
A világ riadt csendjében álmodom kettőnk zenéjét, a hajnali köd színtelen sűrűjében álmodom a vadvirágok színeit, s mint rajz őrizte képet átnyújtom Neked…Tedd el, melegénél olvadni fog újra a múlt széjjelfagyott szíve.
A világ riadt csendjében álmodom kettőnk zenéjét, a hajnali köd színtelen sűrűjében álmodom a vadvirágok színeit, s mint rajz őrizte képet átnyújtom Neked…Tedd el, melegénél olvadni fog újra a múlt széjjelfagyott szíve.
...mikor ablakot nyit reggel szívemre a boldogság,
légy velem,
mikor mosolyt rajzol szájszélemre a feléd reptetett gondolat,
légy mellettem,
mikor szabadságom táncra perdít és melletted tart,
légy nekem,
mikor fájón botladozom a hitetlenkedés útján,
fogd kezem,
mikor nem hiszem a szép szót, mert lelkem vérzőn élettelen,
mondd még nekem,
mikor végső dobbanását visszhangozza szívem,
ne sírj értem,
mikor ködbe vész porhüvelyem,
csak emlékezz, hogy éltem,
mikor utolsó érted hullt könnyem tovagördül a semmibe,
mondd, találkozunk még
mikoron Isten két fényes csillagot rajzol a sötétlő éjbe...
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már seholse vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már seholse vagy, se föld
színén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
Az vagy nekem, mint éjen a csillag,
Ragyogása szememben felvillan.
Lehunyt szemhéjamba beleéget
Visszatükröződő fényessége.
Az vagy nekem, mint hömpölygő patak,
Csobogása fülemnek vágydallam.
Lágy zeneként felcsendülő futam,
Pezsgése felkavar és megnyugtat.
Az vagy nekem, mint égen fénylő Nap,
Melege fájó szívemnek erőt ad.
Lávaként perszelő forrósága,
Szerelmes szívemet átjárja.
Az vagy nekem, mint csodás érzelem
Sajgó, boldogan fájón kiáltó,
Sejtjeimben lüktetőn vágyó,
Ragyogó, csobogó, meleg szerelem.
egy forrásból
született lelkünk
-a rejtekéből kihajtott vágy-
egymásra hiába vár
szétfolyt valahol
elragadta az ár
poros utakon
a hajsza viharában
hétköznapi lázban
aggódó életünk
elfelejtette
hogy néz ki a közel
roggyant térdű álom
színeket bontó tompa fény
közeleg felénk
-meddig még?
-----
gyere
ne tépjen önvád
keressük meg
- sok bolyongás után-
egymásban a csodát
Éretten hullik, dió a fáról
Héjáról válik a zöldes burok
Kibontja magát kérges falából
Ráfonja magát néhány hurok
Csontház kagylóban pihen az álom
Áttetsző hártya, részekre bontja
Eget és Földet együtt találom
Horizont fénye bíborát ontja
Távolban, messze, nagy tüzek égnek
Fojtó füstjének nyoma sem marad
Lágy szellő fejti fátylát az égnek
Lelkem sóhaja, hírnökként halad
Fény és az árnyék, egymásba olvad
Ahogy testemmel, testedhez érek
Eltűnő Nap, őrzi a Holdat
Ahogyan én is általad élek!
Emlékeimben, ha tűzszín az alkony,
mélybíbor hangodon bársony zenél,
álmaimban még sétálsz a parton,
s hajadba dúdol a vízszagú szél.
Álomba ringat e méz ízű emlék,
szépet mi rég volt álmodom talán,
nem felébredni ó, szép ajándék,
sorsom az álom mert rút a világ...
Szeretlek sajgó vak szerelemmel,
ébrenem elgyötri megannyi kín,
s elmerül bennem szürke világom,
messze repültél, távoli kedves,
szerelmes szavad lenne gyógyír,
jól tudom immár hiába várom...
Ma reggel az ég kék bársonykosarából
Kelni láttam két testet ugyanazon ágyból
Vékony arcú Holdat és a fiatal Napot
Eszembe juttatták hogy én is fiatal vagyok
Álltam ott peremén egy befordult világnak
Lesve intim titkát földöntúl-csodának
S a szív, a szív, ez olthatatlan pára
Eltemette magát saját fájdalmába
Eszembe jutott más is, egy hajnal illata
S a hajad leomló, friss párnapor szaga
Mikor együtt keltünk, s sietve szálltunk
Ki a közös ágyból, hogy világot lássunk
Rájöttem közben, mily kár volt sietni
Merre a szárnyak húztak, nincsen ott semmi
S a távolság, mit okoztunk egymásnak
Elég volt hozzá, hogy közelre se lássak
Lélegeztem egyet, mélyet, készakarva
Két kezem kitárva, magam elé tartva
Büszkeség maradt csak bennem, s egyenes vágyak
A többi kiszállt, s már téged sem várlak
Kabátom lobogott, testem bizonyítéka
Róla az égaljából e bűnös szél lefújta
A magányos éjeket, a poros napokat
A méltatlan tévedést, a kihúzott sorokat
Csak egy hajnalt láttam, de többet is annál
Tudtam, ha itt lennél, talán már maradnál
Eltűnt lassan az ég kék hálószoba-palástja
Elvitte a titkot hogy senki meg ne lássa
Bárcsak megnémultam volna ott, hogy legyen
Számban örökké e perc, s csók a melleden
S hogy ezentúl úgy érjen minden ébredés :
Hogy ott van mindenem mim van,
s ami oly kevés
Szijártó Péter
Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.
Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.
Törekszem arra, hogy egy csokorba gyűjtsem össze a magyar írók és kortársírók legszebb alkotásait, és saját blogomon nyújtsak otthont nekik. Aki rendszeresen hozzám látogat, ne távozzon üres gondolatokkal, viszont aki nem kedveli a rímes lírai alkotásokat, vagy a színes költői képekkel sűrített írásokat, nyugodtan tovább léphet.
Minden kedves irodalomkedvelő olvasónak kellemes időtöltést kívánok!