2008. július 30., szerda

Hűl a vágy és a remény

Fércelt felhők ölében
ringatózik el a hold
hideg csöndjét figyelve
szemem íriszén ragyog

Beteg gyertyaláng alatt
szomorúan roskadok

mar a nélküledtudat
fájó szívvel zokogok

Őrlődnek a hívó szavak,
ráncba satírozott kín
a múlt keblén ringatózva
hűl a vágy és a remény

avarfüstként száll az éj
csillag-szívek lüktetnek
haldoklik a szenvedély
halnak örök szerelmek!


Bizonytalanság

Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
mégis, ha tartósan nem keresel, már
sajog a lelkem, valakit igen vár,
s epedve magamtól megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Ha elváltunk, hasztalanul idézem,

röpke vonásod se bukkan elébem,
máskor meg napokig, nem kell akarnom,
érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
s tanácstalan ismét megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
magam sem értem, céltalan bolyongva,
hogyan érkezem, csak úgy, hajlékodba:
s küszöböd átlépve megkérdezem:
mi hozott el? Barátság - szerelem?

Életedért magamat nem kímélném,
nyugalmadért poklok tüzét se félném;
bár szívemet a hév el nem ragadja,
életed volnék, békéd - egy szavadra.
S tűnődve ismét csak megkérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Ha mellemen parányi kezed töpreng,
valami nyugalom fátyla körülleng,
súlytalan álomnak tetszik halálom,
de fölébredek, magam itt találom,
s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
mi ez: barátság? Vagy már szerelem?

Amikor neked vallottam e verssel,
látnokok tiszta lelke nem lepett el;
észre se vettem a nagy ámulatban,
honnan a szó, rímére mint akadtam,
s miért hogy a végén megkérdezem:
mi ihletett? Barátság - szerelem?

Adam Mickiewicz –fordította: Kalász Márton

Rád emlékezem...

Fájdalmas arcú, tettető madonnám,
Kiről epedve annyiszor daloltam
S akitől csókot sohasem raboltam,
A te emléked elszállott ma hozzám.

Füstös kávéház asztalánál ültem,
Valami fojtó mámor szállt agyamra,
Dehogy hallgattam víg muzsikahangra,
Ott ültem némán, csendben, elmerülten...

Amíg rikoltva, vígan szólt a nóta,
Sűrű, nehéz köd fogta át a lelkem,
Szívemre lelni nem tudok
azóta...

De mikor vád lett a cigány vonója
S vádolva, sírva zokogott a nóta:
Rád emlékeztem s a szívemre leltem...

Ady Endre

Tudod milyen az?

Tudod milyen az,
mikor fontos neked valaki,
de egyszer csak történik valami,
és valami megszakad?
Köztetek.

Mikor azt is tudod,
hogy a másiknak nincs köze hozzá,
és azt szeretnéd,
hogy ő ne érezze,
mert nem érdemli?

Mikor mégis fájdalmat okozol?
Mikor nem veszekszel,
mert nincs miért,
mert a másik nem tett érte.

Tudod milyen az,
mikor azzal is sértesz,
hogy arrébb állsz,
hogy elférjenek melletted,
ott ahol régebben
könnyedén elfértetek ketten?

Hogy milyen az, mikor figyelsz,
mert figyelni kell,
mert figyelni akarsz,
és nem tudod mi az,
amit mondanak neked?
Tudod, hogy így is lehet bántani?

Tudod, hogy úgy is lehet bántani,
ha szándékod szerint
legszívesebben simogatnál?

.kaktusz

Mint jó szót a mostohák


Bambán, mosolyogva ébredek,
mint aki kábult
Szédülök, elszálló percekért élek.
Tenyered vonalai nevetnek, -
kergetik egymást
szemeden az árnyak.
Tested a takaróm, s fehérlik.
Lassan kinyílnak bennem
a mélyrezárt vágyak.
Bőröd pórusain át
lélegeznek a fák.
Combjaid szorítását
kívánja testem,
mint jó szót a mostohák.

Szomorúfűz

A boldogság embere

Rendszerint a vágyainkat követjük:
hegynek fel, völgybe le, ahová a szél
sodor. Nem megyünk, hanem vitetjük
magunkat, miként a faág, amely (úszik
az árral. Hol szelíden, hol vadul — mindig
a víz természete szerint. Két nézet között
lebegünk: mindennap új szeszély!
Semmit sem akarunk szabadon, semmit
teljességgel, semmit állhatatosan. És ezt
nevezzük boldogságnak!.

Ha csak boldogok akarnánk lenni, az
könnyű dolog volna; ámde boldogabbak
akarunk lenni a többieknél, s ez bizony
csaknem mindig nehéz, mert a többieket
boldogabbnak véljük annál, amilyenek
valójában.

Montesquieu

Bárcsak hallanád…

Szólok az éjhez, vajon… hallod-e?
Mormogok a percek foglyaként… vajon érzed-e?
Nyújtanám kezem, de tudom hiába… vágtat ereimben hiányod lángja. Hiába minden szó és sikoly, nem jössz vissza már… hát halkuljon el a táj és minden élő, mert most a búcsú szól, gyenge hangon, vérző szájjal… imát? Nem, azt többé nem!
Ezek csak szavak, ölelő szavak, hozzád… bárcsak hallanád.

Nosztromosz

Melletted egyedül

a festék elfogyott
beitta köztünk a hiány
de lehet hogy kiszivárgott
a kétely résein át

élhetőt akartam festeni
közös képet
- kéz a kézben
egy különös fényben-
de finom árnyalatát
észre sem vetted
pedig
láng-fürösztött álomban
született

most ott lóg
színtelen
érzéseink sziklafalán
csüng mint az ábránd
mely nyugtot nem talál

melletted egyedül
egymástól messze
felébred
önvádtól terhes lelkünk
(még)egyszer?

emlékszel?
oly´ szépet ígért az élet
régen

newyear

2008. július 29., kedd

Van az úgy, hogy a szavak elfogynak,
és a csend elkezd mesélni…


Most követellek magamnak

Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-veszõdve,
Sorsához nõve és sorsába nõve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfõbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Ady Endre

Perceink

Kedves,
gondolok rád,
hisz tudhatod,
már oly sok minden
csak rád emlékeztet.
Közös percek hevernek
mindenhol, szerteszét,
elkísérnek, követnek,
némelyik megnevettet,
vagy csak egyszerűen
frissítőn, kristálytisztán
csillogva bejárják a
gondolat útvonalát,
mint előttem ez a
szomorú esőcsepp,
ahogy kanyarogva
nyit új csatornát
az autóbusz
párás-koszos
ablakán.

Magdileona

Minden úgy van. ahogy hagytad… Én nem nyúlok hozzá. Akkor talán megőrzik az illatod. Minden hű hozzád…A bútorok, a tárgyak, a színek és az illatok. Ahogy átmegyek a szobán, még hallom a hangod, ahogy a kutyád hívogatod, ahogy énekelsz a zuhany alatt, ahogy fütyürészelsz reggelente. Végigsimítom az ágyneműdet, és érzem a bőröd. Érzem a kezed érintését. Szinte érzem ahogy megölelsz, holott tudom hogy csak a képzeletem játszik velem. A közös képünk a falon van. Mindketten mosolygunk. Emlékszem arra a napra, mikor készült a kép. Akkor még nem sejtettük.. Annyi tervünk volt, annyi álmunk…Mosolygunk a kamerába, a hajad felborzolta a szél, szemtelenül fiatalnak tűnsz. Megsimítom a képkeretet, már poros…sok időbe tellett, mire újra volt erőm belépni ide. A fürdőszobában minden a helyén. A sötétkék törölköző lóg a csap mellett, belehímezve a neveddel. Tőlem kaptad. Emlékszel? Azt mondtad, ha távol vagyok, csak magadra teríted a törölközőt és úgy érzed mintha ott lennék veled. Szinte hallom ahogy magyarázol…tisztán és élesen fülembe cseng a hangod. Remegő kézzel veszem ki a parfümöd, kicsit a levegőbe fújok, és mélyen beszívom az illatod. Le kell hunynom a szemem. Nem sírhatom el magam, hisz sosem szeretted, ha sírok. De én szerettem sírni, mert olyankor mindig magadhoz húztál és letörölted az arcomról a könnyeket. Hihetetlen biztonságban érztem magam.. . Kint a kertben még leng a hinta. Emlékszel mennyit löktél rajta? Én pedig kacagtam a gyönyörűségtől. Azt mondtad imádod, ahogy a hajam meglibben a szélben. Én pedig mindig kiengedtem a hajam onnantól kezdve, hogy ezt elmondtad, csakhogy örömet szerezzek. A fű egyenletesen van levágva mint mindig…Hányszor ültem a verandán, azt nézve órákon át, ahogy meztelen, barna felsőtesttel tolod magad előtt a fűnyírót. Mindig hunyorogtál kicsit, ahogy szemedbe sütött a nap, s ha rám tekintettél mindig kacsintás volt a szemedben, mintha közös titkunk lenne, közös nyelvünk, amit mi értünk meg csak. Ott van a pokróc a fa alatt.. emlékszem mennyit heverésztünk rajta, mosolyogtak a felhők is, miközben azt nézték hogy két tiszta lelkű fiatal megtanul szeretni…. A kutyád, hűséges társad nincs sehol. Veled együtt távozott. Ha tudnád hogy belőlem is magaddal vittél egy darabot…a lelkemből…Beülök a hintába, meglököm lassan magam. Ahogy egyre gyorsabban haladok, el kezdem énekelni a közös számainkat, és ordítok az ég felé…Azt akarom hogy ide gyere! Azt akarom hogy meglökj, hogy rám nevess, hogy azt mond tetszik ahogy meglibben a hajam szélben. Hirtelen megállok. Csend van. Egyedül vagyok. Csendesen leng a hinta. Letörlöm a könnyeket. Nem az a baj, hogy szomorú vagyok. Az a baj, hogy nincs aki megvigasztaljon. Nem az a baj, hogy fáj, az a baj, hogy nincs ki enyhítse. Leheveredek a fa alá. Lassan elered az eső. Hallgatom ahogy az esőcseppek kopognak a leveleken. Lassan megnyugszom, hisz úgy gondolom, te is sírsz velem. Talán az egész világ velem sír…Miért nem lesz jobb? Mennyi idő míg a zene elnyomja a hangod? Lesz olyan reggel hogy a tükörbe nézve nem a te arcod látom? Lesz olyan hogy nem arra kelek, hogy tiszta nedves a párnám és vörösek a szemeim? Mennyi idő míg behegednek a sebek?
Tiszta víz a hajam, folyik az eső a hátamon, az arcomon…Elindulok a kapu felé. És elhatározom, hogy többet nem jövök ide. Hisz nem találtak meg. Te nem itt vagy, mélyen magamban…de ahhoz nem kell eláznom legközelebb…

pozsonyivicky

… ha már…


tűzvonalban égek
perzsel a vágy
magamban élek meg
több ezer csodát
légszomjazik lelkem
epekedve remél, hogy
szebb és szebb emléket
gyűjtsek fejfám fölé
s ha már a szó elszáll
s az Írás marad
legyen velem néhány
kitörülhetetlen
gondolat.

kósa

2008. július 27., vasárnap

Fátylas hangom mesél…

Keserű szólamot hegedül a szél
konok eső szitál Nagyvárad fölött
fátylas hangom mesél, sóvárogva mesél
rég álltam így árva sírod előtt…

A távolban csendül, ki nem mondott szavad
vértől lüktetve fájni kezd a szív
álmodom helyetted régi álmaidat
róni szeretném a jó cél ösvényeit

A perc pihenni tér emlékeim között
körül leng a csend bénító némasága
magában hordja mit múltam felőrölt

és egyre csak süllyed a jelen pocsolyába.

Egy életnyi...

Egy életnyi hosszú, hirtelen jött álom,
Mely magával repít könnyű angyalszárnyon.
Vágtatva fekete felhőkön, vörös napokon át
Oda, hol életre kel a szél, hallod szavát
A messziség bíborszín folyamának
Hová a fűszálak mindig visszavárnak.
Hol perzsel a láng, de meg nem éget,
S egy kedves fűzfaág körülölel téged.
Halandó nem álmodott szebbet még soha,
S téged elvitt a Gondviselés bánatodtól tova!
Antik ódák, ős mítoszok völgyébe,
Istenek és titánok mágikus földjére.
Ismerős ének csendül a távolban:
Tündérek táncolnak sziromfátyolban.
Te tudod dalukat, bár nem tanultad soha,
Szellemedben van a letűnt idők kora.
Magadban cipeled fényes isten lényedet,
Hogy mindig újra megértsd a lényeget.
Válaszokat kutatsz, küldetésed várod,
Mit magadnak adtál: saját utad járod.
Fénylények öveznek, akármerre nézel,
Egyszerű halandó ezt fel nem éri ésszel!
Liliomillatú szellő cirógatja arcod
Te érzed, hogy érdemes folytatni a harcot.
Elterülsz a földön, ezeréves fák alatt,
És hogy itt kell hagynod:
a szíved megszakad.
Az vigasztal, hogyha felnézel az égre,
Melyet egy istennő festett sötétkékre,
Láthatod a Vénuszt, a lelked csillagát,
A Múzsád és Éltetőd örök
szigillumát!

Árelle

Még mindig

Már többé nem találkozunk;
még vissza-visszatérek
hozzád gondolatban -
bár mások előtt rólad nem beszélek:
ott élsz minden kimondott szavamban.
Bennem élsz mert feloldódtál
dacos testem idegszövetében,
és minden percben újra perbe foglak
és minden percben visszahódít énem.
Próbáltalak már másban felfedezni
- van úgy hogy néha csal a szem -
nem élhetsz másban,
sehol senki
nem tud
meghamisítani nekem.
Kereslek mégis minden nőben,
kutatlak térben és időben
reménytelenül

Lackner László

Gyász

A gyász nem ünnepély,
fellengző fekete-ezüst kárpitokkal,
zenével és tömjénnel,
s hűvösen szabályos részvétnyilatkozatokkal.
A gyász, robbanás:
a legnagyobb robbanás az életben.
Minden gyászoló Jób kissé,
a szemétdombon vagyon
és gyermekek nélkül,
törmelékek között,
az élet cserepei közepette, rühesen,
s feltárja arcát a rongyos,
fekete felhőkkel teleaggatott ég felé.
Mélyen él az ember a gyászban,
mosdatlanul, büdösen,
valamilyen avas és ocsmány magányban.
Ennyi a gyász.
Minden más csak gyakorlat.

Márai Sándor

Egyfajta érzés

Elkopott bőrömből kibújnék csendben,
vállfára tenném, mint rég hordott ruhát,
óvnám szégyentől, mérgező tövistől -
csak akkor venném fel, ha nagyon muszáj.

Fiókba raknám arcom sápadtságát,
- összehajtva szépen, fényképek közé -
hajam őszét, látásom homályát,
zsibbadó gerincem hangyaözönét.

Kukába a rám rakódott idővel! -
Nem halmozok mihaszna lomokat!
Csak néhány percet, mit bűn lenne feledni,
csak azokat, amik fontosak!

Az út porát ledörzsölném magamról,
a bántó szavakat, a sok rossz szokást,
lappangó kételyt, lobbanó haragot...
Rács mögé zárnám az elmúlást!

Tóth Irén

S szeretni engem

Szeretni engem, oly férfi akarjon,
aki több, mint a világ,
kinek karjában szép az örök álom,
mert lelkében terem a vágy...

Szeretni engem, oly férfi akarjon,
kiben a gyermek élénken él
ezeregy csodával vesz körül
minden mozdulata bennem mesél...

S szeretni engem, oly férfi akarjon,
ki a pokolból is visszatér,
feltámad porából, ha kell,
ha lelkem fáj és vígaszt kér.

Vázsonyi Judit

Tudod, arra gondoltam, hogy az én gondolkodásom olyan, mint a bolondok gondolkodása, vagyis, nem jó, nem hiszem, hogy a bolondok gondolkodnának, talán inkább csak következtetnek, azt is csak akaratlanul, egyszerű a következtetésük, ha valakit szeretnek, attól csak szeretet kaphatnak, gondolkodás nélkül szeretnek, csak mert valamit megéreznek abból a másikból, ez a bolondok különleges érzékenysége, isteni adottsága, ha mindenben is tévednek, tévedhetetlenek a szeretetben, akik ebből a körből kimaradnak, számukra idegenek maradnak , ezért is gondolok arra, hogy nem hagyhatott magamra, akit szeretek, mert éreznie kell, akit szeretnek, aki tudja, hogy úgy szeretik, mint ahogyan én szeretek, az nem hagyhatja magára a másikat, nem mehet el, képtelen nem viszontszeretni, mert ez a világ rendje, a szeretet szeretetet ébreszt, s ha már felébredt, mindennél erősebben összetart, nincs a világon szorosabb bilincs, szorosabban összekapcsoló eskü, vagy csak a bolondok gondolják így, kik nem törődnek a külső tényezőkkel, akiket csak az érzés befolyásol, szeretem, hát ő is kell, hogy engem szeressen, másképpen lehetetlen, aki szeret, az nem tudja, ha akarja, se tudja magára hagyni azt a másikat, igen, van bennem közös a bolondokkal, (vagy minden az bennem) de hát, mi bolondok mások lenni nem tudunk, csak, amik vagyunk, az okosságot, a szépséget,a szeretet nem tudjuk színlelni, nem tudjuk mélyen átgondolni, használ, avagy árt nekünk, csak hinni benne rendületlenül, hogy akit nagyon szeretünk, bennünket is szeret, és a szeretet olyan erő, hogy akiket egyszer összeköt, azok többé nem tudnak elszakadni, mert amit Isten összeköt, azt ember szét nem választhat.

.kaktusz

Esőben...

Robognak a felhők az égbolton
csorog az eső az ágakról
az ég és a föld egybefoly.
A nap eltakarta bús homlokát
az eső morajlik az ereszcsatornán
szomorúan hull a könnyem
elfojtom bánatom csendesen
e vigasztalan hideg esőben

Szomorúfűz

Fosztottan


Bűnös világ romja alól
szabadítsátok ki dalom;
halkan szólt,
és tiszta volt,
lábujjhegyen járt a vonó
gyenge húrokon
adjátok most vissza!
A szavakat is, mik
szelíd szerelmesen szóltak,
én nem vigyáztam rájuk
s te szétszórtad,
adjátok hát vissza!
Az embert, tán magam,
-látod , másom nincsen,
csak kit belémálmodott
az Isten-
adjátok vissza!

...de ha imára kulcsolni
csak üres kezet lehet,
ne adjátok vissza,
csak az életemet...

Horvát Melinda

2008. július 26., szombat

Utolsó látomás

látlak az éjben,
mikor hold repül az égen,
látlak álmaim küszöbén,
te nyitod kapum, s az ölelés
örömét adod nekem…
lelkesen megjelensz,
hol rég nem vár semmi sem,
követsz kietlen nyomdokán a létnek,
ott, hol keresem a csendet…
hol menekülő lelkem megpihen,
karjaidban meglelem,
s tudom, már nem megyek tovább,
szemeidben látom, hazaértem.

Mirian

Postázatlan levelek (2.)

Kedvesem, el tudod-e képzelni, milyen lehet az a szeretet, amely bennünket létrehozott és éltet, hogy a Mindenség végső kiteljesedéséért mi is annak őrzői és továbbadói legyünk? Ma éjjel úgy láttam a Szeretetet, mint Isten fényét, mely végtelen jóvoltával tette lehetővé, hogy Benne mi is egymásra találjunk, és hogy Tőle való egykori elszakadásunk sebei minden egymásra gondolásunkkal összébb húzódjanak, s megszűnhessenek majdan az Ő hatalmas lényébe olvadóan. Ha fogalmat szeretnék alkotni az Ő szerelméről, elég arra a gyönyörűségre gondolnom, mely egész valóm végtelenségét tölti el, mikor eszembe jutsz…

Silene

Bennem

Új otthonra leltél bennem,
aprócska viskóm simogat,
megágyazva vár...
Velem álmod is könnyebb,
csupasz kincsembe vígan
zuhantál.
Elevenemből születtél,
dobbantál, s azóta lüktetsz,
beköltöztél,
már nem menekülhetsz...

Serfőző Attila

suttogás

az este
mint egy lomha suttogás
kibontott hajjal ránk fújja álmait
"és csak a szám érzi, mi igaz:
hogy ez... ez nem a te szád..."
és hogy mennyire nyár van
ott a diófa alatt.

Csurai Zsófia

Halhatatlanul

Ahogy az esőcsepp
gördül a fák levelén,
lassan, törvényszerűen
és megállíthatatlanul,
úgy indult meg bennem
az élet, a lenni akarás.
Mennyire más lett minden,
és én mennyire más vagyok:
hallgatok, dédelgetem szavad,
szabadon eresztett lélekkel
érzem a világ rezdüléseit.
Csend van idebenn…
csak neved sajdul fel néha,
végigcikázva minden sejtemen,
értelmet adva a következő
levegővételnek:
élnem kell, hogy élhess bennem.
Megfogant visszavonhatatlanul
valami ebben a csendben,
természetesen,
ahogy a fű közt ered a lét,
s a bogarak útjukra erednek,
szétfeszítve az idő falait,
végtelen teremve indul,
és ereimben csordogál
halhatatlanul, mennyire
szeretlek.

Horváthné Nagy Ilona

2008. július 20., vasárnap

Kopik ez a nyár is...


Zokognak a felhők
fájdalmuk szülte könnyek
ablakomat mossák
mesélnek hiányról
ordító magányról
hallom sírásukat
s mit sem törődnek
azzal, hogy hallják...

A fény remegése
szűri át a morajt
csenddé változtatja
az éteri zsivajt
s gondra hajszolt lelkem
követi a csendet
kopik ez a nyár is
új őszt teremtve.



Időkéve


Lilába hajlik az alkonyi táj,
és ránk borul, mint langymeleg tenyér.
A táblában rendet vágott a nyár,
kévékben áll a holnapi kenyér.

Szalad az út a kerekek alatt,
kifut alólunk, mint mindig az év.
A mohó idő naponta arat,
hiába vet arany lobot az ég.

Szalmabálák közt az est incseleg,
s még ránk köszön az augusztusi nap,
de bíbort üzennek a vén hegyek,
s a szél lágyan az ősz hajába kap.

Netelka

Fényzuhogás

A Karmel-hegy napszállta bíbora
Aranyozza az erdő lombjait
Ibolyaszín alkonyán
Zöldjében éled a tavasz
Ébred a természet
Mélykékje az égen
Feketebársony árnyaim
Cserélik csöndjüket.
Burokban őrizve emlékeink
Nem rég létező örökét
Ha jő' egy halvány csillagsugár
Thalassa és Bereniké
Lelkem tiszta szeretetén
Már tompán dobban a fájdalom.
[...]

Te jössz felém...
Csillanó ifjú éveink harmatán
Mit nem kezd ki sem múlt sem jelen
Felizzó emlékeink...
A Nereidák kútja fehéredő kövein
Sorsunk egymásba hajló titkain
Kagylóba gyűlt hajnalok
Vigyázzák hová lépünk.

Könyves Tóth Enikő

Eltűnődve…

Pár füstkarika eleresztve a végtelenbe, a szél még játszik vele, szétszórja fodrait, majd a láthatatlan magába szívja törékeny létét.
Mulandó élet, szárnyaló gondolat, te is hamar tovalibbensz, mint egy könnyű füstgomolyag…
De téged, vajon ki olvaszt magába?
Csak a szék nyikorog egyet, ahogy felkelek, minden más dermedten figyel… miért a tűnődés arcomon?
Pedig csak a füstkarikák útjáról álmodom…

Nosztromosz

Egy tekintet kőfala


lefojtott vágyak
börtönében
tombol a hiány
a sejtések karjaiban
nem érzi jól magát
´túlért´türelme
átlépte határát

… nemrég még
egy csodamély szempár
szórta rá
mosolyát
-de aztán
félúton megállt
csak magának´tetszelgett´
hogy ´eggyel többet´ talált

… a megcsalt remény
mint a szél
mindent felkavart
-sóhaj-űzött lett-
háborgó gondolat

… ezer forró
álomszilánk
köddé vált
egy csalfa tekintet
kőfalán

Newyear

Elképzelt elképzeltben elképzeltem

Nyirkos némaságú, esőverte
reggelemben elképzeltem...
hogy mit, az nem is fontos,
csak az, hogy a nap
rézsútosan pásztázta
növekvő árnyékodat és
addig táncolt arcodon,
míg meg nem láttalak.
Persze csak odabent,
az elképzeltben.
A dolgok szélein vadorzó
csapdáim láthatatlanok,
de ott - te észrevétlen
Érkező: mosolyodba
olvadhatok. Hogy ki vagy Te,
nem tudom, ki bontod
zárvatermő bizalmam
gránitos falait...De csitt!
Ne szólj! Hadd rejtselek el
még egy kicsit itt...

[...az elképzeltben...]

Mülléder Mária

A kövekre szitálja


Kezem földbe
gyűrődik,
s nem akar
nőni a szó,
kibicsaklik.
A virágok szívére
sötét nehezül,
majd bekerít
a lázverő féltés,
remegő láz, úgy
mint alkonyon
a madársírás.

Ne hidd, hogy
szemembe akárki lát!
A gyanakvó félelem
szavát elnyomni
nem és nem tudom,
talán a reggel
zöldje-kékje
szitálja a kövekre.

Hegedű

Nélkülünk

hallod-e merre járnak lépteim,
lábam nyoma, hogyan koptat megint
homokkövet… vajon, ölhet-e reményt,
ha az idő telik… nélküled.

jársz-e még utunkon elől,
hol kidőlt fák kérgein hagytam nyomott,
mohával telin… zöldell-e benned nyarunk,
vagy már az ősz köszönt… nélkülem.

zajos-e nyitott fülednek a tücsök,
s kerted mélyén nyílik még halk öröm,
várva hajnalt… mely az ágakon megül,
s lágy harmattal újra mossa… nélkülünk.

Mirian

Gondold csak úgy…

Gondold csak azt, hogy minden véget ért.
Minden mit a tegnap ölelt, mára elfejtett, vagy meg sem történt.
Nem volt mosoly.
Nem volt könny.
Sem ölelés.
Sem csók.
Sem szerelem!
Gondold csak úgy, Könnyebb a szivnek, ha nem kell fájjon.
Könnyebb a hamis gyöngyöt igaznak mondani, mint az igaz gyöngyért a mélybe merülni.
Sokkal könnyebb.
Gondold csak azt, hogy az irigység hajtott, mikor óvni próbáltalak.
Csak önző vágyaim mondatták velem, hogy sosem leszel boldog felszabadultan, mig nem őszinte érzések vezetnek.
Gondold csak, hogy féltékeny voltam, hogy el akartam marni tőled, ami megillet.
Gondold ha akarod!
De te is tudod, hogy nem igaz.
Nem voltam, s nem is lehetek irigy az élő halott keserű csókjára. Nem lehetek féltékeny erőtlen, vágy nélküli éjszakák öleléseire. Nem sajnáltam tőled a vele töltött órákat, a beszélgetéseket, a csókokat, a szerelmet… nem tettem, mert én élek. Bennem lüktet a sziv, s ég a vágy!
De sajnáltam minden hamis mosolyod, minden boldogtalan perced, minden kényszer megoldásod.
Miattad.
Mert volt mosoly.
Volt könny.
És ölelés.
Csók.
Szerelem.
De volt még kín és vágy… aggódás és féltés.
Volt.
Gondold csak úgy, hogy volt.
Gondold csak, ha akarod.
De te is tudod, hogy nem igaz!

Amolyking

Eszmélés

Csendedből csendem
még alig éltem
zuhogó árnyak
futnak
előttem
bennem
csapkod a fájdalom
aranyszálon
táncol bánatom
tenni kellene
védeni
újra teremteni
még egyszer
hittel, szeretettel
langy eső
te hozd el
a békét, nyugodt álmot,
melléd állok
veled futom
körbe a világot…

Megkövült szíveket
töltse be az érzés,
megfáradtakon
áradjon nyugalom
ezt akarom:
kín helyett mosolyt,
józan észt
nem nagy kérést
zakatol szívem
csendedből csendem
bölcső
felsír az eszmélő tudat
élni
egyszerűen és
hittel szabad…

Hanoli

2008. július 16., szerda

Tanulnom kellene...


Tanulnom kellene a tiszavirágtól,

mily illanó az élet szépsége,
a pillanatnak élni ezen túl
és kézen fogva lépni közös révbe.

Tanulnom kellene, mit mesél a szél,

érteni a szavát a hajnali csendnek,
ó mily kín a vágy, annak aki él
szemem smaragdjában álmok rezegnek.

Tanulnom kellene a ragyogó naptól,

hogy meg kell halnom, hogy újjászülessek
s ha omló álmok porán szerelem vágya lángol
izzó hamvaiból erőt merítsek.

Tanulnom kellene a magányos holdtól

hogy van titok, mit senkivel sem osztok
s hogy nem leszek már sosem egyedül
még akkor sem, ha magam maradok.


Fázom...

Fázom itt,
ebben a végtelennek hitt nyárban.
Neked csak szellő, lelkemben vihar,
számadást készíteni ugyan ki akar…
…de csak nézlek dideregve,
ide vagy karcolva a szemembe.

…ha becsukom is látom…
kedves arcod vonalát,
lehulló hajad öleli át
tested lágy hullámverését
langy illatod rezgését…

…hát megmarkolom és zsebre gyűröm…
a szobád faláról fények nászát
szemed sarkáról nevetésed ráncát
moccanásod takaródon
azt a pihét tarkódon…

…keresem, ami elveszett,
kezembe rejtett kezedet,
őszinte mosolyod,
hogy te is akarod…
mert szerelmed melegít…

…de csak állok, itt,
ebben a végtelennek álmodott nyárban,
és fázom…

Kloczka István

vigasztalanul

ültem már
kihalt árkádok mocskában
a legmélyebb függésben
és láttam már kifordulni a világot
mind a kilenc sarkából
talán ezért marad
bennem örök zene a magány
és cél nélküli utazás
az órák körül tekergő idő
lépni kéne...tovább
vagy negyedszer is megszületni.

Csurai Zsófia

Tudod, érdekes fintora az életnek, hogy mikor már rég nincs itt az ideje, az ember elkezdi falni az életet, nem érti, mi is történik vele, ilyenkor ez már nem szokás, ilyenkor már belefáradni szokás, habzsolni a fiatalok joga, az éretleneké, ők is hamar eltelnek vele, hamar megfekszi a gyomrukat az élet, túl sok a sötét folt, túl sok az árnyék, kezdetben minden csillogóbbnak, minden könnyedebbnek látszik, fárasztó a vetés, és gyenge az aratás, az élet hamar lesz örömből csalódás, csoda, ha mégis megmozdul az állóvíz, elkezd mozogni, élni, folyóvá változni, mintha a halottból születne meg az élő, aki addig nem látott semmit, mintha köd borította volna a világot, egyszerre látni kezd, mert jön valaki, aki szeretetével lerántja a világ szépségét takaró sötét hályogot, s teljes pompájában megmutatja az alkotást, az örömtől megszólalnak a szívbéli fanfárok, hát ilyen a világ, hol volt eddig, vagy én hol voltam, hogy eddig nem láttam, nem kell hozzá más, csak egy barát, aki szerelem is, testvér is, akinek szavától megszépülnek a reggelek, még a kertben a madarak is azt trillázzák, a világ tele van csodával, a világ maga a csoda, de benne legnagyobb csoda az ember, aki szeretetével bevilágítja a sötétet, aki rámutat arra, ami eddig is ott volt a szemnek, de a szív számára sötétben maradt, hogy a világ egy különleges csoda, de a legnagyobb csoda, aki életet lehel bele, a szerető szívű ember.

.kaktusz

Életemen merengő


Dalolnak a madarak a fákon

simogató fényben a rózsák nyiladoznak

ablakomon vöröslik az alkony
kis otthonomat bearanyozva

az égbolton kergetőző fellegek
a lombokon fütyörésző szellő

az életemen merengő csendben
szívemben, szereteted egyre nő..

Szomorúfűz

Apámnál újra


nézem, ahogy lomboznak a fák :
susogva súgják az eső üzenetét -
ahogy egymásra bújnak fényesen
vénasszony-tenyér levelek
áttetsző ereken játszik a fény,
mely utóbb még ideér
s a nehéz cseppek hullásából
szikrákat bájol
minden az elmúlásról szól:
arról mesél
a felhők mögé rejtőző égi kék
és a végtelen messzeség
és mégis:
újra éled minden
mi eddig élt:
a szívós gyomok
a sokszoknyás fűz ölén
meg az árnyas ölelés...
langy szellő kél -
hajamba túr
én meg messze révedő tekintettel
úgy nyugtatom kezem
nevem fölött a kövön
mintha te lennél a gyermek
s nem én
ki végülis itt fenn maradtam
az evilági mennyben
mit örökül hagytál nekem...

Werbánszky Rudolf

Csillagokba néz


Hallgatsz és titkolnád
fájdalmad, mi érintett -
egy kis halál a másiktól,
s a világod néma lett...
Szemed tükrét égetik
sós-keserű könnyek,
csalódott árnyaktól
sötétül a tekintet...

Mégis van oly könnycsepp,
mit érzőn észrevesznek,
mi nem múlhat nyomtalan,
csókkal felfedeznek...
puha kéz simítja el,
balzsam a száj és a kéz,
szerencsés a forró könnycsepp...
a szem csillagokba néz.

Jószay Magdolna

Élet...


Emlékedbe kapaszkodom.
Nem hagyom, hogy arcod
Elmaszatolja bennem az idő.
Eltettem érintésed,
Hangod is előhívhatom,
Szólsz, énekelsz is,
Ha akarom.
Szavalod versem,
És énekled az én dalom.
Jobb kezed az arcomra
Simítod újra, és azt mondod:
Élet…

Horváthné Nagy Ilona


2008. július 13., vasárnap

Eleven múltat vetít az elme



Az emlékképek peregnek
üvölt a csend, zokog a szív
eleven múltat vetít az elme
a jövő hangja egyre hív...



a súlyos szárnyú képzelet
hűvösen int, majd tovarebben
a régi percek fénylenek
s árnyékba burkolják a jelent.




Kőbezártan


Tudd, most szótlan ír a gondolat,
mint mosott kavicson, az időtlen
mélyrovással rákarcolt vonal,
úgy hagynak jelet a tőszavak.

Én, meg itt… kőbezártan
a magasról álmodom,
s csakúgy egy hegytetőn
szúrnám le zászlaját a félsznek,
adjon hát szabadon a szellő,
szárnyat szűk reménynek.

… tán elérhet halk neszem,
mely rokona a csendnek,
lelkem vaskos füzetben
jegyzi üres napjait a létnek,
szívem, úgy lapozna többet,
hogy ölelhessen téged…

Mirian

Az élet

Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs,
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel, hasznot, üzletet:
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok,-veszek!...

Raktárra hordják, mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,

Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét,
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivalyban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem...
Ezután én is másképpen teszek.
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen.......
De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem...

Ady Endre

A kisemmizett

Lopnak a bőségkosarából!

S csukott szemekkel némán süket
a kisemmizett.

Övék, léleknyugalom csendje!

Vergődnek a kétség malmában
azok;
akik hordják a bűn titkait,
tükörben mosdatják vétkeik,
azok,
akik magyarázzák tetteik,
álarcba bújt létük napjait.

Övék, gőgremegés-álrend!

S csukott szemekkel némán süket
a kisemmizett.

Lopnak a bőségkosarából!

S Isten, hagyod e világ barmait,
a lélektisztaságot legelni!?
Meddig koptathatják a kopjafát,
korhadó hitünk ősoszlopát?
Meddig kell bírni, visszafojtani,
düh-vérünk indulatát? S folytatni
mikor lehet harcunk igazságért,
a lélek békéjének lángjáért?
Mikor ölel át a szív, a lélek,
egymásért mikor tesznek a kezek,
s akik szeretnek, meddig kell, szenvedjenek?
A test által nemesül a lélek!
Isten, test-vért veszít a szentlélek;
ha örökké pusztulnak az értékek;
ha ronggyá vált test a minta-lét;
ha hazuggá vált ember szónokol;
ha a szívben az érzés kóborol!
Isten, hozzád kiált a lelkiismeret:
Mert csukott szemekkel némán süket
a kisemmizett.

A bűnös lét terhét szamárként hordva,
mások hibáit mindig megbocsátva,
meredt pupillánk kihaló lángja,
tenyerünk kérge, holnapra várva,
tettük teendőink, szellemcsodaként,
kín-esztendők során megmaradt lelkünk
hozzád kiált: Fáradt a testben a lélek!
Szabadíts ki szellemrestségünket!
Testünk ölelje örök szerelmed ege!
Hagyd felejtni a test-határokat,
a paradicsomi fájdalmakat,
mert csukott szemekkel némán süket
a kisemmizett
hozzád kiáltó örök lelkiismeret!

Vergődnek a kétség malmában
azok;
akik hordják a bűn titkait,
tükörben mosdatják vétkeik,
azok,
akik magyarázzák tetteik,
álarcba bújt létük napjait.

Övék, gőgremegés-álrend!

S csukott szemekkel némán süket
a kisemmizett.

Gavallér János