Vörös Liliom
Kifinomult lelked redői közt pihen
dőlt árnyéka puha betűimnek
ahogy versbe öntlek megremeg a szívem
gyönyörűnek rajzol a balga képzelet.
Szavaim ölében ringatlak lágyan,
mint beteget ringatja a gyógyító remény
összeolvadunk rímeim zajában
Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.
Hiába akarlak letörni szívemről,
Belém hegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.
Csak az, hogy te is élsz e szikes világban,
S hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte álmaim vackor gyümölcsét,
S elűzte a képzelet hamis madarát.
Csak az, hogy az emlékezés viaszában
Őrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.
Örök életben és örök halálban
Élsz bennem és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj,
Drága virágom: remegő remény!
Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz...
...tudod, Kincsem, úgy tűnik mindkettőnknek jut olyan gondolat, amivel nem boldogulunk, és nem azért, mert fájdalmas, vagy mert titokzatos, mint a létezés, hanem, mert Magad sem tudod, mikor vagy ébren és mikor álmodsz...Benned is él a kérdés, ami átjárt már engem is, hol kezdődsz Te, hol érek véget én, van-e egyáltalán végünk, vagy már örökkön egymás húsa-vére és érzése lettünk...és vajon létezel-e, vagy én léteztem-e valaha, én álmodlak Téged, vagy Te jelenítesz meg engem...éjjel nézlek, ahogyan szemeden vánkost vetett az álom, ahogy karod időnként megremeg, jelezvén, hogy elernyedt egész tested, és átadtad Magad egy másik világnak, ahol szóval, tettel senki nem bánthat,; ahol rátalálsz elveszett álomképekre, Sorsodból kiszakított ismerősre...csak fürkészem arcod, tengerzöld bogaradat rejtő szemhéjad apró mozgolódásait, és tudom már elkezdődött éjszakai filmed, peregnek a gondolat-forgatókönyvek, csak remélni tudom, a főszerepeket igaz hitek kapták, és nem az ócska vásári komédiás...megérintelek, óvatosan köréd fonódom, miként tulipán zárja szirmát, ha jön az éjszaka, így vigyázlak...hajadat simítva...gyenge légzésed hallani a csendes szobában, szerenádot adsz nekem békésen pihegő szuszogással...biztosan nem létezhetsz, megálmodtalak magamnak, mert önző vagyok, kitaláltalak, mert soha mástól ennyi igaz szót nem kaphattam, magaménak formáltalak az álmommal, mert szükségem volt Rád...nem máshoz, csak hogy éljek, csupán ahhoz, hogy hazataláljak évtizedes kóborlások után...olyanná lettél nekem, mint a csiszolatlan gyémánt, amit a természet örökített rám, és soha nem formáználak szokványos drágakövé, ilyennek szerettelek meg, ilyennek kívánlak örökké...oly tökéletes vagy...lelkedet a Jóisten akkor díszítette, amikor még hitt emberi jóságban és értékekben, önmaga is gyönyörködve hitetlenkedett a természet alkotó erejében, és felruházott Téged a hinni akarással, a képességgel, hogy kenyeret dobsz akkor is, ha kővel hajigálnak; mert minden evilági szennyre ráveted hótiszta paplanod, és eltakarod a fájdalmat, s magadat feláldozod, csak szebb legyen a nap, a világ, az élet...az élet, mely már nem kell régen nélküled. Ha álomkép vagy csupán azt sem bánom, mert az éjembe balzsamos illatot, tárt karok ölelését csened, puha csókjaid koszorúját ajkaimra helyezed, melegséges tenyered kezemben pihen, így talál rám a sietős reggel...és még akkor is látlak, érezlek...s ha megőrültem volna, édes elmebetegségem volnál, a megálmodott élet, egy örök tűzben égő fáklya, lobogás mely a szívem felé vezető ösvényét világítja meg, hogy odatalálj, bárhová dobál az élet gyermeki keze, amely hol messzire hajít, hol elfelejtve félretesz...most is éppen a Sors megunt játéka vagyok, és mint játékhajó lehorgonyzok, többé nem futok ki a nyílt vízre, mert erős a vasmacskám, a legkeményebb elemből vegyítettem...benne van lángolásom és lobogó szerelmem...
Altass el, úgy, mint rég,
mikor selyemként földre hulltak a napok,
s lassú folyamként kanyarogtak az éjszaka ölébe.
Betakartad a sebeket,
mit rám karcoltak a létezésed előtti tegnapok,
kezed bársonnyá simogatta a hegeket, örökre.
Bőröm ajkadtól simult, néha azt hittem belehalok.
Ujjaidtól a hajam csigaként csavarodott, valamerre,
talán kettőnk közt lebegett,
akár a soha nem hallott dallamok.
Úgy néztél rám, mint eddig senki sem,
beleszelídültem a szemedbe.
Mond el újra a mesét, azt ,
amikor a földre léptek az angyalok,
oltalmazni szép rámtekintésed, érted és értem.
Amikor felébredek az álom után, úgy szeress,
hogy magától kinyíljon a holnap kapuja,
legalább addig, még belépek rajta.
Csak szelíden suhanok, és nem vonz a távol,
Ereimben már nem száguld a vér.
Arcomon lombok közt szűrődő fény táncol.
Nem vonz a távol
Elbuktam én is, messze már az ég.
De elült a vihar, többé nem hiányzol.
Asztalom terített, rajta bor s kenyér.
Messze már az ég
Hűs nektárt kortyolok, s nem csábít a mámor.
Emelkedik lelkem, ha újra hív a kék,
De nem repülök messze, el az ősi fától.
Nem csábít a mámor
Idegen tájakra már nem űz a vér,
Otthon vagyok mindig, legyek bár akárhol,
A tékozló fiú végleg hazatér.
Már nem űz a vér
Úgy beszélek hozzád, mintha egy vak ember beszélne a kedveséhez, akiről tudná, sejtené, remélné, hogy ott áll vele szemben, de nem érinthetné, nem is tudhatná, hogy melyik ő, melyik ő a szeretett, mert tömeg venné körül a Kedvest. Tudom, remélem, sejtem, hogy itt vagy, hogy hallasz engem, de tömegben vagy, és mert nem tudom melyikük vagy, Neked szólok, de a mindenkihez beszélek. De jól van ez így, egyszer talán, ha eljön az ideje, majd eloszlik körüled a sokaság, és kettesben maradunk. Addig véd Téged is, engem is, hogy sokan vagyunk.
Mint nyílt sebből
cseppenként az élet,
lassan szivárgó idő,
zsigerekben remegő
örökös féltés,
évekké dagadó üresen
pergő percek
neked sok van, nekem kevés
Mondd, van pillanat, hol
időnk összeér?
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy pillanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát, ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elrestellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.
Úgy rejtelek Kedves, hangtalan szavamba,
mint görög romok rejtik korok vigaszát
a szélvert napjaim elporladhatnak
de Te őrződ mégis fényünk tavaszát.
Úgy rejtelek Kedves, sorsom vonalába,
mint aranymedálban az igaz drágakő
a perc megalvadt mozdulatába
védlek, vigyázlak, ne rontson el az idő…
Úgy rejtelek Kedves, könnyem gyöngyburkába,
mint kozmosz rejti el csillagrendszerét
s amennyit a lelkem felfoghat magába
annyit őrzök belőled szívem rejtekén.
Úgy rejtelek Kedves, dalos fohászomba,
mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend
összecsuklak szívem vörös szirmába
Szél cirógatja közös magányunk
te felém hajolsz, én suttogok
barnult avarban puha a lábnyom,
de közelebb menni nem tudok.
Leveleink mind útra készen
a távolból már az ősz zenél,
és sóhajunk kíséri messze őket
ha fújni kezd a kósza szél.
Majd egymásba fonjuk ágainkat
ha csend zörgeti csupasz magányunk
s ha őszvégi alkony bontja fátylát
egymásra újra rátalálunk.
Tudod, azt mondják, a világ egy, hogy nincs több világ, és igaz lehet, de most mégis arra gondoltam, hogy egy is, és nagyon sok is, mindenkinek van egy saját világa, egy egész, saját világa, az osztásnál kinek kisebb, kinek nagyobb jutott, akié a nagyobb rész, azé nagyobb a felelősség, az én világom annyi, amennyit szemem, a szívem befogad, az a saját világom, benne is vagyok, kívüle is vagyok, alakítom, és passzív nézője vagyok, mindenki a saját világomba tartozik, akit szeretek, és akit nem, aki engem szeret, és aki nem, közömbösek is vannak ebben a világban, jók is, rosszak is, olyanok ők, mint egy sziget lakói, én vagyok a sziget, ők pedig a lakók, ha egyszer elmegyek, többé senki nem fogja őket olyannak látni, mint mikor itt jártam, az a világ megszűnik létezni, olyan világ szűnik meg, amilyennek látom a világot, ha innen elmúlok, eggyel kevesebb világ lesz a világon, és rajtam múlik, hogy hiány lesz mögöttem, vagy több lesz a világ nélkülem, mert igaz, velem is egy világ múlik el.
