2008. június 29., vasárnap

Van az úgy, hogy ember hol hisz, hol pedig nem hisz álmai beteljesülésében. Én többnyire nem hiszek, mégis a nap huszonnégy óráját álmodozással töltöm. Az évek során gyakran megfogadtam, hogy megtanulok örülni az apró dolgoknak is, olyankor úgy szívtam magamba a jövő ígéretét, mint fűszeres illatú levegőt …azt hittem így sikerül majd felül kerekednem a szomorúságomon, de igazából soha sem éreztem, hogy sikerült volna. Szinte folyamatosan éreztem az élet semmitmondó ízét, hitvány módon mindig többre vágytam, mindig mást akartam, mint az, ami adatott. Visszatekintve, rájövök arra, hogy amit régen semmiségnek véltem, az volt a legerősebb szál melyből a sorsom szövődött.

Botladozva

Csodára vártál vergődve, botladozva
jobb reményében tekintettél az égre
a múlt alagútjából sosem jutsz ki,
gyenge voltam mondtad,- sodort magával az ár
az élet csavargója voltál , vagy ezután leszel.
Te örök vesztes vége !,- nincs ráadás
kitaszítottad magad az életből
mert habzsoltál mindent, mi eléd került.
Zsugorgassak ?,- ordítottad a bórgőztől,
ezt neked,- mutattad s felfaltad
elszámolás előtt a jövőd.
Még meg sem lett a ma
már a torkodon szaladt a holnap,
ritka perc ha a józanság rád nevet
és akkor is,- mondd !,- így minek?
Hiába rángat a segítő kéz fel a pórból
mert,- ehhez Te is kellesz !
hogy ne légy élő emberi tetem...

Maszong József

Napjaim

Már nem hívom, sírom vissza többet
bús köddé foszlott ifjúságom.
Ködös volt mindég, színtelen,
fojtó, sötét füst volt a lángom.
Öngyilkos voltam, gyenge, gyáva
ennenhitemnek gyilkosa
mindennel megkínált az élet
s nem adtam magamat oda.
Nem röppentem fel acélszárnyon
a dicsőségnek magasába
lidércnyomokban sem lihegtem
az élet mézes mocsarába.
Pedig nekem is volt lidércem:
két nagy, komorlángú sötét szem,
mely üldözött száz éber éjen -
tilos vendégem, drága vétkem -
de lángunk nem fort egybe mégsem,
én csak magamban égtem, égtem...
Most már tudom, szegényen éltem,
ó én sóhajos szegénységem!
Mért nem voltál velem te, mért nem?
Mért nem te szórtál Végzetem,
kinek adatott életem,
ifjúságomba bíbort, titkot és tüzet?
Világ szegénye voltam - nélküled.

Lányi Sarolta

Kitárulkozol

Kitárulkozol, mint a hajnal. Áttetsző fényből, virágzó gyümölcsfákból vagy te, s énekes madarak fészkelnek tenyereidben. Megmosakodom a fényben, hogy én is tiszta és illatos legyek.
Áldott vagy te az asszonyok között!
Egy kislány fürdik a kerti medencében, libanoni, himalájai és atlasz cédrusok, amik meghatározzák e tájat. Az egyűvé tartozás hullámhossza tölt be minket. Mellettem fekszel, átölellek. Szívünk egy ütemre dobban. Szánkhoz a kürtőt! Hirdessük kegyelmét, hűségét és szeretetét.
Az ég kapui mindenki előtt tárva-nyitva állnak.
A késői nyári esők megitatják a fekete barázdákat.
És a Gazda egyszer majd mindent begyűjt a magtáraiba.
Íme, mosolygó angyalok szállnak az égen és szivárványból szőtt kötéllel ugróköteleznek.

Leleszi Károly

Zizzen a csend


Hallod kislány,
ahogy zizzen a csend,
kezedben egy világ pihen.
Csodájára jár a képzelet…
halkan közelíti meg ajkaid,
végigsimít, s várja szavad,
mely tiszta szívedből fakad.
Megcsillan a hang fényesen,
ne legyen Veled már a bánat,
egy éhes föld várja éneked,
van még öröm, mi Rád találhat.

Mirian

Csak az ábrándok gyűjteménye nő

még a múlt
gyűrött párnáján pihen
langyos ígéretekbe
bújtatott lelkem
hiába sejti az ébredés neszét
csábítja az újrakezdés
szétdúlt egén
csak az ábrándok
-maguknak hízelgő-
gyűjteménye nő

… de ha egyszer
a sápadt esték redői
megtelnek fénnyel…
és egy új reggel
megint rádtalál
… elég lesz
egy érintés
-csak hogy hozzám érj-
s tüzfürdö lesz a vágy



… mert
nem hült ki igazán
hiába oltották
a közöny ködébe burkolt
hideg éjszakák

newyear

Kicsit megül az idő

Az éjszaka szeme alján
fáradt ráncok,
s mégis tücsök-dalt
dob a fülembe, ami
most a lélek menedéke.

Magányos az ember,
ez a valóság átka, éke.

Nem is értem,
hisz vége
az üresség ölelésének,
a körbejáró gyűrű
megtalálta ujját,
s közben dicsőségben
sokszínűen vonul az idő.

Archomályunkban minden elfér,
mintha volna még remény,
hogy késik a zöldellés
az ember tetemén.

A pinty-csattogásból nőtt
kupolán kicsit megül az idő.

hegedű

Hideg, nagyon hideg…

Belém kúszott valami… valami égető érzés,
ami minden sejtem fogva tartja, és félek
nem fogok tudni szabadulni…
Hiába a nyár forrósága, fázom!
Reszket minden tagom, és nem múlik a remegés.
Nem tudom, elmúlik-e valaha? Hideg van bennem…
Érzem a reggeli ébredésnél, és egész napon át,
érzem az est csöndjében, és egy új nap hajnalán.
Nem tudom kiűzni, mintha belém olvadt volna,
és úgy érzem, lelkem bármennyire is szabadulna,
nem tud… mert túl mélyen van a kór, mi emészti szívem,
és nincs rá mód… semmi, ami elűzhetni ezt a fagyot.
Mi van velem?
Félek… nem lelem meg újra a régi melegséget.

Nosztromosz

2008. június 27., péntek

Hangtalan táncba ölelkeznek össze


Gyöngyszemű harmattól fénylenek a szirmok

merész lángjuk átfestik a hajnal csipkefátylát
magukban rejtenek milliónyi titkot
azok közé préselik a napfény ragyogását.

Szélben hajladozva játszi könnyedséggel
hangtalan táncba ölelkeznek össze
a tánc emlékétől, túl az üveghegyen
az érzés parazsa izzik csöndesen.

A rózsa dícsérete

A hajnal ott dereng a messzi domb mögött,
felhők szélét simítja még ahogy
a könnyű halványkék párába öltözött
kertre trilla köszönt fel új napot.

Múlt álmukat sóhajtják el a büszke fák,
nyújtóznak egy utolsót kéjesen,
kertem dísze, még csöndesen alvó virág
megfejthetetlen titkait lesem.

Zárt szirmai alatt bársony világ lapul,
bíborban szunnyadó benne a csend,
ahogy egy gyémántcsepp harmat ártatlanul
velem felfejtené hogy mit jelent

a rejtekén megbújó vágyott izgalom.
Érinteném, de félek ujjaim
durvák ehhez, sejtelmes hajnal-árnyakon
varázsol el a forma, és a szín...

Most végigsimít egy napsugár a kelyhen,
és lángra gyúlva bomló szirmai
rezdülnek, ahogy ébredő révületben
a fény belső csodájuk bontja ki,

bíbor gyűrűk felizzó mélye elragad,
s a jólesően sodró végtelen
nem több, tudom, egy szertefoszló pillanat...
Rózsáim titkait csak sejthetem.

aLéb

Nyári zápor

Ballagok az úton, a gondolataim fura játékot játszanak velem. A lágy szellő hajfürtjeim között bújócskázik. A sötétlő fellegek még csendesen figyelnek. Figyel a hold, a pislákoló csillagok. Fehér ruhám felkapja a feltámadó szél, és táncot jár vele. Testem lehűti a hűvös fuvallat, érintése finom simogatás. Érzem, a nyári zápor itt van a közelben, illatát beszívom. Az esőcseppek szaporázva futnak végig barna bőrömön. Cirógat a hidegcseppek simogatása. Legördülnek arcomról az átlátszó gyöngyszemek, végig siklanak mellemen, és rohannak lefelé. Annyira gyorsak, hogy testem minden része beleremeg. Gyors játékuk felfrissítik izzó bőröm. Izzás, és csillapodás. Ezt érzem. Hajamba túrok, az összefonódó hajszálaim között szinte megtapadnak finom ujjaim. Végig simítom kezem arcomon, ujjam bársonyos ajkamról törli le a cseppeket. De szomjazom, a hűsítő vízre. Meg is ízlelem.
Közben gondolatomban ez jár: Miért nem TE vagy a nyári zápor?

vadrózsa

Hőhullám

Lassú, fülledt és ólmos ez a nyár,
tátott szájú katlanként hortyog a város.
Ahogy szokott, a hétfő bedarál,
unott a reggel, a délután szabályos.

Léptem alatt felszisszen a járda,
s önmaga árnyékát kergeti egy fűz.
A Nap újabb áldozatra várva
kaján nevetéssel a gomblyukába tűz.

Viselős felhőkön ring a távol,
az alkony ma esőt és enyhülést ígér.
Szelet hoz az est, s a horizontról
álmatagon csorog a kékeslila vér.

Netelka

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet.
Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,
én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek
árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm
oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, mely házadat
tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy,
amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed.
én vagyok házad ajtaja, a bölcsőd fája... koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd a kérésem:
NE BÁNTS!

Rien

Rózsa


Fölszisszentél:
ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngypermet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis. –

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói ( épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány s botanikát
igazol, - de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintétikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd – az életét,
illatát, mely oly illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alkká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja s elfújja a nyár.

Garai Gábor

Törzs és levél

fatörzseken
hasadnak fel
az évek
s gyűrűket
rajzol beléjük
minden év
bennem is
évgyűrűk gyűlnek
világos,
sötét,
világos...,sötét...

falevelek
hullanak lebegve
mint szelet vesztett
papírsárkány
földre érnek
és elenyésznek
ilyen levél
minden évem
s kérem a szelet
fújja még,
fújja még
tovább..., tovább...

koma

Bíborfénnyel izzik


Lement a Nap bíbor fényével
Visszatükröződik a Gerje vizében
A part menti fűben tücskök ciripelnek
A búzavirágok messzire kékellnek
A patak mentén kamilla fehérlik
Bársonyszirmú pipacs bíborfénnyel izzik
Büszke, gőgös virág – azt tartja a fáma,
Pedig oly törékeny, légies a szirma
Vízen, földön, égen a fény játszadozik
Gerlék, pacsirták, rigók víg dala hallik
Szomorúfűz ágak víz fölött susognak
Pipacsok messzire vörösen lángolnak

Szomorúfűz

Tudod, arra gondoltam, az embernek utolsó óráján két dolgot fájhat, több is, de most ez a kettő jutott az eszembe) az egyik, amit élete során nem ért el, hogy nem érte el az önmaga által, és a mások által számára kitűzött célt, hogy a szerep, amit játszott nem volt tökéletes, hogy nem mutathatta meg a világnak, még milyen sokra képes, a másik, hogy miért is akart annyira megfelelni, hogy elvesztegette miatta azt, ami könnyedén meglehetett volna, miért is akart annyira tetszeni, miért más véleménye volt a fontos, miért nem a magáéval törődött, miért más szemében akarta látni a megelégedést, miért akarta, hogy vállon veregessék, bravó, ez aztán a teljesítmény, miért fogadott szót minden elvárásnak, miért nem arra ment, amerre a szíve vezette, miért az eszére hallgatott, miért a produkció volt a fontosabb, miért nem táncolt az utcán, amikor táncolni lett volna kedve, miért nem térdepelt le akárhol, ha hálával volt tele a szíve, miért nem ölelt, mikor ölelni vágyott, miért mást ölelt, mint akire vágyott, miért azt nézte, kinek a magassága illik hozzá, hogy mit szól majd a világ, miért mosolygott, mikor sírni lett volna kedve, miért lépett fel arra a színpadra, ahol csak taps a fizetség, s ha legördül a függöny, nem marad más, mint a sötét magány, ha már egyszer fellépett, miért maradt ott, miért is okozott fájdalmat minden mások előtt látható szeplő, miért gondolta, hogy öreg szívnek illetlen a szerelem, s miért fordított hátat neki, mint egy tévedésnek, miért vesztegette az idejét a siker hajszolására, miért nem élte játszva az életet,miért csak játszotta azt, hogy él.

.kaktusz

Mesélj, mondd még

Mesélj, mondd még

Mesélj még,
hogy milyen voltam rég,
mikor ordítottam,
s toporzékoltam,
amikor elmentél.
Mondd el
a házak éji árnyékát
dübörgő szavak
cakkosan villanó játékát.
Meséld még,
hogy akkor is szerettél,
mikor vérkopott sebemre
fagy-rozsdát ejtettél.
Mondd el,
ajkad föld-néma
napraforgó cseppjét,
s távolból halld
lebbenő ingem neszét.

Mesélj még..

blue

Hozzád

Bánatom viharos szél
magányos felhőmet sodorja.
Haragom nem szűnő vihar
az égbolt sötét foltja.
Orkánnal jövök, hogy pusztuljon a világ
mert sóvárog bennem a szerelem, s a vágy.
Kezed felhőmet tolja, de én nem megyek.
Hozzád csapódom, ruhádba ivódom, eláztatom gondolatod.
Mert csak te vagy képes arra hogy szellővé legyek.
Mosolyod gyenge csillogása
felhőmből cseppeket varázsol magára,
hogy aláhulljak mint csendes nyári zápor,
mint aki megnyugszik magából
s tápláljam az utat amin végig mész majd
és ha elhomályosítod a kelő napot, hogy páraként jöjjek,
lábad nyomában gyenge füvek nőnek.

prayer

2008. június 23., hétfő

Kísérőmül szegődve

A rímbeszedett gondolat
életem termőföldje
apadhatatlan élővízként
csepegsz az égő szívre

ha szemem zokog könnytelen
bánatom hírnökévé válsz
páratlan, páros rímekben
meztelen lélekkel kiállsz

napjaim színe lettél te
s így oltod be a lelkem
kísérőmül szegődve
hitemet felemelted

s ha egyszer elmegyek,
majd porrá válok megint
magammal viszlek titeket

én legszebb verseim.


Szavak

Csak megcsendülnek, és nagyon fájnak,
de őriznek minket, ránk vigyáznak,
mert olyanról tudnak, mihez kevés egyetlen élet.
Szikrázó titkokat takargatnak,
tudják, az ember miről hallgat,
és miről énekelnek a hajnali fények.

Néha angyalok laknak bennünk
és szörnyek, amiket eltemettünk;
szavak, amiket nem mondunk ki.
És börtönnek tűnnek, vagy erős várnak,
koporsónak, vagy szülőágynak,
a szavak, amiket nem mondunk ki.

Mint eltűnt barátok kézfogása,
szerelmek elhalt suttogása,
nevek, kihűlt arcokról életlen képek.
Furcsa álmok a jövőt kutatják,
de tények az álmokat dobozba rakják,
varázsigékkel, miket beléd lehelt az élet.

Úgy hisszük, istenek laknak felettünk,
csak tettek, amiket elfeledtünk,
és szavak, amiket nem mondtunk ki.
Mégis ítélnek felettünk, ránk mutatnak,
a földnek adnak, vagy vissza a napnak,
a szavak, amiket nem mondtunk ki.

Önfeledt hitek és szigorú számok,
bentrekedt szitkok, vallomások, mik
tombolnak bennünk, míg állunk szótlan a térben.
Vakító fények, a testetlen lényeg,
mint gyerekszájból a romlatlan lélek,
mi felénk árad, bátran fejtsük meg végre.

És vigyázzuk őket, mint gyertyalángot!
Ne fojtsuk el, bár nagyon fájók -
a szavak, miket nem mondtunk ki.
Jobb, ha vakmerő zászlónkra tűzzük,
vagy imáink csillogó gyöngyére fűzzük,
a szavakat, amiket nem mondtunk ki.

Most, hogy hallottad ezt, még ne szólj semmit,
Csak jegyezd meg, végül is rendet kell tenni
a szavak közt
(amiket nem mondtunk ki).

Korom Attila

A szavak


Jelölnek a szavak, de nem beszélnek,
Ha skála zeng, egy hang ha rezonál:
A labirintban elszakadt fonál,
Elindulnak, de sehova sem érnek.

Mindenkinek másról és mást mesélnek.
A fényt viszik, de õsibb a homály,
S csak élesebb, nem élõbb a kopár,
Az emberek maguknak, árván élnek.

De lányka jön, ki testedbõl szakadt,
Melódiát ébreszt föl egy szavad,
S csenddé dalolja halkuló beszéded.

Kicsalja, amit még magad se tudsz,
Egy perc alatt világokat befutsz,
S egésszé szépül és megáll az élet.

Sinkoly Béla

Szó, ami szó


Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban

Ágai Ágnes

Rímragasztó szonett

Sorom bontom, s tésztaként kelnek betűim.
a kelesztőtál mellett, lisztesen csücsül a rím,
rám nevet, s bukfencet hány a porzó lisztben,
ünnepi dísz ő, ideje, hogy kerekre süssem.

Kemencémben vidáman pattognak a rímek,
hosszúak kígyóznak, gurulnak rövidek,
S bár némely a buzgó hőtől repedtre érik,
törve íze teltebb, illata valódibb.

Így élek kuckómban. Kemencém mohó szája
nyers rímeim húsát dorombolva kéri tőlem.
Költészetem púpos, hízelgő cégére.

S a rímek kedvükre csilingelnek párban,
a csend ringó anyaként dédelgeti őket,
s én díszéül ragasztom soraim végére.

Revuczky Mátyás
Nem mindenki látja egyformának a versek értelmét. Egy költői képnek többértelműnek kell maradnia. Amelyiket megtaláljuk magunknak, az lesz számunkra a valódi jelentése.

Anatole France – A vörös liliom


Az ihlet


Ihlet az, melyben a szíved kitárod,
Látod a kínokat, végtelen szépet,
Hallod a bút, amit zeng a gitárod,
Érzed, a vágy dala kebleden éget.

Ihlet az, melyben egy isteni múzsa
Csókjain ébred fel benned a lélek,
Emberi gőgödet, szétveri, zúzza,
Tolladon könnyeden csordul az ének.

Ihlet az, melyben a kedvesed hangja
Múlt ugyan, mégis te hallani véled,
Fénytelen két szemed szárazon hagyja,
Fáj nagyon s könnytelen szenved a lélek.

Ihlet az, melyben a bánatok kútja
Áradoz, s ekkor sem gyúlnak a fények,
Álmaid átkozod, többre nem futja,
Hétszer oly fényesen izzik a lélek.

Ihlet az, melyben egy mámoros nóta
Lükteti: számodra vége az éjnek,
Újra lesz szép napod, víg dalod, móka,
Hajnali húrokon zendül a lélek.

Bihary József

Ars Poetica

Legyen a vers tapintható
s néma mint egy dió
titok
mint a kéznek régi pénzdarabok
csöndes mint egy kopott szegélyű kő
egy párkányé ahol moha nő -

legyen a vers szótlan
mint a szárnycsapás
legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad
tünékeny, mint ha leoldja
az éjt a fákról, gallyaként a hold
tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött
a lélekből, emlék emlék után, a hold -

legyen a vers látatlan mozdulat
ahogy a hold halad

legyen a vers ugyanaz
ne igaz

a minden fájdalmak láncolatára
egy üres kapualj
meg egy cserfa ága
a szerelemre
a meggyűrt füvek
és két fény a tengeren -

ne szóljon a vers
de legyen


Archibald MacLeish-fordította Várady Szabolcs

A vers sajnos...

A vers, sajnos, ott marad börtönében,
mint a valóság. Attól vers csupán,
hogy messze vágyik, amíg a valóság
földhözragadt, álarcos délután.

A vers, sajnos, ott marad börtönében,
mint a valóság, ám szépsége még
fel-felszikráztat egy-egy édenálmot,
mielőtt hulló hamuvá elég.

A vers hitetlen, kétlő. A valóság
oly létezőnek hiszi el magát!
Ettől - csalón eltúlzott öncsalástól -
szenved, vérzik a megcsúfolt világ.

A vers koldusként gazdag. A valóság
hamis arannyal nábobként szegény.
A vers megvetett, de elégő isten.
Sírján csend sír egy csillag peremén.

Lelkes Miklós

C'est la vie!

"C'est la vie!" -
ezt mondjuk százszor
mint annyi ismert közhelyet,
ha süt a Nap
és kék az Ég
és messze szállnak fellegek.

És mondjuk bajban,
bánatunkban,
érezve - reménytelen
sorsomon változtatni kéne,
de c'est la vie! -
és nem teszem.

Száraz mederben
langyos cseppként
lassan szivárog életem,
friss vízű patak
csörgedezve
gúnyosan szalad mellettem.

És hallgatok
mert a biztonság
egyre ritkábban terem,
s ha nem kapok -
én kérni sosem
emelem esdve tenyerem.

Hát c'est la vie! -
és tépelődve
kísérem létem vonatát...
Jól tettem-e
hogy maradtam,
vagy mehettem volna tovább?...

Tóth Irén

2008. június 22., vasárnap

Az idő hullámain át

A csöndes szív ütemei között
peregnek a régi emlékképek
a szemek zöld smaragdja mögött
csurdogálnak most is a forró könnycseppek.

Ki zúzza szét a szállni vágyó szárnyad?
Ki öli meg benned a reményt?
Ki oszlatja a széllel-bélelt álmod?
Nehéz sóhajommal kérlek, mesélj, mesélj….

Egyre csak duzzad a múltad tengere
az idő hullámain át is túlárad
idáig érzem a Téged bántó kezet
felcsendül bennem a mérhetetlen bánat

élő pajzsként fonódnék köréd
saját testemmel védenélek meg
nem számít hogy a tér súlyos buckát emel
én hallgatlak, és itt vagyok veled…


Látlelet

A vesebetegsége volt a legnagyobb szerencséje életében. Állítólag előző nap verte meg életében először és utoljára apja - másnap kórházba került. Az anya, az az édes, akiből csak egy van (de hol?) megígértette a fő fő családfővel, hogy nem nyúl többet egy ujjal sem ehhez a gyerekhez.
Ez a nefrológiai gondozó folyosóján tett fogadalom úgy vált valóra, mint a mesében, hogy igen is, meg nem is... mert érdekes módon később, mikor az eltorzult arcú szülei közé ugrott az alkoholgőzben a bőrén át lélegezve szétválasztani őket valahogy mindig neki jutott a legtöbb a cipőkanál, vagy a más egyéb kéznél lévő tárgy ütéséből és a karmolásokból...
Jó szülők voltak ők, mindenből a legtöbbet adták.
Egy kamaszkorban lévő nagyobb testvérnek kell ennél több? Kin vezesse le az őt körülvevő agressziót? Hát persze, hogy a kishúgán. Amit a szülők olyan jól előadtak premierben előző este azt a testvér Sztanyiszlavszkij-módszert meghazudtolóan teljes átéléssel vitte véghez nézők nélküli performance előadásban.
Az őrület határán őrjöngő anyához is könnyebb volt mindig a kistestvért átküldeni a másik szobába, hogy halkabban alkoholizáljon, nem süket az a söröskorsó, ha csak egy füle van is...
lett is belőle agyrázkódásos, púpos, lilában pompázó eszméletvesztés.
A repertoár kifogyhatatlan volt, hol egy hamutartó röpült a lány után, hol egy cipő.
Később már nem is tudott meglenni fájdalom nélkül. Ez volt életének hű kísérője. Megtanulta elviselni és kibírni. A barátja lett... hol zsilett, hol forró viasz formájában... Az okos nővérrel csak nagyon ritkán futott össze, aki szerencsére nem látta, hogy a testének felületéből össze lehetne állítani egy rajz óra egész őszi szín kompozícióját és a markolászás nyomokba ecsetet tunkolva elszáradó levelek sorát festeni, csak egy szájhúzással kísérve, nézegette a kamasz húga kézfejét és csuklóját: Hogy fog ez kinézni egy egész életen át megmarad, hogy lehet ilyen egy nőnek a keze?
Mikor erre a kellően elrondított kézre mégis idejekorán aranygyűrű került, nem vette észre a csilingelő jeleket, még akkor sem, mikor harangként kongtak a földet ért fejében... mert nem akarta észrevenni...
Tina Turner életéről szóló filmet néztek és férje úgy kucorodott össze, mint egy magzat, aki szembesül elkövetkezendő élete gyarlóságával... azt mondta, eszébe jutott, hogy ő is megütött már nőt...
Őt biztos nem fogja, kizárt, most már vége minden rossznak - gondolta a lány.
De a zöld szemű szörny másképp akarta.
Legjobb lett volna, ha zsákruhában járt volna mindenhol... de hiszen így sem költött magára és hagyta elcsúfulni testét, a békességért mindent, jobb ha még véletlenül sem tetszik másnak.
De tetszett...
És onnantól kezdve nem fésülködhetett meg rendesen, mert a hajkefe ripityára törve koppant a padlón és a haja egy kis ráncigálásnak köszönhetően át lett igazítva... nem ülhetett a számítógép elé, mert utána már a legjobb alapozók sem segítettek (még a mert megérdemlem márkájúak sem) a tenyérnyomók retusálásában - mert megérdemlem...
Megtanulta, hogy egy könyv gerince nemcsak arra jó, hogy feltüntessék rajta az írót és a címet, hanem óriásit lehet rá a fejre ütni, lehetőleg, ha az alany ülő helyzetben van és az elkövető felülről lendítésből teljes erővel hajtja végre a mozdulatot. Megtanulta, hogy a medencecsontján jobban fáj, ha ököllel ütik, mint a felkarján, még ha ott jobban meg is marad a nyoma. Nem baj, alig feltűnő a legnagyobb melegben hosszú ujjú pulóverben járni.
Megtanult levegőt venni és segítségért kiáltani úgyis mikor felmosórongyként facsarják a nyakát.
Lassan a fizikai terrort átváltotta a lelki. Nem lehet nála sohasem több pénz, mint, amit költenie kell, nincs bankkártyája, a közös bankszámlához tartozó egy szem kártyája számára hozzáférhetetlen, kódja ismeretlen.
Így lett a legjobb barátja a Fájdalom mellett a Hazugság.
Hiszen hazugság nélkül nem mehet egyedül sehova.
Kérdés, hogy hány méteres körzetben érzik meg rajta, mikor néha kiszabadul a kiszolgáltatottságát és ki milyen szinten él vagy él vissza vele?

Silence

Rozsdás tekintettel...

Sikoltó acélzaj..
szomorú daccal,
lelkében pompával,
kallódó gyerek
sovány mosolyával,
egyenes szemmel,
pályaudvaron..
mint vak a képtárban,
rozsdafoltok
itt-ott a lelkén,
a szeme sarkában,
süketen koncerten,
mesélhetetlen
üresség béklyójában.
Ismerős arcot vár..
viharvert bakancsban,
színtelen szívvel,
szinte üres zsákkal.
Törni nem fog soha,
harcol a világgal.

Botladozó

Ne fájjon

Ma susogtak a fák,
Elmondták titkaik,
Kezem fogták,
S lesték mind vágyaim.
Ma hozzám beszélt
Az Élet… nem mesélt
Rosszat, csak szépet.
Velem álmodott a Hajnal,
Csendben kísért el gondolatban,
Festett lelkembe fényt,
S arról regélt minden e tájon,
Szeretnek még,
Csak szívem, ne fájjon.

Mirian

Séta az alkonyatban

A nappalok sűrűsödő ködén
egyre messzebbről jut el
hozzám a fény, s a botladozó
félhomályban,nappalból lett
éjszakában, őrzőm a nyári
lángolást, zöld repkényt,akácot,
vízcsobbanást, fürge gyíkok
hangtalan surranását, kék eget,
hívogató zöld teret, padot
ahol vártalak. A bealkonyult
délutánban tétova kezemmel
fogom a lelked. Te bátran lépsz.
Elfelejted, hogy előttem az út
a semmibe fut, s lépteim
a semmibe hullnak. Könnyeim
lenyelem, mélyre, hátra,
s görcsösen ránevetek
az arctalan világra.

Behunyom szemem, lelkem
kitárom. Két karom –ijedt,
támaszt kereső csápok-
kinyújtom, és várok, és várok.

Ott belül, mélyen, őrzök
egy világot: színeset, szépet,
lüktetőt. Zöldülő határt,
havas hegytetőt, meleg két
szemet, mosolygó biztatást, s nézlek.
Nézem a hangod, mert a hangod a kép.
Belőle tudom, mi fáj, mi rossz,
mi szép. A boldogság , a harag,
a könny, a szenvedés. Nekem a mosoly
a hangod, és a hangod a kép.

Zsóka

2008. június 21., szombat

Parázna hévvel körbevesz a sötét


Nesztelenül közeleg az enyhet adó éj
a vágy ravatalán, térdre borult álmok
bársony-nyoszolyájuk terül szerte-szét,
mélyülő ráncukba nyugalmat találok.

Csendben, lopakodva, fojtogató kínnal,
parázna hévvel átölel a sötét,
behunyt szemmel érzek, lelkem muzsikál
ezüst húrok sírnak a szél lüktetésén…

Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.

Francois Villon - fordította Faludy György

Hol volt, hol nem volt, még a hetedhét határon túl sem volt, Óperenciás tenger se volt, mert akkor még nem volt más, csak az „egy”, aki, mert egyedül volt, egyedül nagyon unatkozott, magán kívül is szeretett volna látni egyet, s mert a tükör még nem létezett, saját képére teremtett még egyet, de sehogy se volt megelégedve vele, a szája körül valami nem stimmelt, nem tudott mosolyogni, hát persze, attól volt savanyú a képe, ha mosolygott is csak vicsorított, ő valami másmilyen mosolyra vágyott, olyat képzelt el, amelyiknek útja van, amelyik út a szívtől a szájig ér, míg egyedül volt, nem volt oka, se kedve mosolyogni, ez a másik most az ő hasonmása, ő se tud mosolyogni, de hát már ketten vagyunk, gondolta, akkor miért nem mosolyog, persze, mert mosolyt hozzá nem teremtett, de igazi mosolyt teremteni nem lehet, mosolyt csak előidézni lehet, és az első „egy” megpróbálta megmosolyogtatni a második „egyet”, varázsolt neki egy hatalmas homokozót, jó vizes homokkal, de az elkezdte túrni éjt nappallá téve , mosolyogni pedig nem volt egy percnyi ideje, akkor rajzolt neki egy fényes korongot, az lett csak igazán mosolyogni való, fényes volt és meleget sugárzott, de az ember még mindig nem mosolygott, teremtett sok-sok csillagot, teremtett nagy és kis állatot, földön járót, és magasan szárnyalót, virágot, erdőt, mezőt, réteket, mindent kitalált, csak már mosolyogni lássa azt az egyet , de még mindig nem történt semmi, teremtett még sok-sok embert, hátha még egyedül van a másik "egy", végül, mikor már elvesztette a reményt, megszólalt váratlan, egy picinyke madárka a barackfán és olyan gyönyörűen, olyan sírnivalón énekelt, hogy ettől a szívből mosoly szaladt az ajakra, az ember végre megtanult mosolyogni.

.kaktusz

Ezüstbe öltözött

Álmodom egy régi álmot
szívemben őrzöm drága kincsként
a langyos éjben sóhajom száll
mennék, repülnék újra feléd.

Látom felettem a holdfény mosolyát
a nyári éjszaka ezüstbe öltözött
csillagmécsesek körbe ragyogják
a fű, a bokrok, a virágok fölött

Némán jött e csendes álom
Végtelen nyarak hangulata lebben
Mint a madarak suhogva, halkan:
Csend van, fülledt, tompa csend.

Szomorúfűz

Utolsó (S)óhaj


Lágyan megérintettelek

Ezüst gyöngyök,
Hullámzó ajkain.
Ébred a mosoly,
Tűzben ölelő
Vágy-hidaink,
Tengeri szellők.
Kezed, ujjaim hátán,
Lágyan lüktetik, szívünk ritmusát.

Forró csókba vált a képzelet
Ismét megérintettelek

Vállamra omló
Kibontott hajam
Mint aranyfonal gyöngye
Csillámlik a fényben
Kezem hátul összefogja
Úgy ringatom magam
Szárba-szökkent liliom
Képzeleted fürge szárnya
Repít, szivárványos
Álomországba.
Szárnyalsz velem,
Csillagok köd-tengerén.
Lángoló tüzed, égetőn
Perzseli,- reszkető
Vágyak közt lebegő
Gondolánk, selymes hullámait
Álom-szárnnyá vált a képzelet,
Mégis megérintettelek

Edafelicia

vágyódás


lúdbőrön kacsázó verejték vagyok
a lapos kövek bennem elmerülnek
de gyöngyből kötök köréjük szalagot
s hajlatodban mint csillagok hevülnek

harmatcseppbe hajló napsugár vagyok
árnyas bolygódig gyöngy-vágyaim űznek
s a csend simítja szívemre válaszod
amint sejtjeink helyükre kerülnek

de egymáson felejtett pupillákkal
mint vadak szaggatjuk szét a másikat
s harmatcseppből kihulló napsugárral

vérrel itatjuk a pilledt vágyakat
majd lúdbőrre omló verejték leszünk
és a bolygónyi csend álma egy velünk

molako

A trubadúr


Lantom remegő kézzel teszem le
lábaid elé, hogy érezd, hogy értsd,
csak miattad játszottam az istenek hangszerén.
Csak néked pengettem vad éjjelek
szeánszán, ahol a szív húrja sebet
ejtett a Jégkirálynő leányán.
A lány te voltál...
A seb beforrt már...
S én... a hangszer nélküli trubadúr,
Átsétálok a halál pihe bársonyán.

Jagos István

Baudelaire

Selyembe öltöztetem szavaid,
Arannyal koronázom betűid.
Bársonyra írom soraid,
A papír ne sértse mondataid.
Díszbe öltözve olvaslak téged,
Virágot szórók verseidre.
Illatot adok a komor tintának,
Veled élek az örökkévalóságban.
Az albatrosz, A kísértet, A macska,
Téged dicsérve fekszik a bársonyra.
Már nem vagy más csak szavak,
Szép vagy és halhatatlan,
De mérgezel, halott gondolataiddal.

Végh Szimonetta

Azt hittem szeretlek, amikor még csak a vágyaimból szőtt ábrándkép voltál. Most viszont te vagy a test, amelyben a lelkem él és lélegzik. Szenvedek mindentől, ami magához tartozik, és nem lehet az enyém. Szenvedek, hogy nem csak belőlem és csak értem él. Úgy szívom magamba az ön bájos gondolatait, elegáns bátorságát, büszke szellemét, mint a bőre illatát. Amikor beszél, mintha lelke szólna az ajkain, és halálosan kívánom, hogy egy csókba rájuk tapadjak. A lelke, mint illatszer lengi be a szépségét.

Anatole France – A vörös liliom

Szerelem az esőben

Hallom, muzsikál az eső.
Átmossa a könnyű szelet,
síkos, mint folyton-szerető,
combunkra spriccelt élvezet.
Kéjjel, jajdulva felsikong,
mint ki rögtön robbanni fog.

Kipirult, lázas, karcsú test.
feldobja heves ágyékát
ez a velünk elcseppenő est
s fényeiben apró szikrák
csillanva, lágyan múlnak el.

Érzem, ahogyan felemel
e tiszta, párolgó lég
s befedi velem a várost.
Itt voltunk még az imént,
mint ki teljesen átázott
és most alszol az ölemben.
Kit az esővel öleltem.

Ódor György

A szememet csókold


Ínségemből hozzád
Fohászkodom sírással,
Akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
Hadd lássam a mélyben
Az elásott kincseket.

Álomban szegődött
Hozzánk és kék lángokkal
Lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.

Ha meg nem találjuk,
Ha csak fázva didergünk,
Lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
Hadd lássalak, hadd lássalak,
Mert bizony elkárhozunk.

Ady Endre

Lennék

lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong

lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog

lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet

lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének

lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív

lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív

lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat

lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat

lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz

s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész

Netelka

2008. június 18., szerda

Hiába szólítlak


Éhes záporeső mossa el a szennyet
évek hosszú sorát, élénk emlékeket
csöndes jelenünk súlyos buckát emel
oly régen nem érzem meleg tenyered.

Hiába feszülök, akaratom gyönge
a vak véletlenre bízom életem
s a végtelennek tűnő nyarak üledéke
vegyül majd össze a régmúlt percekkel.

Lantom hangzatára megremeg a távol
velem zokog együtt a hajnali köd
virrasztó óráim sírnak utánad
hiába szólítlak, vissza sosem jössz.


Esős nyári reggel


Emlékezz csak a szeretőd szemére.
Csókodtól fáradt, boldog reggelen:
Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger
S rejtelmes, mint a titkos végtelen...

Ilyen az ég áldott messzi
Fáradt békével, reménnyel tele,
Miként örömtől könnyes, nevető szem:
Álmából ébredt szeretőd szeme.

S a város ázott mélyből fehéren,
Lassan nyújtózva felszakad a köd,
Miként egy érett szép mezítlen asszony,
Sóhajtása egy nagy tükör előtt.

Ha tudta, hogy te nézed és kívánod
S szemed a boldog, sóvárgó tükör,
Melyben megszépül érett földi teste.
Így néz a város most az égre föl.

Az ég nevet és meleg napsugárral
Csókolja most a város tornyait,
S a város kacéran néz az ég szemébe
S ajtót, ablakot boldogan kinyit.

Dutka Ákos


Egy nő akkor őszinte, ha nem hazudik feleslegesen.

Anatole France A vörös liliom