
A csonka keresztek alatt
mécsesek tüze lobog,
s én csak nézek, hallgatag,
mint aki sosem boldog.
Kezembe gyűjtök meleget
míg átölel a szél,
a rövidre mért perceknek
csak emléked mesél.
Az érted érzett fájdalom
testet ölt szememben,
végig gördül bús arcomon,
mint ujjam neveden.
Az Idő mindent visszalop
holt ábrándokra cserél.
Látod, hogy amit rég adott
nem több a semminél?
A valaha-volt múltjában
hangod oly ritka kincs,
mint álmaim mély kútjában
egy csobbanó kavics.
Újra csüng ajkamon a csönd
kísért a tömör sötét
sírköved néma titkán nőtt