2008. november 30., vasárnap

Maradj meg...


Sóhajodba hal meg az eddig élő csend

égő füled tövéhez tapad édes csókom

finom érintésed több éhséget teremt

míg szívembe zárva nevetésed hordom.


Csintalan játékot űz arcodon a fény

buja szerelemre hívogat a lelkem

fogd meg az idő tévelygő kezét

és maradj meg örökre, örökre mellettem…


Volnék...

Volnék a hang, mely őszi ködben

Váratlanul lelkedbe döbben.

Az égő szem, mely a homályból

Fenyegetően feléd világol.

A szorongás, mely éjjelente

Álmaidban tőrt ver szívedbe.


Volnék a vágyad, buja, bomlott,

Mely pillantást se hagy nyugodnod.

A végzet volnék, mely a bűnben

S azon át a sírig űzne.

S lennék föld röge, habnál lágyabb,

S ölemben lenne örök ágyad


Tompa László

A boldogságmorzsák

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,

tetszőlegesen előhívható pillanatok.

Örök jelenidejű emlékeink, amiket

végig magunkkal viszünk.

A türelem jutalmai.

A türelemé, aminek olykor megadatik

elleshetni a pillanatot:

Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli

sejtelemből kipattannak a virág szirmai:

ahogy az ígéretből kibomlik

a teljesedés.

Amikor a bábból előbújik a lepke

és először mozduló szárnyán megcsillan

a születés hímpora.

Amikor a cseppkő könnyet ejt.

Amikor valaki egyszercsak megnyílik

számunkra görcs, póz, színészkedés,

félelem és félhomály nélkül.

Odahajol hozzánk és az arca, minden

mozdulata, szava és a lelke őszinte.

Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -

gyönyörű és örök.

Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen

közelségek, mint a varázs, megtörjenek.

Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel

és eleven szívveréssel éltetni.

Amíg csak lehet.

Mert végig magunkkal visszük őket.


Major Gabriella

Gesztusok. Szavak. Hirtelen feltámadt érzések a lopott ölelések, csókok viharában. Nem a tied, tudod nem birtoklod szívét, talán gondolatait sem, de abban a pillanatban és abban a helyzetben nem számit senki és semmi más. A simogatásba beleborzongsz, a csókokba beleőrülsz elveszítve józan eszed, életed és erkölcsi meggyőződésed kormánya felett az uralmat. Megismered vágyaid féktelenségét, s csak akkor jössz rá mit tettél, ha már elnyelt az örvény. Ezer év vagy egy pillanat mit sem számít, amikor úgy gondolod megtanultál az élet tengerében úszni-csak úgy mint mások. Lőttek az egyéniségnek, az egyediségnek? Vagy bolond aki kérdezi? Szerelem ez? Fizikai vágy? Léket kapott az acél hajó s győzzed befoldozni közömbösséggel, apátiával, ha tudod.

Lágy, simogató szellő egy sárga levelekkel borított őszi kertben, ahol a madarak a te neved ciripelik és pillantásuk melegséggel, biztonsággal tölt el. Ha arcodba csap is néhány ág a stabil fa alatt ahol ülsz, mégis tudod: a gyanta begyógyítja majd az így szerzett sebet és a többire is gyógyír lesz. Aztán felkap az orkán és elragad magával soha nem látott helyekre, felforr a véred, a szíved vadul zakatol s kiált még többért. Gondosan ápolod, öntözöd a kis kertet, ellátod a kismadarakat-önmagadból táplálod őket. Ez lesz az… Ő lesz az életed.


junkie

Formáltál engem örömödre

Formáltál engem örömödre,

két könnyű lábbal, szinte szállnék,

s ha hirtelen kinőne szárnyam

nem lenne váratlan ajándék,

mert aki lát meglátja rajtam;

ez itt az Isten kedvelt lánya,

akit a szelek körüllengnek

s kinek a tavasz új ruhája.


Formáltál engem örömödre,

de ékesíts fel most csodákkal!

szivárványt küldj sötét szemére,

ha lát, lásson hétszín varázzsal.

Hadd lásson tündéreknél szebbnek,

éjjel nevemre felriadjon,

mint akit kékes villám keltett

s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel minden fényben

harmatban hőben felidézzen,

ha nem lát értem sóvárogjon,

és hogyha lát, hát megigézzem.


Formáltál engem örömödre,

de öltöztess most illatokba!

lépéseim füröszd zenében,

s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,

segítsed meg most kicsi lányod,

mert ha nem látom érte sírok,

s ha látom majdnem holtra válok

Tedd, étlen-szomjan engem várjon,

és sírjon értem apadatlan,

s boríts el minden édességgel,

hogy mindezért megvigasztaljam.


Hajnal Anna

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,

hogy nem lehet más, csak a nem lehet?

Kimondanám már, hogy isten veled,

de fölsikolt bennem a nem lehet!

mert hajad, orrod, szájad és szemed -

mert az leszek, jaj, megint az leszek,

az a csordából kimart, seblepett,

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,

ha puskavégre fogja a halál.

De este lett, és olyan este lett,

megleltem újra arcod és kezed,

egymás szájába sírtuk: Nem lehet,

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!

és hajad, orrod, szájad és szemed.

S ki azt hittem, hogy élni ébredek,

megint csak itt, megint e dérlepett

falak között, megint a nem lehet.

Vacog a szív, veri a perceket,

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!

Ha megyek már az utcán, úgy megyek,

gázolva folyót, zihálva hegyet,

mert voltak folyók és voltak hegyek

és voltak évek, voltak emberek

és mi volt még! mi volt!

és azután

egy nyári perc december udvarán -

a vén remény... és voltak reggelek,

mikor veled, melletted ébredek

és hajad, orrod, szájad és szemed

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...

Úgy szól a szó, mint az emlékezet -

hát nincs szavam több és nem is lehet.


Zelk Zoltán

A múltért


Amikor én rajongó vággyal

Követlek, várlak tégedet,

A múltnak álma száll meg akkor,

A múlt és az emlékezet.

Nem a tied az a rajongás,

Óh, nem a tied az a vágy, -

Csak pillanatnyi édes álom:

A visszatévedt ifjúság.


Zavart, beteg, megtört a lelkem,

Ezer fájó sebet kapott,

Lázas hittel úgy érzem néha,

Hogy tőled várhat balzsamot.

Várlak, követlek, szomjúhozlak,

Te vagy a célom életem...

...Pedig tudom, hogy már a múltat

Nem adod vissza énnekem.


Szerelmi vágy, szerelmi álom

Emléke, fénye űz feléd,

Keresem az elvesztett édent,

Remények, álmok édenét...

Amikor én rajongó vággyal

Követlek, várlak tégedet,

A múltnak álma száll meg akkor:

A múlt és az emlékezet...


Ady Endre

Istentelenül

Nem kérdezlek.

Nem is kérdezhetlek, hisz, sohasem szólítottál, s én sem fordultam hozzád.

Sosem tudtam, merre voltál, hogy létezel… csak nyomaid kerestem. Mostanáig.

- Ki tudja meddig, de most úgy gondolom, többet nem teszem.Nincs miért. A hazug mesék torkom szorítják.

Mellkasomra ült a Sors!

- Óh’ Te annyit adtál… s mennyi mindent vittél el ˝cserébe˝.Mesét tettél szívembe oly sokszor, majd kitépted mindennel együtt, ami körülötte még lélegzett…

Élve temetted el álmaim.

Szám akkor is zárva volt… szótlanul vittem a kínt, ami áldozatként volt jelen.

Így kellett lennie.

- Sosem ismertem, mi az a gyűlölet. -

Hidd el, nem vagyok hálátlan ember, csak kérdéseim, hadd tegyem fel… ’ valakinek… tán a Szélnek.

Most, hogy néma filmem visszanézem… éveim többlet-küszöbére állva, nem hagyhatom szó nélkül, mily igazságtalan a bánat.

Lelkeket bánthat ˝csakúgy˝, kik körülöttem jajveszékelve várnak a jobbra.

Ám a múlt, örökvonást vésett arcukra, hol szemük fénytelen nézeget, várva a reggelt, majd várva az estet, hogy múljon el… teljen már el az ˝élet˝.

Mondd, meddig lehet szíveken járni-kelni?

Hallottál-e szótlan-szólni, olyan magányt, ami a kulcsra zárt jövő után sírdogált?

Ha majd a Dallam sem szól tovább… lesz-e vigasztalás? Mily csodát teremt még e Föld, ha mi, itt csak rombolunk, hol már tönkre tettük, mi volt… s lett helyette Úr, az embertelen kapzsiság?

Hol, s merre jár az ˝Isten˝… kit egyetemlegesen ki-kiáltott megoldásnak a ˝Sors-keze˝?

Ugyan!

Már rég elveszett minden!

Én, ki egy vagyok… tán ezredik sem… úgy megyek majd el… ugyanúgy, szótlanul, s csendesen. Végig kullogom, mi volt, mi lesz majd…

Nyomot nem hagyok. Minek?

A véres könnycseppeket, úgyis mindig visszanyelem.

Nem láthatod Istenem… s nem látod, ˝te˝ sem…

Így a jó, így helyes.

Van elég bőség a sorsok erdejében… fájdalomból.


Mirian

Kétszáz napja


Nem tudtalak megtartani. Sírodban

kétszáz nap roncsol már azóta, hogy

kioltottad fájó öntudatod:

kétszáz napja nem voltam a karodban,

s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam,

szöktél előlem? Búcsúd én vagyok,

az is, akihez szólok, s válaszod,

s a rémes éj, s ami most még soron van

s amit jó lett volna kerülni. Jaj,

de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar

a sötét csöndet, az jól eltakar!

Te sem tudsz megtartani, még te se!

Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete

két külön útnak szét a semmibe.


Szabó Lőrinc

Ha akarod...

most gondolataimba temetlek

akár hűvös árnyék követlek,

hogy én legyek hajnalod,

minden megnyugvó gondolatod.

akár lázrózsa úgy írom ajkadra nevem,

suttogj, suttogj nekem,

így hívj magadhoz, hogy legyek varázslatod

betöltve magányod arctalan csendjét,

akár a lávakő izzok benned

tested rejtekén emésztve akaratod.

s, ha akarod...

elmegyek, gondolataimba temetlek

néma emléked így leszek.


Fülöp Katha

2008. november 23., vasárnap

Szivárványt fest...


Szavad májusában lubickol a lelkem

felhőkből szab szárnyat vállamon a szél

színek szőttek prizmát gyönyörű szemednek,

ha rőt-pettyes íriszed szerelemről mesél…


Iker igézetté olvad tekinteted

sötétbe süllyed a boldogtalanságom

mohón kortyolom eper ízű csended

szívem körül szivárványt fest gyönyörű világod.


...ha eddig azt mondtam, szeretlek, kérlek bocsásd meg nekem...mert számat úgy hagyta el igaz szó, hogy nem tudhattam, ma még jobban szeretlek, és tudom, holnap még erőteljesebb lesz...bocsáss meg, hogy tegnap is szerettelek, de mára azt kell éreznem, hogy semmit nem éreztem tegnap ebből a heveny érzelemből...és jaj, már megint mit mondtam, hogy ma meg azt, holnap…holott már jobban imádlak, mint előző percben...sőt egyfolytában érzem, ahogy a szerelem szökik fel bennem, akár lázas beteg testéhez érve a higany szála...így szárnyal magasba vágyam forrósága, lelkem kívánsága…ahogy érintesz, mint a lázmérő vékony teste, akként simul hozzám lágy vonalad, titkod minden gyöngyöződő pereme...a világ végére vágyom eljutni veled, lelógatni lábamat a nagy semmibe, hogy megmutathassam, miként jelented egyszerre a kezdet és vég ígéretét, az örökkön örökké érzetét, a mindenség végtelenül sodró lendületét, szívem lázadásának enyhítését, gyarlóságom ismerőjét, lelkem ismeretlen ismerőjét, ragaszkodásom fűtött érzetét...önmagad bennem látott tükörképét...

Moha