed

kezemben félőn megremeg.

A gyertyafény elalszik,

a vánkoson egykor megpihenő sóhajod

koldus lelkem mellé lepihen.

Bezárja szemét az angyali szeretet,

s áldott imával megáldja

izzó vágyamat örökre.

Csüllög István Ernő

Ha tudnád

Lelked most is érzem…

Magam mellett

suhan,

ahogy lépkedem

a rideg kövek között…

Földöntúli csókod

homlokom ráncaira

szökött…

Te már érted,

mit még csak érzek,

fájdalmasan.

Suttogott mécsesek

lángjaiban

ringatózik

az élet időtlensége,

s szívem melegsége

hozzám vonzza

tiszteletre méltó

közelséged.

Ha tudnád,

hogy szeretlek Téged!

Imát mormoló lázam

csontomig vetül…

Búcsú nélkül mentél el,

s itt hagytál…

egyedül…

Válóczy Szilvia