2008. augusztus 30., szombat

Ösztönösen haladva…


Reszkető, finom, piros ajkaimon
fülledt sötétben fogan meg a szó
s míg leírom, addig tart az álom,
mit gondosan szőttem betű-fonalakból…

majd kitárja szárnyát, és szabadon elrepül
átszeli az álmot, a mesét, a múltat
árnygondolatként lelkedre vetül
hol vak ködök között, élet után kutat

s ha majd rátalált, melledre hanyatlik
ott gyorsan burjánzik és onnan tovaterjed
ösztönösen haladva szívedbe költözik

ott sírni szeretne igaz gyönyörében…


Fakín

Betűerdőben odvas csend, vers, kosz,
pusztulás, hit – hát minden zagyva?
Kötőszóhiány a gallyrésekben,
áll, áll az én magára hagyva.

Hiszi a létét, bár kísértetként
lengedez ágai közt a látszat.
Korhadt ajkakról lefoszlott névszó
hull az avarba... Requiescat...

A halott tőn még serked a rag, de
a jelentés nem nő tovább. –
A költő-én csak fakín a versen,
s a kérdések sora is
mind ostobább.

Tőzsér Árpád

A Versről


A vers művészet. Ennél fogva célja nem is lehetne más, mint a gyönyörkeltés. Na nem úgy, mint a hedonista élethabzsolásnak, az italnak vagy egy viccnek. Hanem úgy, mint a természetnek. Amikor az ember kiül a teraszra ősz derekán hallgatja az egyre némuló erdőt és pohár bor, meg a nehéz dohány mellett átadja magát a természet adta gyönyör élvezetének. Az ember szinte beleborzong, mikor felébred az éber álomból, amit a lábait körülfonó homok és az égszínkék tenger morajlása okoz. A vers így művészet. A világ minden öröme, boldogsága, ugyanakkor fájdalma és kudarca is benne van. Mint a természetben, éppen csak észre kell venni. Nincs az a jó érzésű ember, aki ne élvezne elmerülni a csodás természetben. A versek szintén: élnek, lélegeznek, felnőnek, majd elpusztulnak és újjászületnek.

Pisti

Vers a versről

Ó, versek gyásza, fájó, tiszta gyász
Ó, vers, érzések drága váza, te,
Színekbe zárt, külszínesebb fele,
Kaleidoszkóp, kuszált, festett varázs!

Ó, gondolatnak gyászos végzete,
Kit rímbe zárva félszeg vers aláz,
Érzés fölébe festett cifra már,
Rímek zenéje, ritmus tengere;

Játék szavakkal, könnyed és merész, -
Csengő sorokba vágyak titka vész.
Ó, versek színe, színes, tiszta vers,

Ki szíveket kettős bilincsbe versz, -
S ó szív, kit rímek fájó terhe nyom,
És versek gyásza, festett fájdalom.

Monostori H. Kamilló

Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

Tóth Árpád

A megfoghatatlan szól a poétához

Ne nyúlj hozzám...
A Hangulat vagyok.
Isten szívéről most szakadtam le,
Most lépte át lebegő, lenge léptem
Az örökkévalóság küszöbét.
Tündér-ruhámon őszi harmat csillan,
A szárnyam arany szitakötő-szárny.
Jövök és megérintlek.
De te ne illess bütykös ujjaiddal,
S durva karoddal magadhoz ne ránts.
Vagy lásd, ha megölelsz:
Az árnyékom árnyékát öleled.

Hát kinyújtottad mégis a kezed,
Mohón nyújtottad ki,
Szegény költő, s megfogtál valamit,
Amiről azt hitted, hogy én vagyok.
Nézd meg, mi maradt a kezed között...
Szavaidat, - sok-sok szép, színes szót,
Vívódva vérző vitéz szavakat
Állítottál vélt rabod köré körbe:
Őrizzék az arany szitakötőt.
De mikor kisvártatva odaléptél,
A szavak szájtátva egymásra néztek,
S a kör közepén nem volt semmi sem.

Mert itt is úgy van, mint a szerelemben:
Libeg, libeg a kék szitakötő,
Csillog a szárnyán az aranyzománc.
S mikor a lepke hálóba kerül,
Már eltűnt a varázs.

Boldog, aki ki nem mond engemet:
A ki nem mondhatót.
Aki meg nem fog engem: foghatatlant.
Aki csak a szívében hordoz
Egy életen át, mint egy szűz csodát.
Akinek mindig friss marad az arcom,
Harmatos marad szitakötő-szárnyam.
Boldog az, aki nem próbált soha
Dadogni rólam.
Boldog, akiben örök lehetőség,
S testetlen valóság vagyok.
Boldog, aki kezetlen Rafaelnek,
Vagy néma Énekesnek született.

Illanó illat,
Tűnő tünemény,
Hághatatlan hegy,
Feneketlen tó,
Elérhetetlen messzeség vagyok.
Mindig felül vagyok,
Mindig alul maradsz.
Én, én vagyok az örök Győzelem,
És te, te vagy az örök Vereség.
Mindig-változó oltárkép vagyok
A Mindenség mindig-új templomában.
Hajtsd le fejed,
És szálljon a szívedre
Havas hajnali erdőn az alázat.

Reményik Sándor

Takard be őket…

Takard be őket … a verseket,
Amikor elmegyek,
És, ha látod őket reszketni, sírni, fázni,
Mint apró gyermeket …
Tudod, ősszel a hajnalok hűvösek …
Simítsd el hűs kezeddel gyűrött párnáikat,
Dúdolj szomorú altatódalt nékik,
Amilyet csak Te tudsz: lágyat, szelídet,
Azután légy csak őrzője a csöndnek,
És vigyázz örök álmukra, ha végleg megpihennek.
Kedves! Ugye, majd megteszed?

timetour

Higgy

A magány múlandó. Bár közel kerül a szívhez, de a szép emlékeket nem képes magával ragadni. Könnyezhet a megcsorbult idő, akár évekről évekre is, ám a szív dallamait nem képes elcsitítani a magában is féktelen láng. Álmokká formálódik a lélek diadala. Felszabadít a szelídség, mely belőled fakad. Higgy, mert a hit lecsendesít és új álmokat fest nappalodra.

Valóczi Szilvia

Valami ég e versen át


Valami ég e versen át,
idegen test a sebben;
mit szemmel nézz, de mégse látsz,
s nem mérhető le kedvben,

talán a hó, talán a szó,
arcpír emléke rendre,
amíg a visszhang visszaszól,
a hűvös-sárga mertre,

valami ég, nem lángra gyúl,
valami ég, felettem,
a hamva szó, a szó kihunyt,
mielőtt elfeledtem.

Valami ég e versen át,
a szó, a hó, az emlék,
valami végleg itt maradt,
mit mégis elviselnék,

csak szó vagyok, csak szó a vers,
a láng, az ég, a kedvem,
és szó az is, hogy elviselsz,
s nem tűnődsz már a merten.

Farkas Wellmann Éva

Minden, ami van


Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.

Devecseri Gábor

2008. augusztus 27., szerda

Titokban még mindig ...


Vén térdére borul a szomorú est
fáradt pilláimon hullik szálakra
a tovatűnő percek a csönddel beszélnek,
majd lepihennek együtt a nyirkos járdára.

Tapintóvá válik a nyár haldoklása
kezemnek árnya is egyre hidegebb
az alkony szívének halkuló dobbanása
egyre szürkébb felhők között hever.

Hervad a kert a vén liget alatt
és duplán fájnak a nyomasztó gondok
egyre hűvösebbek a hosszú éjszakák
titokban még mindig a nyárról álmodok!

Avarszonett

Sétálok este hűvös erdő alján,
avarában sűrű korhadás rejtőz,
féltem évszakok titkos némaságát,
hol benne felejtett emléke időz.

Ahogy árnyékok sóhajtanak a fán,
úgy bolygatom meg a roncsoló idő
zizegő-tocsogó párnázott nyomát
mit otthagyott a megvénült esztendő.

Fanyar ízű párálló illatából
agyamba záporoz egy ódon rejtély;
de vélt fénye eltáncolt az arcomtól.

Felsejlett évek izgató énekét
kergetném… és szívemben a visszhangzó
talányoknak hallom a zizzenését.

dawbird

Szelek szárnyán

Ma repültem a széllel,
Csakúgy két keréken…
Köszöntött az erdő,
Mint rég látott tekergőt,
Száguldtak a fák is,
Ágaik kaptak hajamba,
Ezernyi szálát marta
Múltam emlékszava.
Kövek mesélték lelkek nyomát,
Törpe vándorok gyermekkacaját.
Sejtelmes árnyék, intett…
Menjek tovább, ne féltsem…
Nincs már vele bánat, sem a magány.
Egy társ fogja hűs kezét,
S szívét, a remény járja át.
Mezőhöz érve kalászok száza várt,
Naptól féltve, hosszú levéllel óvták,
Az eddig érlelt termés selymeit.
Csendes szellő űzte velük mégis,
Álomjátékait… összevegyült színt
Bontott sok parányi részre…
Én, mit sem törődve nevettem gondján,
S hagytam, hogy fejem fölé fesse
A legszebb szivárványt.
Szemed kékjét láthattam az égen,
Mosolygott ismét, mint nem is olyan régen…

Mirian
Ha szomorú vagyok, mert messze vagy, és mert nem mondhatom el senkinek, mi az, ami fáj, akkor szoktam a magányt megkeresni. Elbújunk mi ketten, hogy ne lássák, hogy ne lássák, és hogy másnak ne fájjon, ami nekem. Hosszan elnézem a felhőket, társainkat, nekem és a magánynak, akik hol borúsak, hol vidámak, pont úgy, mint én. Elnézem, ahogy úsznak az égen, és úgy hiszem szavak nélkül is értik, mit érzek, mert vígasztalnak. Kedvemért átengedik a napsugarakat, együtt járnak vidám táncot, és hol ezüstté, hol meg napszínűvé festik a fák szél borzolta leveleit. Ettől a kedves bohóságtól mosolyognom kell, kisimul bennem a világ, fényt kapnak és feloszlanak, az én belső felhőim is.

.kaktusz

Dédelgessétek nagyon!

Valahol távol szólnak a harangok,
leereszkednek a felhők mennyei
zsámolyon, villámok ütköznek sivár
szótlanságban és dörög, dörög az Ég,
nem hagyja abba… duzzadt esőcseppek
vad táncba kezdenek, kopogtatják az
ablakot féktelen fesztelenségben…
fákat csavar ki a megtébolyult szél,
reccsen-roppan a törzse, de a gyökér
él, zsenge hajtások szóródnak széjjel,
menedékre lelnek kert szegletében -

aztán megkegyelmez a vén Természet,
haragját nem tartja az Úr, napsugárt
küld hírnökül, dédelgessétek nagyon!

kósa

Előre köszönt az ősz


Még bizseregne a nyárban vérem
Szél fújta ősz zsibong velem tudom
Titokban már másért is felléptem
Ablakot zárni egy létra fokon

Köszönt az ősz és lassan simogat
Avar közt látom sokszín ruháját
Sebtében mondja, élj mint a harmat
Fénytől csillogva mutatta arcát

Feledni tudnám de nem tehetem
Mert minden formában szeretem őt
Visszatért hozzám, őrzi szerepem
Nem is találna hűebb szeretőt

Dacolok téllel, harcolok nyárral
A tavasz, ravasz barátom nekem
Kiengesztelem egy jégvirággal
Berzenkedve parolázik velem

Vitorla

A természet minduntalan él

A tó mellett másik nagy szerelmem - az erdő.
Valamikor sokat kóboroltam az összehajló fák alatt, mélyen magamba szippantva ezeket a csodás, aromás illatokat.
Sajnos, hogy akadályoztatva vagyok: az erdő mélyére nehezebben jutok,
de az érzések mélyen elindulnak, ha a közelébe lehetek.
Alkonyodik. Nagyon szép és érdekes látványa ez a horizonton a naplementének.
Olyan, mintha egy gömb mögött veszne el egy ívben. Mindig új és új fényeket, érzéseket nyújt a szívemnek.
Aranyló és zöld ragyogású az egész határ. Oly békés és szelíd a táj, a látvány csodás. Már learatták a gabonát, a tarló aranyfényű, míg az erdő széle és mélye zöld árnyalatok sokaságát nyújtja. A csalitban zengnek a madarak, susog a szél a fák között, erdei és mezei illatokat hoz magával. Szívtad már magadba mélyen ezeket az illatokat? A fák kesernyés aromája valami megfoghatatlan, elmondhatatlan érzést ad a lelkednek.
Már hűvösödik a levegő, de a lombokon át játszadozik a lemenő nap fénysugara. Benne van ebben a fényben a nyár múlása, még akkor is, ha augusztust mutat a naptár. Az ősz közeledtére emlékeztetnek az ízek, illatok, a pillanatok. Az erdő széléről kúszik egyre beljebb, majd csendesen leszáll a titokzatos homály, amelyet a lemenő nap és a felettünk szálló felhőfoszlányok együttesen nyújtanak.
Megfigyelted már, - hogy az erdőben, mezőn, réten, - a természetben soha nincs csend? - mégis ez a ˝csend˝ az igazi csend, amelyet itt érzel. Él az erdő, a természet… minduntalan.
Ág reccsen itt-ott, mintha valaki lopakodna a sűrűben, és a fák közé telepedett kékes párásság sejtelmes hangulatot áraszt és kúszik a szíved mélyére. Madarak szárnycsapásait hallani és riadtan rezzensz te is össze, ha az idilli hangulatban hirtelen vijjogva repül el a fejed fölött egy madár.
Bogarak nyüzsögnek mind a földön, mind a levegőben. Szúnyogok hada zümmög,
beléd mardosva, de most még ezt is tűröd.
Hagyom, hogy szívem mélyére ülepedjen ez az érzés kavalkád, hogy holnap, és
azután erőt merítve belőle érezzem, hogy milyen szép, gyönyörű a természet világa.

Szomorúfűz

Ősz csillaga


Csendre int az Ősz;
megnyugvás susog
a lombokon,
s a víg-kacér tarka szín
az ágak közt egy utolsó
táncba fog.
A lejjebb kúszó árnyakban
egy gyenge mosoly
nyomodba szegődik,
s a napsugár még csókot lop;
arcod az égre fordítod,
s üdvözlöd a nappali
fényben futó csillagot,
mert szívedben még
a nyár lobog.

Marien

A kor falára

Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen.
Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze.
Egy vak poroszló szárnyam és tüzem
e zord idő-cellába börtönözte.

De néha túl a rácsozott időn
csillagmezőket lobbantott a távol.
Szél jött és megtelt hervadó tüdőm
a végtelenség fenyves-illatával.

Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat,
kitörtem volna óriás terekre.
S ősökre néztem, gazdag és szabad,
aranyformáló
régi mesterekre.

S gondoltam rá, ki jő száz év után,
arcába tűz az új világ sugára.
S szent szánalommal néz majd vissza rám,
kortól kifosztott, koldus dédapára.

Áprily Lajos

2008. augusztus 25., hétfő

Talán majd holnap…



Életre kél újra a holt diófánk

árnyéka alatt megpihen az idő
gyűrűi között őrzi a múlt árnyát
levelei között a friss levegőt.

De sajog a lelke a törékeny fának
drótöve szorítja ifjú derekát
nincs érző lélek az örvénylő forgásban
ki levágná egyre fojtogató szíját.

Gyöngyöző sebét lehűti az alkony
fényes homlokkal hajol rá az est
szívszaggató, fájdalmas kínjától
az álmos erdő bele-beleremeg.

Néma csönd borul az alkonyuló tájra
a fa sóhaja is egyre halkulóbb
talán majd holnap, valaki megszánja
csak érje meg még azt a holnapot!


Az erdő fohásza


Vándor, ki elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet.
Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,
én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek
árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm
oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, mely házadat
tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy,
amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed.
én vagyok házad ajtaja, a bölcsőd fája... koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd a kérésem:
NE BÁNTS!

Rien

A fény felé

A fény felé fordítom arcom,
ott távol a hegycsúcs koronát kap.
A vörös korong felé kezemet nyújtom –
igen, ott keleten kel föl a nap.
Hajnali csöndben fürdök,
míg a harmat mossa végig a tájat,
a tűzgolyó lassan elindul az égen,
és felmelegíti fehér ruhámat.

Most lehetnék virág, mely hajnalban nyílik,
kelyhét reggeli szellő ringatja,
szára könnyedén hajlik a szélben,
levelén aranyként csillog hímpora.

Vagy lehetnék faág, zölden rügyező,
vagy korhadó gally keskeny vadcsapáson.
Testem az avaron pihenne észrevétlen,
míg lábak tipornának más tört ágon.

Lehetnék dús falomb-hárfa is,
melyen szél játszik fáradhatatlanul,
falevél, mit ha cirógat az ősz,
sárgán, fáradtan földre hull.

Hajnal van. Már csak a napot látom előttem,
a gondolatok a fénybe merültek.
Elfáradtam, míg erővé változtattam a világot
és most egyszerre minden én lehetek.
De csak állok a fűben némán, mozdulatlanul,
már csak testem éli az életet.
S míg a nap lassan elhagyja a csúcsot,
a fény felé fordulok s kinyújtom kezemet.

Lui-B

Amikor a hold a vízbe ér

Fut a Fény az Éj elől
szememre lopod az álmod
átkarolnak a csillagjaid
elszédült tengerré válok

Táncoló Tűz az árnyainkon
aranyként ölel a hangod
sötét szárnyaival remeg az Éj
perctelen évekre várok

Visszafelé, ha hív az Idő
elszállnak velem az álmok
Sosincsvége zuhanás után
hajnali arcodra várok

Ugyanolyan esős éjszaka
ugyanolyan esős éj
ugyanolyan éjszaka
a Hold a vízbe ér

Wéber
Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit. Csak annyit, ami elég ahhoz, hogy szeresselek. Vagy gyűlöljelek. Hogy bízzak benned. Vagy féljek tőled. Néha ajándékokkal halmozol el. Máskor mindent, amim van, elveszel. Belém marsz, hogy aztán megsimogass. Úgy érzem, szeretsz. Máskor, hogy nem tudsz Te szeretni. Sötét vagy és világos. Mélybe viszel, és közben szárnyakat adsz. Terhet raksz rám, és könnyűvé teszel. Megfagyok, és elégek tőled. Naponta elveszítelek, és naponta rád találok. Olyan vagy nekem, mint a világ, ami nélkül nem lehet élni, és ami nélkül nem lehet meghalni.

.kaktusz

Elindul a vágy


Feléd száll ismét gondolatom
s lelkemből elindul a vágy
a pillanatok varázsával
szívemben az érzés megtalál

könnyem folyik arcomon
s megpihen a barázdák között

érintésed hiányzik nagyon
mely szeretni hozzám szegődött.

Szomorúfűz

Tudod sokáig nem értettem ezt az érzést, haragudtam a világra a szeretetért, amit kapok, és azért, amit adok. Fájt minden simogató szavad, zavart voltam, hogyan lehetséges, én nem akartam, és mégis bántok azzal, hogy szeretlek, hogy szeretek. De most már tudom, hogy ez a szeretet szabályozhatatlan és független. Független mindentől, a csóktól, az öleléstől, független attól is, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz. Független a szavaktól, a cselekedetektől, a napoktól, a tegnaptól, és a holnaptól. Ha fáj, nem attól, hogy viszonzatlan, nem is a távolságtól, mert velem vagy akkor is, ha századok választanak el tőlem, akkor is velem vagy, ha nem akarsz. Ha fáj, attól fáj, mert olyan erő van benne, hogy feszít, félek, egyszer szétrobban bennem. Nincs rá szó a szótárban, a létezéséről se tudtam. Azzá váltam, hogy szeretlek, és ez felszabadít, megszabadít magamtól, attól, ami nem is én vagyok, hanem nevetséges szabályok és szokások összessége. Minden megváltozott, megszűnt számomra a bűn, és megszűnt az erény, csak utak vannak, amik közül a legnehezebb az, amelyik célba ér.

.kaktusz

Merengő

Rég jártam nálad,
földig hajló fűz alatt.
Hervadó szirmok hűs halmodon,
kertem ékét itt hagyom.
Hideg fuvallat érint,
eső cseppen
nem mozdulok.
Megfakult kép mosolyog
suttogva kérdezlek a csendben,
szívemben őrzöm válaszod.

Sipos Julianna

Fényeink


Mint pályát elhagyó égitest
Zuhantam csak úgy a térben,
- céltalan -
A hold, s a csillagok alattam,
Akkor szólalt meg a dallam,
- fényesen -
Szívedből jött nagyon halkan,
De ereje végtelen.
- ölelésed -
Egyre jobban nyúlt felém,
Mikor a mély, oly közelbe ért.
- elértél -
Megtöltötted szívem önmagaddal,
Lettem ismét szárnyaló az égen.
- öröklétig -
E körben már nem vagyok magamban,
A fény a földre, belőlünk is érkezik.

Mirian

kerestelek

kerestem arcodat
minden hópehelyben
szitakötő szárnyakon
csak azt kerestem

kerestem tekinteted
kelő Nap örömben
Hold-ezüstjében
csak azt kerestem

kerestem vigaszod
ha zokogva sírtam
nem értem ma sem
nélküled hogy bírtam

kerestem megnyugvást
fájdalmat ha hívtam
sebeim égettek
nélküled nem bírtam

kerestem illatod
virágok kelyhében
méz-csordulásban
csak azt kerestem

kerestem mosolyod
csengő nevetésben
vidámságok mögött
csak azt kerestem

kerestem lelkedet
sötét önmagamban
bánatom legmélyén
soha nem találtam

kerestem szavadat
lemondó magányban
egyedül utamon
soha nem találtam

kerestem magamat
nélküled nem leltem
kettészelt életem
eggyé nem tehettem

kerestem jövőmet
múltamat se tudtam
nem láttam utamat
de feléd fordultam

koma

Nagyon csendes szerenád

Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Lányi Sarolta

Őrízlek


Így nem őrizte kincseit a gazdag,
nyár illatát busongó, szőke kazlak,
nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,
sok tudományát vén zsugori bölcs -
mint téged rejtelek, őrizlek én,
mindent, mi tiéd volt és most enyém:
papírlapot, melyen kezed nyoma,
pillantásod, mely rólam szállt tova,
egy mondatot amely tetszett neked,
dallamocskát, mit dúdoltam veled,
egy virágot, melyhez hozzáért arcod,
mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,
s még mennyi mindent. Oly szegény a szó
mondani, írni, mily boldogító,
hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,
hogy áradó örömöm titka vagy,
s mert bennem élsz, minden baj elkerül.
És gazdag vagyok, mérhetetlenül.

Moretti Gemma

2008. augusztus 23., szombat

Amikor elejtesz puha tenyeredből


Ha egyszer hátat fordít hű ragaszkodásod
és sírba hull, mert tüze kiégett
ne törődj velem, közömbös pillantásod
semmi ahhoz képest, hogy elvesztettelek.

Ha majd az idő mérge tűnt napokba ránt
és mégsem mozdul többé szavamra a szíved
hadd öleljem utoljára árnyad bársonyát
csak még egyszer érezzem friss forrású ízed.

Mert mikor elejtesz puha tenyeredből
az útporába fúlok, akár a földi lom
utolsót lüktet, majd csordultig betölt

kínnal barázdált kegyetlen halálom.


Jó reggelt!

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Így volt s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggel, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering,
s egy kis zugból a
bárhol-t érzitek.
Felfedező új földet látogat,
más térképen néz új világokat -
világod én vagyok, s világom már te vagy.

Ha összenézünk, hű szívet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.

John Donne-fordította: Vas István

Távolodóban

elindul
egy vékonyka sírás
befelé csörgedezik
egy virágcsokor imbolyog a kézben
egy fehér porcelán szárny remeg
az agyvelőbe hasít
hallok szárnycsattogást
szárnysuhogást
hogy ne feledjem
hogy soha el ne feledjem
a forró suttogást
a nyílvessző-ívelést
százszor megtörténve is
az egyszervoltat
hogy minden éjjel ízlelhessem
tőled elszakítva is
a páros játék bódulatát
a földrengés kegyelmét
az édes halál közelségét
a bőröd selymét és nyirkát
az öled bársonyát
a mézet a keserű bürköt a vért
mert nem volt elég
csontjaim parázslanak
csontjaim sajogva
sóvárogva emlékeznek
az esetlen mozdulatokra
a vonzódásra a riadalomra
lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörűséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet

Parancs János

Döntés

ledobom önként viselt testi-lelki erényövem,
megfontolás nélkül kitárulkozom egészen,

átnyújtom magamat: kedvedre időzz bennem,

vedd, ami kell, nem kérek cserébe semmit,

megfontoltan nem méricskélek, latolgatok,

nem hozok írott és íratlan szabályokat,

felajánlom valómat, kezedbe hajtom arcom,

feltétel nélkül megadom szívem birodalmát,

kivártalak: légy világom üres világomban!

Zimonyi Zita

- Nem értem, mit mondasz.
Pedig egyedül Hozzád beszélek, életem egyetlen szerelméhez, ki - összefogván a szén sziklaszilárd rácsait, meghajlítva és meggörbítve az alkotórészeket, elemeket, hogy kialakítsad testedet, törzsedet - anyagból formálódtál.
Alkonyodik. Közben Rád gondolok. Közben a világító mécses kioltja lángját, s élénkvörös sugarak lepik el a tájat.
Ajkaid vékonyka sávja
tüntetően csillog. Az arccsontjaid markáns vonalakat rajzolnak fiatal (mondhatni kislányos) arcodra. Barna fürtjeid kígyómódra tekeregnek halántékod, meredek homlokod előtt, fülkagylóidban. Tekinteted kérdőn mered rám.
Miközben a napbúcsúztató fénysugarak leolvadnak alakjaimról, s arcaimon olvad a máz
, beszélnem kell Hozzád. Bizonytalanul formálom a szavakat, vibráló füstkarikákat eregetek. Kibontják fátylaikat, visszahúzzák őket, s belegabalyodnak. Emelkednek, ereszkednek.
Amikor a kora este perc
ei megszámláltatnak, szigorú pontossággal érkező szomorúság ölel magához. Amikor a nappal kifordítja vörösessárga fénykabátját, melynek aláhulló fénysugarai múló, ám nélkülözhetetlen feledésben (amnesztiában?) részesítenek, mélységes mélabúba süppedek. Tudom, igen, nagyon is jól tudom, hogy szavaim előtt Te mindig kitárod füleid termékeny járatait, s meghallgatsz. Tudom, hogy az Ige Benned testté lőn, s megtermékenyítlek. Dehát a tényeken mindez mit sem változtat. A búcsúzó fénysugarak leolvadnak arcaimról. Nincs utánpótlás, nincs enyhülés. Nincs változás.
Kérlek, hallgass meg, életem egyetlen szerelme, ki - összefogván a szén sziklaszilárd rácsait, meghajlítva és meggörbítve az alkotórészeket, elemeket, hogy kialakítsd testedet, törzsedet - anyagból formálódtál.
Továbbra is beszélnem kell Hozzád, kívánatos anyag (avagy anya), mivel széttárod soványka sávban csillogó ajkaidat, s
kérdőn tekintesz rám. Nem érted, miről beszélek. Kéred, magyarázzam el. Közben barna fürtjeidet simogatom. Hát persze hogy elmagyarázom, kivesézem, s apró, előre megrágott falatokban tárom Elébed az igazságot. Elmesélem, miért csüggesztő a búcsúzú nappal integetését szemlélnem, s miféle földöntúli mélabú kerít hatalmába, amikor feltárul a fénykabát fekete, önmagába forduló belseje. Elmondom Neked, életem egyetlen szerelmének, miért nem tudsz megvigasztalni örökké termékeny hallójárataid kitárásával, s az Ige miért nem lőn testté Benned.
Kagylót szorongatsz a kezedben.
Amikor késő este markáns vonalú arcodról (mely nyugodt szívvel nevezhető kislányosnak) mosolygós fénysugarak csordogálnak a nyakad felé, nyilvánvalóvá válik, hogy a blúzod alá szüremkedő suga
raknak nem lesz utánpótlásuk, csak örökös éjszaka, sötétség. Nincs változás, nincs enyhülés, motyogom a búcsúzó fénysugarakban fürdőző énjeim elé.
Kagylót szorongatok a kezemben, miközben az éjszaka perjéi, mint pici denevérek, szálldogálnak szerteszé
jjel. Meg akarlak őrizni az emlékeim között, életem egyetlen szerelme. Preparálni szeretnélek Téged.
- Nem értem, mit mondasz - válaszolod. S kérdőn tekintesz rám állatias szemeiddel.

Pedig egyedül Hozzád beszélek, életem egyetlen szerelméhez, ki - összefogván a szén sziklaszilárd rácsait, meghajlítva és meggörbítve az alkotórészeket, elemeket, hogy kialakítsad testedet, törzsedet - anyagból formálódtál. Beszélnem kell Hozzád az alkonyban. Bizonytalan szavakat kell formálnom, miközben Rád go
ndolok, kívánatos anyag (avagy anya, kinek hogy tetszik). Vibráló füstkarikákat kell eregetnem, amikor a kora este percei megszámláltatnak, s szigorú pontossággal érkező szomorúság ölel magához, amikor a nappal kifordítja vörösessárga fénykabátját, melynek aláhulló fénysugarai múló, ám nélkülözhetetlen feledésben részesítenek.
Kagylót tapasztva a füledhez, hallgatod a szavaimat, s az Ige testté lőn Benned. Az arcod, melyen markáns vonalak rajzanak elő, megvilágosodást tükröz. Ajkaid vékonyka sávja tüntetően csillog.

Kagylót emelek a számhoz, hogy beszélhessek Hozzád, életem egyetlen szerelméhez. Úgy érzem, finomra csiszolt oldalú kagylók hatolnak a bőr alá, s magabiztosan úsznak, úszkálnak a nyakamtól a hasam aljáig. Bizsergek.

Bizonytalanul formálom a szavakat, vibráló füstkarikákat eregetek, hogy beszélhessek Hozzád. Tudom, igen, nagyon is jól tudom, hogy te is úgy érzed: mintha finomra csiszolt oldalú kagylók hatolnának a bőröd alá, s mintha kellemesen bizseregetnék a testbe
lsődet a nyakadtól a hasad aljáig.
Kagylót szorongatok a kezemben, miközben az éjszaka perjéi, mint pici denevérek, szálldogálnak szerteszéjjel.
A szavaimban fürdesz. Mondataim benedvesítik kígyómódra tekergő tincseidet és fiatalos (mondhatni ki
slányos) arcodat.
A gondolataidba merülök, fülelek. A gondolataidba merülve fülelek és beszélek Hozzád, életem egyetlen szerelméhez, ki - meghajlítva és meggörbítve a szén sziklaszilárd rácsait - kiemelkedsz az alkotórészek, elemek rengetegéből. Közbe
n a napbúcsúztató fénysugarak leolvadnak alakjainkról, s múló, de nélkülözhetetlen feledésben részesítenek.
- Nem értem, mit mondasz - válaszolod. Ajkaid vékony sávja tüntetően csillog markáns arccsontjaid alatt. Barna fürtjeid kígyómódra tekeregnek halántékod, meredek homlokod előtt.

Pedig egyes egyedül Hozzád beszélek, életem egyetlen szerelméhez.

Beke Ottó

Tükör előtt

Mily mély a seb, nem mondtam én soha.
Panasztalan hullt ifjú, drága vérem,
Fonnyadt le testem forró bársonya.
Hervadva jártam kísértet-fehéren.
És néha a tükörhöz léptem én:
Hogy egy megszánó arcba, szembe lássak.
Szemek riadtak rám, nagy-karikásak.
És szóltam akkor: ó, szegény, szegény...

Mi fáj neked? - Fáj, fáj az ifjúság.
- Hát ifjú vagy te? Én szegény szegényem.
Számláld a kínod, könnyed, a tusád,
Több seb esett rajtad, mint bármi vénen.
Hogy lelkedben zokog még annyi vágy?
Haló rózsában legbujább az illat,
Legizzóbb fényű a lefutó csillag.
Hullócsillag vagy, hamvadó virág...

Berde Mária

Hétköznapi vallomás

Nincs múltam, homlokomról
a gondok ráncait elsimította
kezed. Minden jelenvaló
pillanat gyönyöre tied.
Közös jövőnket majd
megrajzolod, tudom.
Ölelésed napról-napra
jobban áhítom.
Verssorok születnek bennem,
így élem mindennapjaim.
Víg madárdalra ébredek,
hiszem, szerelmünk lapjain
rajzolódik ki eljövendő életem.

Börzsönyi Erika

Csak várlak

várlak csak várlak és azt remélem
nem áll az idő csak minden héten
meg-megpihen úgy öt-hat napra
hogy magamra hagyjon és ne magadra
várlak csak várlak a terek unnak
nyitva a szemem bár minden szunnyad
nézlek és várlak és nem beszélek
nem adlak ki a pletykás reménynek
várlak és várlak és nem kérdezlek
mikor kellene már megérkezned
mikor indultál és nem mert fájna
felém indultál vagy más irányba
várlak csak várlak már neved sincsen
hagyom a koldust hogy megérintsen
hagyom a szagát hogy belámszálljon
nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon
várlak csak várlak még hit sem kell ehhez
kitartásom is sikert feltételez
várlak és nem tudom mihez kezdek
ha megszépül arcom a tenyerednek

Jónás Tamás

Kérdés

Tudom, nem kellene, hogy fájjon...
De fáj!
Hogy maradnom még mindig muszáj,
a madarat irigylem, ahogyan repül,
én csak a lépcsőn ülök most is egyedül,
és kapaszkodom egy fénylő holdsugárba
s arra várva,
tán utat mutat nekem,
hogy hol az a hely, ahol békémet meglelem.
Vagy talán ez is csak varázslat...
s az ördögök a lelkemben tanyáznak...
kacagnak hangosan?
Mi ez a félelem?
Ezerszer kérdezem magamtól... s választ nem kapok.
Tipródnak bennem a gondolatok.
Miért nem csendesül hát a lelkem...
miért kellene bárhova is mennem?
Mert az otthonom nem lehet csak egy ház,
ahol léptemre pusztán ebem vigyáz?
Hát akkor hova tartozom?
Hol van az én otthonom,
s hova kell engem majd eltemetni?
Ahol gyermek voltam, onnan már eljöttem,
s itt, ahol majdnem gyökeret vertem,
már csak testemmel vagyok.
Oh, Uram ! Mondd, akkor most hova tartozok,
s kihez?
Nem felelsz? Te sem tudod?
Nézed, ahogy kezemet összekulcsolom,
s a vívódást az arcomon.
Már nem vagyok sehol,
sem földön, sem égen.
A lépcsőn ülve még mindig azt kérdem,
hol van az otthonom?
Aztán a lekvárt kevergetem,
a kérdésről egy percre megfeledkezem.
Valaki éppen csengetett..
ide jött... mert engem keresett.

Ruder Jana

Kéz a kézben


láttad arcomon
érzéseim botladozó táncát
a rajtad felejtett szemek
szomjas lázzal
halkan nyitogatták
mosolyod törékeny
zárját

két
rejtekéből kihajtott
egymás utáni vágy
terhes utak után
magára talált

egy-forrásból született lelkünk
a csend fogsága után
marcangoló őszinteséggel
meggyónta óhaját

végre
kéz a kézben

tüzel a nap
lángolnak a hegyek
a láthatár
új színekben remeg

newyear

Megyek feléd...


Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Várnai Zseni

2008. augusztus 22., péntek

Kedves Irodalomkedvelők, Drága Olvasóim!


Van az úgy, hogy az ember túl merésznek találja álmait, és inkább elhessegeti őket…de azok csak megszületni, majd lélegezni vágynak, és nem hagyják nyugton. Később rájön az ember, hogy álmodozni jó, senkinek sem árt vele, majd azon kapja magát, hogy a nap csaknem huszonnégy óráját álmodozással tölti el. Olyannyira valósághű lesz az álom, hogy már nem tudja, mikor van ébren, és mikor álmodik. Karok helyett szárnyakat képzel magának, és egyszer csak azt veszi észre, hogy elrugaszkodik a talajtól. Nem ijed meg, biztos abban , hogy ez csak álom lehet, hiszen az ember nem szokott csak úgy szárnyalni. És mégis…reggel virrad a sűrű sötétre, és az ember még mindig a magasban találja magát. Akkor jön rá arra, hogy annyira akarta, hogy az álom valósággá váljon, hogy az be is teljesült.
Ezúton, tudatom veletek, Kedves Olvasóim, hogy az én álmom is immár valóság lett! Megjelent első verses kötetem!!! A kötet limitált példányszámban készült el,
csak és kizárólag azok számára, akik rendszeresen olvasnak és kedvelik az általam képviselt stílust.

A kötet 100 oldalas, az ára: 1750 Ft.
Megrendelhető az alábbi e-mail címen:

daniela@ipmedia.hu

Minden kedves megrendelő, névre szóló dedikált példányt kap!
Köszönöm Nektek, Kedves
Olvasóimnak, hogy megoszthatom veletek gondolataimat, fájdalmamat és örömömet egyaránt!

Szeretettel üdvözöllek benneteket és további kellemes időtöltést kívánok mindenkinek:

Kovács Daniela