2008. október 26., vasárnap

Mindent bronzba önt...



Mint repedezett ajkak töredezik a föld

száz rejtett ígéretként öleli át a szél,

a napfény rácsain át beömlik a köd

s a fákról lehulló levél üvölt az életért.


A nyarat felváltva vonul most át az ősz

hullt avar közt hever a mezítlábú sötét

hol örök hitbe ringat, hol kétségekbe dönt

vijjog, visít mindenhonnan a könyörtelenség.


Fájón és lüktetve roppan az elmúlás

a nyirkos börtön faláról lepereg a csönd

az alkony lecsókolja a sápadt fény nyomát

majd palástot terítve mindent bronzba önt.



Október végén

Most rőt avarban járok gondolatban,

az út szélén tört, haldokló virág...

Néha lecseppen fentről egy-egy vízcsepp,

sírnak a fák.... sok didergő faág.


Rohantál, ősz volt, nem tudom, mi hajtott.

Valami lázas, öldöklő vihar?

Csapzott hajad a szél arcodba fújta,

s olyan volt, mint itt, ez a rőt avar.

Kamarás Klára

…az ősz első sóhajai démonként vadul űztek, hajtottak…menekültem, és közben halál hordott a szél a sűrű falevelek zuhanásában…a színek másként haldokoltak, a szürke beterítette a fenséges palástú tájat…haldoklott minden, haldoklott a szívem…a vörös avarba cseppekben veszítettem el Önmagam…tudom, az utolsó őszöm, amit a vonyító természet még adhat…tényleg igaz lehet?…ősszel meghal minden?…a színek, a táj csupaszra vetkőzve, pőrén kiállva a világ elé tűri, ahogy a tél fagyos ujja végigszántja testét…ahogy erőszakkal maga alá temeti minden fényességével együtt…hagyja…tűri…erőszakot tesz a kegyetlen tél az ősz szűzies testén…az ősz volna a szívem, megerőszakoltam, kitéptem, hogy ne legyen benne semmi, nincs kinek adni, nincs miért meghalni…és az ősz, a haldokló, tompa ősz még utolsó fájdalmas jóságával adott, vajúdva szült, közben a haldoklás volt a bábája gyermekének…szerelem született az elmúlás közepette…és azóta látom, nem hal meg a természet, színesebb, mint bármikor, az ősz nem elvesz…színez és palástol…hulló levelei elfedik a fájdalmakat, pompás szépségükkel simogatva őrzik a szerelemre szomjazót…

Moha


Október


Elnézem az őszi rózsát,

Bús halottját dérnek-fagynak...

Ne higgyetek a mosolygó,

Ködöt bontó őszi napnak!


Október egy szeretkező,

Flastromos, vén, kacér asszony

Hazug fénnyel azért csábít,

Hogy fagyával elhervasszon.


Ady Endre

Ősz van

Levél, holt falevél földön, padon;

szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.

Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,

ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.

S már nincs szavunk; muzsika kellene,

hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,

valami sirató, álmos zene,

mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját

s ne kelljen mindig újrakezdeni

az örök ősznek szóbafoglalását!

Inkább kongassuk bottal esteli

sétákon vén villák fekete rácsát.

S temetők útján, ha már hull a dér,

vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,

szálljunk hintázva, mint a holt levél

a hold felé, mely hindogál az égen


Jékely Zoltán

Rekviem g-mollban

A szelíd elmúlás: ahogy puhán

lazul a forma s színek egybefolynak,

hullakék árnya a kigyúlt bokornak,

s méltóságát elveszti a platán,


g-moll melankóliája lilán:

augusztus, szeptember… majd a kürtszónak

októbere jön: B-dúr! harsány tornak

öröme, pirospettyes ősz a fán.


Szívem csodája: fiatal-halott

Mozart tündérit így álmodhatott,

két szigorú évszak közt angyal-zenét,


mikor minden zárt forma meglazult,

s látta dolgok, álmok, színek özönjét,

s kinyílt neki az egy-álmú öröklét.


Csukás István

Őszapó kopogtat…

Friss a reggel, csípős a szél

álmosan bujkál a sápatag napfény

sugárkéz szőtte csipkés felhők

úsznak odafenn az égi tengeren


Vándorló madarak útjukon vonulnak

vidámabb életre, melegre vágyódnak

gesztenyék koppannak a fák alatt

őszapó az ablakon csendesen kopogtat.


Szomorúfűz

Néztem a fát a kert végében, a terebélyes, élete teljében levő diófát, néztem, hogy csodás koronájában megjelent már egy-két ősz levél. Még ragyog, de készül a télre, készül az elmúlásra. Szegény diófánk, vajon tudja, hogy őszülése nem a halál jele, ott vannak-e a zsigerei mélyén az emlékek, új lehetőségek tavaszairól. Az újjászületések tavaszairól? Tudja, hogy jön még számára virágzás, jön még új szerelem? Tudja, hogy a búcsú nem végleges, hogy van még feladata a világban? Vagy siratja az életet, fájlalja az elmúlást, megadja magát a látszat halálának?

.kaktusz


Mióta esik

mióta esik

valami megváltozott

idegen lettem:

csöbörből csömörbe

alkudtam magam

azóta hallgatok

magunkról hallgatok

s csak néha sírok

miként fákon

az átfázott rügyek


Oláh András

Ofélia siratja Hamletet

Bordélyba küldtél. Ott vagyok.

A klastrom nem szentség nekem.

Szentebb a test, s hogy a tied voltam

egy Szent Valentin-reggelen.


Ne kérdezzük, ki kit hagyott el,

ki a mártír és ki áruló.

Az örömház jobb sír lehet,

mint a téboly s a gyors folyó.


Mi állt közénk? sosem kutattad,

te öleltél, míg volt erőd,

egy reggel elrohantál tőlem,

hogy helyretoljad az időt.


Harcoltál? Öltél? bosszút álltál?

A holtak egyformán kihűltek -

a szentségben s a kurvaságban

a testek éppúgy egyesülnek.


Egymástól nincs mit számon kérnünk,

gyilkolok én is, hogyha kell.

Tudom, hogy jobban te szerettél,

a súlyát én nem bírtam el.


Hát bocsáss meg, de nem siratlak.

Bennem élsz, s hullt könny épp elég.

Jó éjt királyfi. Ha megkérded,

jaj, mi jöhetett volna még?


Kiss Judit Ágnes

2008. október 24., péntek

hallgatásom útra kél...


A messzi távolba, lehunyt szemmel nézek

mellkasomból bús sóhaj szakad

hallgatásom útra kél az éjben

porladnék lassan ujjaid alatt…


Ha sűrűl a csönd, s nem talál rám szavad

az ősz árnyéka földig húzza vállam

izzó véredbe megmártva magam

hagyom, hogy átjárjon a kettőnkről szőtt álom.


minden ébredésben

kiejtett kezéből az ég

zuhanok a tájjal

---

avar takar földet

zokog a fény

mély ölében

tél vár

lombját vesztette fádon

szél didereg

---

szédül bennem a csend

majd lassan elringat

míg alszom nem fáj az élet

---

de minden ébredésben

csontig égek


Csabai Andrea

A te világod

Szobámban illatos füstfelhő száll

az ablakban csillagfény kukucskál


a te világod életem kísérő fénye

utamat finoman ölelő ösvénye


szerető szívemmel simogatlak

lelkem leplével betakarlak.


Szomorúfűz

Azt gondolod, hogy a kínok kínját állom, hogy mennék feléd, hogy bilincsek kötnek, hogy rabja vagyok valaminek, amin csak túl kell lépnem, hogy meg kéne ráznom magam, és mint a mesében, lerázni mindent, mi akadályoz. Igen láncaim vannak, sokáig selyemből voltak, de az eperfát én ápoltam, a hernyót én tápláltam, mert vágytam erre a kötelékre. Bilinccsé akkor vált, mikor megszerettelek, de ez a bilincs mégiscsak a szeretet bilincse. Hogy, hogyan képzelem, hogy, hogy szeretnék élni veled, és, megmaradni az általam választott kötelékben? Úgy, hogy titkolni a szerelmet, egymás előtt titkolni, hogy azt játszani ez csak szeretet, szeretet, amelyik megengedi a közelséget, a hosszú sétákat és beszélgetéseket, hosszú hallgatásokat, amiben benne van a tilos szerelem némasága, ha fáradt vagy, hogy nálam megpihenhess, ha szomjas vagy szomjadat vízzel oltsam, ha lázas vagy hideg kezemmel homlokod hűsítsem. Ha fázol betakarjalak, ha eltévedsz az élet sűrűjében. Társad szeretnék lenni, menedéked…

.kaktusz

Miféle földalatti harc?


Napokra elfeledtelek,

döbbentem rá egy este,

üres zsebemben álmosan

cigarettát keresve.

Talán mohó idegzetem

falánk bozótja nyelt el?

Lehet, hogy megfojtottalak

a puszta két kezemmel.


Különben olyan egyre megy,

a gyilkos nem latolgat,

akárhogy is történhetett,

te mindenkép halott vagy,

heversz, akár a föld alatt,

elárvult szürke hajjal,

kihamvadt sejtjeim között

az alvadó iszapban.


Így hittem akkor, ostobán

tűnődve, míg ma éjjel

gyanútlan melléd nem sodort

egy hirtelen jött kényszer,

az oldaladra fektetett,

eggyé vetett az álom,

mint összebújt szegényeket

a szűkös szalmazsákon.


Mint légtornász, az űr fölött

ha megzavarja párja,

együtt merültem el veled

alá az alvilágba,

vesztemre is követtelek,

remegve önfeledten

mit elrabolt az öntudat

most újra visszavettem!


Mint végső éjjelén a rab

magához rántja társát,

siratva benne önmaga

hasonló sorsú mását,

zokogva átöleltelek

és szomjazón, ahogy csak

szeretni merészelhetünk

egy élőt és halottat!


Véletlen volt, vagy csapda tán,

hogy egymást újra láttuk?

Azóta nem találhatom

helyem se itt, se másutt!

Megkérdem százszor is magam,

halottan is tovább élsz?

Kihunytál vagy csak bujdokolsz,

mint fojtott pincetűzvész?


Miféle földalatti harc,

s vajon miféle vér ez,

mitől szememnek szöglete

ma hajnal óta véres?

A zűrzavar csak egyre nő.

A szenvedély kegyetlen.

Hittem, hogy eltemettelek,

s talán te ölsz meg engem?


Én félek, nem tudom mi lesz,

ha álmom újra fölvet?

Kívánlak, mégis kapkodón

hányom föléd a földet.

A számban érzem mocskait

egy leskelő pokolnak:

mit rejt előlem, istenem,

mit őriz még a holnap?


Pilinszky János