2008. december 29., hétfő

Engem szeretsz!

Az alvók fülébe álmot súg a szél

sár-agyagos kézzel simogat az est

angyal-alakot ölt a lámpafény,

torkomba érzek gyűlni könnyeket…


Hallgatag az éj - időtlenül nyüzsög

tenyeremből eszik a megszelídült perc

a vén liget felől csak a csönd üvölt

világgá kiáltja, hogy csak engem szeretsz!


A lopakodó éjszaka


Az éjpók szorgoskodik már az égen,

Lopakodik a fekete éjszaka,

Sötét hálót fon a felhők közt félszegen,

És kacsintgat a csillagok fényhada.


Messze egy szomorúfűz búsan mesél,

Mosolyogva hallgatja az öreg hold,

A távolból hársfa illatot hoz a szél,

Körbefog, és védelmezőn ránk hajol.


Álmok szárnyán indul útjára a kéj,

Suttognak már a szerelmes sóhajok,

Fellobban valahol a forró szenvedély,


S nevetve integetnek az óhajok.

Majd a lassan úszó, fodros fellegekre,

Ismét mély, csendes álmot szór az este.


Lakatos Zsuzsa

Eljátszom

Eljátszom azt, hogy még integet,

kecses ívével elvarázsol

ahogy bíztatón meglendül kezed

a széles körút túloldaláról,


és eljátszom azt, hogy újra itt a nyár,

blúzod lebben a játszi szélben

ahogy körötted össze-vissza jár

sosem felejtett száz emlékem,


és eljátszom azt, hogy felrepít a tánc

ahogy sodornak bódult hónapok,

és eljátszom, ahogy előttem állsz,

és újra érzem édes illatod,


és eljátszom, hogy halkan kérdezed,

játszunk-e még, s az őszbe hajló nyárban

eljátszom, ahogy eltolom kezed,

szemedbe nézek, és megvonom a vállam,


és eljátszom, hogy kiürül az utca,

nem emlékszem, de eljátszom, mit mondtam,

az ősz szívem fázósan összehúzza,

eljátszom, ahogy akkor eljátszottam….

..

és eljátszom azt, hogy még integet,

kecses ívével elvarázsol

ahogy bíztatón meglendül kezed

a széles körút túloldaláról.


aLéb

Reflexió egy film nyomán

... és ahogy Eastwood mondta:

ilyen bizonyosság csak egyszer

adódik az életben. És hiszem,

mondhatta volna másként -

de sose mondhatta volna szebben.

Hisz' ma már tudom, ezt kerestem,

mindig ezt kutattam a szemekben,

ezt a semmivel össze nem téveszthető,

felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,

hogy valakinek a bizonyosság

Én vagyok!

De Te is csak biztonságra vágysz

és ölmelegre, örökké utánad

kapó, ismerős kezemre,

csöndre, ha zaj van,

rokonra bajban,

hogy mint kés a vajban,

mindig minden a helyén legyen,

precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.

[...]

... Forog a film, Eastwood

átsétál a jeleneten, és én

újra magamba temetem a kérdést:

leszek-e még Neked vagy bárki másnak

a cáfolhatatlan, konok bizonyosság...


Netelka

Vártalak

Vártalak. Magamnak álmodtalak

esőben, hóban, sötétben és fényben,

tükröm voltál - igaz tükörképben.


Miattad, bennem halk zene szól,

- lehet Párizsban, a Szajna parton

csak egy rongyos koldus dalol -

hol hópelyhekkel táncol a szél,

dideregtet szerelmespárokat,

vacogó csókokkal forrhat egybe

felhők felett, az ígéretekkel terhes

alkonyat; - Nem kellek már? -

kérdezik az elhervadt szirmok és

a fák, kopasz ágakon konokul billeg

újra, a festetlen világ. Szürke minden,

tétovák a gondolatok - magamért

magamnak, vajon mit mondhatok?

Mézillatot hint magányos szívemre

az éj, kóborló, gyilkos rögökkel

küzd, viaskodik ereimben a vér.


Remélek. Várlak. Magamnak álmodlak

esőben, hóban, sötétben és fényben,

igaz tükröm lehetnél - tükörképben.


Carie*

Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem. –

Megcsöndesedtem, nem verekszem

többé, várom türelmesen,

hogy gazdag terveit betöltse

életemmel a szerelem.


Fáj a hiány szívemben, restellem,

hogy ember így vagyok,

hogy lelkemen és testemen

a csonkaság sajog –

de rendelés ez, jogerős ítélet,

nem lázadok.


Nem lázadok, csak mentem magamat,

ahogy lehet,

csak illő társamat

fürkészem a hiú magány helyett,

aki ölében és kezében

ajándékot számomra rejteget.


Szeretném elmondani végre, végre,

mi vagy nekem –

hát így terelt hálóm elébe

a gondos szerelem,

hogy fönnakadva gyönge szálain,

maradj velem.


Tőled már a viharok elszaladtak;

szelíd verő

fényezte békés vonalát utadnak,

a nyugalom, e fő erő

lengett lényed körül,

mint sérthetetlen levegő. –


Szél támad, és elvinni készül,

emelgeti a szoknyád,

beteg vagyok a rettegéstül,

zokogva borulok rád:

úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr

szökni-akaró foglyát.


Ijesztenélek a világgal:

mi lesz, ha nem véd

az én hűségem? kis virágos ággal,

mi lesz veled? – károdra tennéd.

Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:

romjaimon tekints szét!


Szél támad, és elvinni készül –

nyomaidon bedől

az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül

többé se ég, se föld,

mindenfelől a hiány szakad rám,

– te óvsz mindenfelől.


Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem,

most, amikor már húzódol, menekszel,

s nehéz fejem

horgadva várja: koszorúzza meg már

a szerelem.


Csorba Győző

Köszönöm hogy vagy nekem

amikor az éj

fekete fátylát

levedli

szurdok mélyén

elrejti

térdem összecsuklik

harmatcsókra

ráhull halkan

mint zsámolyra

karom kitárom

szelíden

átfogni a kelő

napot

simogat

az éledő fény

hagyom

lelkedet

befogadom

ajkaimról halk

fohász

rebben

a nap mindig

veled keljen

köszönöm

lépted nyomát

a szomját oltó

fövényben

hajad táncát

zsenge szélben

hangod csobbanását

a létben

köszönöm

a padló sóhaját

ha érintésed

elhagyja

a poharat

melyen csókod

ívét

otthagyta

köszönöm

hogy vagy nekem


Lucskai Vince

zsolzsoma

hajnalnak álmodlak

hogy, elűzd az ébredő magányt.

érints, hogy átéljelek,

akár egy látomást.

most imára hajtom fejem,

hozzád bújok csendesen.

nem kérek tőled semmit,

csak fogd meg a kezem.

bennem az arcod ragyog,

mosolyod zsolozsma.

érintésedbe burkolózva

tudom jól, álmodlak.


Fülöp Katha




2008. december 25., csütörtök

Ünnepet ülve

A szeretet ünnepe hamuszín árnyéka

koszorúba fonja a csonka tegnapot

s míg sötétbe olvad a fények játéka

hinni-akarással hozzád simulok.


Az eddig elnémult, fáradt örömöm

andalító varázsodtól újjászületik

s mint sorvadót a láz, izzásod gyötör

szelíd-léptű sóhajommal összefonódik.


Szívem mécsesén pislákol egy láng

zsoltárok hangján halkan dudorászik

szavakba csorbul ajkamon a vágy

majd ünnepet ülve - karjaidban alszik.



Ha nincs szeretet


Hol nincs szeretet, ott hiába kopogtat az ünnep!

Ha a lelkekben ott belül, csak a sérelmek gyűlnek.

Hiába ringnak a fenyőn a tarka-barka díszek,

Hiába itt a Karácsony, ha üresek a szívek.


Mit sem ér az ajándék, ha nem tiszta szívből adják.

Mit sem ér a tisztaságod, ha kétkedések marják.

A karácsony is szomorú, ha nincs szeretet, béke!

Vajon milyen szívvel nézünk, a holnapok elébe?


Margot

...reggel azon gondolkodtál, mi a legszebb karácsonyi kívánság...azóta motoz bennem...de oly nehéz három napra kívánni, hiszen ha Neked kellene kívánnom, örökéletűvé vágynám tenni ezt a röpke ünnepérzetet, és nem volna ilyen élesen kivillanó álboldogság látszatú mosolya, és mégis oly balgaságnak tűnik a gondolat, hogy egy fél hét időtávra vágyjalak boldognak látni, vagy szűnő csillogást zöld szemed bogarára rajzolni...de ha mégis hatalmam volna valóra váltani valamit, elfolyna körülötted a jelened, miként az óra pergő homokja, csukott szemed mögött megelvenedne egy régi gondolat és vágyott érzésed...kicsi lányként saját fádat díszíted, férceled rá az ünnepi pompát, és munkád végzetével Édesapád ölébe bújva várnád a kezdődő csodát...

...lehet, nem volnék életed része, de tudnám, hogy a mindenségénél is boldogabb éjed arca néz le Rád, és örök emlékké kovácsolva eleveníti meg gyermeki léted vágyott álmát...

Moha

Óda a kézíráshoz

Csak ne múljatok

halvány, bátortalan szívekkel díszített borítékok!

Hogy milyen bélyeg illene hozzá,

az édes töprengés el ne múljon!

És a borítékban néha kedves, néha kegyetlen sorok,

bolondos fenyegetések, játék-szakítások,

gyöngybetűk, vagy olvashatatlan remegős krikszkrakszok,

kéz meleg macskakaparások mellé,

hogy el ne fújja könnyen a szél,

orkán ki ne tépje a postás kezéből,

nehezéknek levendula és préselt lila akác,

sőt csókok nyomai a papíron olykor,

ha nagyon őrült a szerelem.

A szorongó fürkészés, remegése a gyomornak:

Jaj, ezt ő írta, ő! Ezek a sietős betűk,

Ez a nagy lendület, csak ő lehet, ő!

És akkor még szédült, esztelen variációi a képeslapoknak!

Rejtjeles, kínzó, gyötrő üzenetek!

Itt vagyok! Látod, még élek!

Boldog vagyok és boldogtalan,

A görög, a tirrén, a maldív szigeteken,

Nézd, tengerben úszom, alszom a pálmák árnyékában!

Látod, itt ülök Pessoa mellett, és nem sírok,

trópusi madarak zsivajában neked írok.

És néha Zuglóból röpül Budára

görög képeslapon a szívszaggatóan kék ég.

Láthatod, itthon vagyok.

De szia, és csaó, de örökké!

Hogy gondolok rád!

Hogy el ne vesszen millió csók és ezer és ezer

És megszámlálhatatlan ölelés.

Csak legyen még soká papír!

A toll el ne vesszen, meg ne fagyjon a kéz.

A tinta ki ne boruljon.

Csak annyi hő maradjon,

Amennyi a papírra jut a kéz melegéből.


Tóth Erzsébet