2008. május 30., péntek

Hisz úgy vágynék én is ...

Ámulattal csodálom a madarak röptét
hogyan tűnnek el, a messzeségbe veszve,
hogyan kerülik a lomha, súlyos örvényt,
hogy fogadják magukba a napkéselte rések.

Szabad lelkű lények óriás magányban
a ragyogó kékséget kettészelő szárnyak
foszló akaratom kirakatában
árny-lelkemre mindig fájdalmat szitálnak.

Hisz úgy vágynék én is szabad madár lenni
szabad, mint a hulló ember végső sóhaja
erdőn, hegyen-völgyön keresztül repülni
majd végleg eltűnni a napfényes magasba.



Leszállnak olykor…


Leszállnak olykor Angyalok elém,
Barna szemű mosolygó Csodák,
S én hinni kezdek, remélni könnyedén,
Néhány kedves szó, boldog perc okán.

Néha látom Őket, látom boldogan,
Feledem a bennük kezdek hinni,
Hiszem, hogy a bús magány oda van,
Csak később kell létüket feledni.

Régi otthonukba csendben visszaszállnak,
Csak remélem, hogy boldogan,
Szerető szóval már nem sajnálnak,
Én maradok a földi pokolban.

Nandus_Germanus
Tudod, arra gondoltam, az ember fél az egyedülléttől, fél, rövid időre is magára maradni, pedig csak teljes csendben találhatja meg magát, csak egyedül tud egészen önmaga lenni, tömegben ő is csak tömeg, családban családnak egy tagja, színházban közönség, színpadon színész, az ember nem fa, amelyik az erdőben is megmarad különállónak, ő része az egésznek, de ez semmiben nem befolyásolja, tömegben is saját életét éli, az ember önmaga csak akkor lehet, ha senki nincs körülötte, ha nem hat rá kívülről semmi, se hang, se kép, se egy másik ember, akkor lesz csak meghallható a belső dal, az a zene, amelyik egyedül csak én vagyok, akkor lehet meghallani az árnyalatnyi különbséget, amennyivel különbözik ember az embertől, mint az ujjlenyomat az ujjlenyomattól, zene a zenétől, attól lesz egyedi a zene, árnyalatnyi a különbség, de ez az árnyalatnyi teszi különlegessé, megismételhetetlenné, széppé, a maga zenéjét mindenki csak egyedül, csak a teljes csöndben hallja meg, mikor nincs semmi áthallás, amikor összetéveszthetetlen, mikor az agy is megpihen, mikor nem futkosnak benne kósza gondolatok, mikor gondolatban se nem harcol, se nem vásárol, aki soha nincs egyedül, akit a gondolatok sem hagynak magára, az úgy jár, mint a zenész, ki tele van szebbnél szebb dallammal, de mert mindig más muzsikáját hallja, a más muzsikája az, ami elveszi a helyet, ami nem engedi kiteljesedni, saját csodás zenéjének egésszé lenni.

.kaktusz

Mondd miért?

Szélvihar hangja zúg
tépázza a fákat, bokrokat
zörgeti az ablakszárnyakat
Bús, hideg, nyirkos sötét
mar fájó, sajgó szívem köré.

Ajtót nyitni oly nehéz

Létem zokog: mért, mondd mért?
álmatlan éjszakák, titkok,
az elmúlás kegyetlen fájdalma
s bennünk egy örök érzés árnyéka.

Szomorúfűz

Se élve se halva

Félek, hogy eljössz.
Félek, hogy nem jössz.
Ha jössz, mit tegyek veled?
Ha nem jössz, mit tegyek velem?

Játszottam én sokszor már a félelemmel.
Játszottam az életeddel.
Játszottam az életemmel.

A kör bezárul.

Félek, hogy gyáván élve maradok.
Félek, hogy nem látlak többé, ha meghalok.

Komlósi Lajos

Lepkeszárny-legyező

Ahogy rezdül
mozdulatlan
szárnyán
a végtelen
kék közepén
a sólyom,
úgy rezdül életem.
Ráncvirágaimat
kezedbe adom,
magánykövemről
templom-tisztaságodba
lépek.
A szorongás
ritkán enged,
hisz a holnap
végleg
nem lehet, csak
lepkeszárny-legyező
aranypillanat.

hegedű

Lépés-kérdés

Egy-kettő… lehet, négy is,
így tesszük, félénk lépéseink.
Mióta megszülettünk, kutatjuk,
olykor rá is lelünk, nem eresztjük,
mert kellett nekünk… elértben hiszünk,
mert megtehetjük… de kiért,
merre visz az érzelem?
Kötődni jó, s ha nincs,
hiányként van jelen?
Önsajnálat vajon,
ha kesergünk,
festett magányunk rabjaként?
S ha szólunk, csak halkan tehetjük,
vagy jobb, ha mosolyok nélkül,
titkon várjuk, a másik kézjelét?
Az őszinteség hazug kacatként,
vagy öleléshez van jelen?
S mit jelent az érzés,
ha ki mondod: szerelem?
Kell-e több a csóknál,
vagy elég…
szemet lehunyva, hogy lábaidnál
az ismeretlen, egy jó útra elterel?
Elmegyünk újra, egymás mellett,
vagy épp a szív felé visz a perc?
S ki tudja, a ˝hitelesség˝,
emberségből, mit jelent?
Meglehet, sok ˝itt˝ a kérdés,
mégis, a felelet, valahol Rád figyel.
Vajon az Égiek, mikor intenek:
˝Elég! … új utak nincsenek,
kevés a szó, elfogyott a lépés,
szívtelenség továbbmenni már˝.

Mirian

Még…

Apró szemekben peregnek le rólam a fájdalommorzsák…
kapkodok utánuk,mert ha túl sok hull le a földre,
be fog borítani, alulról építkezve…
felérnek majd egészen az arcomig, míg már
csak a szemem látszik.
Mi lesz akkor velem, ha mozdulni sem hagy ketrecem?
*
Repedések futnak bőröm alatt, mind külön életet él…
mélyre vágynak, és egyre erősebben marják
magukat gyenge létembe.
Vajon mikor szakítanak szét, mikor hullik
darabokra a lélek?
S vajon a könny lemoss-e a kínt, ami már belém égett?
*
Még látom arcodat, még érzem kezed melegét,
itt él bennem hangod rezdülése… minden mi voltál.
Még túl erős a vágy, hogy lássalak, halljalak, érintselek,
nincs még mód rá hogy kimondjam a búcsú szavait.
Vajon lesz-e valaha? Nem tudom, mert még…
*

Túl a valóság fátylán, a képzeleten
látom lidércként felvillanó lényedet,
pedig Te már továbbléptél mindenen.
Csak én teremtem meg árnyadat,
hogy lássalak…
Mert a pillanatok foglya vagyok,
és még várom jöttödet.
Pedig a tény már felvágta bőrömet…
*
Kattog órámban az Idő hangja,
így súgja, telnek perceim…
Lassan elmerülök örvényében,
a hang belém hasít: Tik-tak
múlik az élet… de Te már
nem hallod mindezt.
Neked már csak
a szél süvít
fent…

Ha ugyan a Menny odafent van?

Nosztromosz

Falhoz állított tegnapok

a kifulladt cél pihen…

égeti homlokát a láz
nem járta még be
a lehetőség összes határát
… rohant
a sors ölébe dobált
alkalmak után
de türelmetlensége
elgáncsolta magát

összeszaladt benne
az elképzelés
és a tény
falhoz állított
tegnapjai mögött
ott lappang még
a meg-nem-ért
az át-nem-élt
-a-csak-´átfutott´

----

… nézz szét a tájon
mielőtt átszaladsz…
hogy
odatalálj
ahol az érték
elsáncolta magát
eltorlaszolta
bejáratát

newyear


Mozdulat

mintha a holdat
őrizné a mozdulat
ott feszül benne a düh
iszonyat dac
menekülés ölelés
ott remeg benne
minden végigsimított
színét váltó falevél
minden távollét
őrült énekléstől
véresre horzsolt
magányos éjszaka
minden elfelejtettnek vélt
és következő mozdulat
amikor kócos hajadon
kinyílik és elpihen
végtelen nyugalommal

Éltes Enikő

Oldódj fel!

Oldódj fel,
a tavasz feltámadó zsongása
a város jelenségeit újra átrendezi,
kezemet kinyújtom,
mintha egyetlen, vágyott szeretőm várna
valahol,
csak magamat gyötörtem,
hagytam borral elbódítani érzékszerveimet,
éhes, korgó gyomorral
az élni-vágyás is erősebb.

Oldódj fel,
a szél kecses ívben játszik velünk,
a régi szerelem heve elmúlik lassan.
Inkább feküdnék egy váróteremben,
kabátba csavarva,
mint ebben a beton-koporsóban.

Oldódj fel,
a tavasz feltámadó zsongása
új élet menedékével
kecsegtet,
nem utazom tovább,
nem csavargok sehol,
hotel-szobákban hiába kerestem
a megnyugvást,
elegáns éttermek csillogása
nem pótolta a kint,
mely évtizedek óta rámrakódott,
mint a füst
a nagyvárosok házaira,
oldódj fel,
a tavasz feltámadó zsongása
menedékbe siettet,
jó lenne többet nem tűnődni
a halálról,
nem gondolni
a száraz-szájú éjszakákra,
a csontomig-lehántott keserűségre,
Ember elpusztul, ha nem szerethet,
ha fészket magának nem építhet!
Jaj, boldogságom felrémlő képe,
egy ház,
egy kert,
gyerekcsivogás...

Benyó Judit

2008. május 28., szerda

Otthonom illata


Tenyeremen tartok egy csöppnyi anyaföldet
Otthonom illatának széthulló árnyát
Hennával festem lelkemben a csöndet
Fel se rezzenjen, ha felismerem álmát.

Zsibbadón nézem az elsápadt mennyboltot
Levegővel töltődik sóvárgó tüdőm
Szomjazom a fényt, s amíg rám ragyog
Gondtalanul hagyom, hadd erősödjön

Váljon majd át azzá, amit akar
Penészes mélyből törjön felszínre
Lobbanjon fel az a vakító arany
Lángja melegétől gondom elvetéljen.

Majd hűsítsen újra a patakok vize
Mely úgy hullámzik, mint morajló vágyam
Belevegyüljön az élet édes íze

Szélfodrozta medre, legyen puha ágyam.



A lélek sasnak született


… fent
a hegyek közt
csak azt becsülik
aki hódítani mer
a többi nyüzsöghet lent
… kis mértékeikkel
méricskélik az álmokat
-mettől-meddig-
nem is sejtik
hogy a foggal-körömmel
elért íze
a győzelemnek
ezerféle

lomtáruk tele
foltozzák
nem élik a jelent
maguk nem mennek
mást sem eresztenek
ha a csúcs integet

de a sasok dacolnak
köröznek
az új látomások felett
mert
a zátonyra futott
életnek
lent
kijárat kell
magaslat
siker

harc nélkül nem megy

… és idővel
az élet sziklafalán
a szétmorzsolt tengődésből
lerakódik az érdemes
-a lélek magából
új holnapot teremt

… mert sasnak született

newyear

levél

ahogyan miképp lábat keresztbe
libbentve elszunnyadt romok felett
egy tál gőzölgő álom mellett zengi
hatalmas strófáit a kivénhedt világ
nézd csak ajkán ember-rúzs díszeleg
hit-szirom nélküli szónokok
most némuljon el a halál tiszta dallama
helyében zúgva miképp tenger dagálynak
éjjelén morajló képek menetelését
óhajtjuk széthasadt elménk partjai felett
szavakat igen szavakat kötöttség nélkül
vágyakat igen vágyakat eszmélés nélkül
életet habzó kojot-állkapocs marja melleink
hasító karma nyomán csillagot virágzik
a párba marcangolt friss emberi hús
jöjj hát a pezsgő kitöltve kacag
kristály-dioxid kaparja véresre nyelvünk
csupán egyetlen szál cigaretta
félszemű parázs hevület glóriát ragyog
a bérházak udvarán ellankadt vándorok
zavart homloka fölé
beszélni jöttem hozzád vad határok
szirtjein át mint tintába fektetett pergamen
hamvai a déli szél hátán érkezem
látod az arcok elfordulnak
látod a szemek lecsukódnak
látod alantra zuhan az ablak redőny-fátyola
igen jól tudom Te is így szemlélődsz mint
bohóc a hömpölygő tömeg akarata felett
szabadság-higanytól halálba mérgezett
szavak erdején botladozó idegen
most halott szájak sötétje borult fölém
egy másik képzelet magvait hintem
reszkető kézzel elmém agyag talajába
szemem síkján gyáva lámpa pislákol
fénykötél életünk hosszán lépdel a Halál
komornak hinnéd hát pogány imámat
nem…
ez csak mosoly a sodrás vágtája ellen
kacaj a szilánkos álarcok ellenében
töltés nélküli amper ütközet
írni ódákat könnyed hittel
könnyebb hidd el mint papírra maratni
benső kongásunk éteri hiányát
mely fölött mint viharban rohanó fellegek
átsiklanak lágyan közönyös szellemek
hatalmas törpék porszemnyi gigászok
mind csak lábnyom egyenest csúcsra fel
s ágyuk mellett buja vággyal a Nagy Kaszás térdepel
ne kérjünk hát íly gunyoros szatírát
hátunk megett konzervált érzetek
mint szatír át keresztül hamvas fog-láncok felett
önnön rációnk legyen hát biztos alap
melyre építve vérrel tulajdon emlék-falat
ismervényt úgyis csak szédült csatorna-kollázsok
kaphatnak néhány félre teremtett torz
konzerv-szerelem szóáradat miatt
barátom!
csillagok ösvénye lészen biztos útszakasz
ragyogás pompa pára és vaksötét
verseink dalaink között
testvéri hévvel szorítom alkotó csöndedet

leguan

Mint egy sóhajtás


Mint egy sóhajtás -
adódó és véletlenszerű
az első kézfogás.
Mint egy káprázat -
jön, lát és győzedelmeskedik
az első csókáradat.
Mint egy földrengés,
úgy érkezik az első ölelés,
s az álom a válladon.
De az a pillantás,
mikor először néztünk
egymás szemébe úgy,
hogy csak mi éreztük,
ez különleges és más -
az nem sóhajtás,
nem káprázat,
s nem is földrengés.
Az egy más dimenziójú,
csak egyetlen lehetséges
frekvenciájú bizonyság,
a szemek hullámhosszán rezgő
igaz, néma vallomás.

Magdileona

nyarad


hogy simogat a nyár
mint egy lanton játszott
halkan szóló
égnek-küldött dallam
május-végi esten

aranylik minden perc
körém-gyűl az öröm
suttogva szólnak
hangoddal a fák
a csillagok
kedves
mosolyod idézik

évek óta
e gyönyörű-szép
szerelmet kerestem

a gyötrőt
a szépet
a mélyet
a szenvedélyest
a sóhajokkal-telit

gyémánt

A ´majdnem´ teljes boldogság

Csak ültem a kertben, s illatukkal körülvettek a rózsák.
Kedvenc színeimben nyílnak - vörösen, narancsban és citromsárgán.Aztán a petúniák, buja illatú törpe csodák.
A fák s a fű, mind hozzáadnak csipetnyi harmóniát.Kezemen érezni a fenyőillatot, mert előzőleg végigsimítottam az ágakon.
Semmi nem számít.
Megáll most az idő. Kódokkal bővül, s az idegpályákon megül a nyugalom.Egy tétova gondolat, csak csendben szalad: majdnem teljes a boldogság… de mindennek ára van.

Marien

a képzelet párhuzamos világai

pontosan nem lehet tudni hogyan
de egy dallamból egy szóból egy emlékfoszlányból
vagy csak úgy egyszerűen magadból
egy világot teremtesz

de hisz ez a képzelet szabadsága -
mondod vagy mondom
de a szabadságod csak az lehet
ha fenntartás nélkül
élni mernél teremtett világodban
de szabadságom az lehet
hogy fenntartás nélkül
élni merjek teremtett világomban

ha igen
tökéletes
vagy
tökéletes vagyok
mert ami ezen túl van
az a tökéletesen száműzött valóság

de nézz a szemembe
látod hogy félek
magamtól
szemedbe nézek
látom hogy félsz
magadtól és immár tőlem is

de nem azért
nem élhetünk
egymás nélkül
mert félünk
vagy szeretünk
vagy hiszünk
vagy vers
hanem azért
mert
a valóság
egy a képzelet
más az ábránd
megint más
az álom

és akkor újra megtalállak!…

art-tur

2008. május 25., vasárnap

A nehéz gránitkő alatt

Amikor nyög a fájdalom
és szétfoszlik a remény
torzul a fehér márványarcom
lerogyok ravatalod helyén

a kezem markolja a földet
mely alatt álom nélkül alszol
siratlak némán, megkövülten
zokoglak ki a föld porából

a nehéz gránitkő alatt
pihennek gyermek-álmaim
ott szendereg a gondolat
föld alá ástam vágyaim

holnapnak arca előtűnik
s reménytelenül fogva tart
bárcsak képes volnék hinni,
a halál is csak csalfa látszat

bárcsak hihetném a jövőt
mely múltba mállva szétomolt
üresen kong a temető
s az álmom ami benne volt

magamra öltöm sírod csendjét
és gyászom fekete ruháját
elfogadom az élet rendjét
s az engem sújtó mérleg-karját.



És hallgatsz

És hallgatsz
miközben falak
épülnek s omlanak
bennem – ellened
de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy
röppenő remény
kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:
néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok
halkuló patadobogás
korhadt kerítésre
felfutó lepkeszirmú
folyondárvirág.

Erdős Olga

És akkor azt mondtad

És akkor azt mondtad, vége. Bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes. De én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek — egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet —, hogy ezt meg ezt teszem. Fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily módon örökre díszletévé vált a végnek. És csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést, megtenni az “ezt meg ezt”, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el, hanem azért, hogy próbára tegyem a véget. Mintegy végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszítesz a véggel. Csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre: amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség. De amikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn próbálod, ha nem is megszüntetni — mert megszüntetni nem szüntetheted meg —, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts. Noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

Oravecz Imre

Ott lebeg egy régi emlék


Fénytelen két öreg szemem
Könnyezik, míg a semmibe nézek.
Ott lebeg egy régi emlék,
Biztos fáj, de én semmit sem érzek.
Összeforrtak szív-sebeim,
Nem véreznek úgy mint akkor régen,
S mégsem ragyog többé csillag
Reménységgel odafenn az égen.

A temetőben hull a levél,
Mint könnycseppek, peregnek a fáról.
Hideg van, a lelkem fázik,
S csak magamnak mondom, jönni kár volt.
A friss csokor a hideg síron
Nem vígasztal sem élőt sem holtat,
Nincs olyan nyár melyet a szél
Egy szeptember estjén ki nem olthat.

Van otthonom, szeretnek is,
Élesztgetnek gyengéden, jó szóval.
Vígasztalnak, ölelgetnek,
Felhalmoznak minden széppel, jóval.
Mégsem jön szememre álom,
S de fáj, mikor a semmibe nézek,
Az a halvány, régi emlék
Amiből én ma már mit sem érzek.

Teru

Eddig


Elfutnak a szavak,
Előttem járnak jóval
Az esetlen gondolatokban.
Ismét belém kapaszkodnak
A nagy szelek,
Ráncigálják életem
Ide s oda.
Óh´ bárcsak szállna tova,
Mire vágytam,
Hisz nemrég, előrébb jártam.
Most kérdezem,
De nincs kitől,
Nem válaszolsz
Még Te sem.
Hallgat a Csend is,
Mely barátként volt jelen,
Eddig.

Mirian

Te-te-te

Lepedőm redőjét
homlokodra mintázta az idő,
nyújtózó alakod lágy felhő
paplanom dombjain,
reám lágyan omló baldachin
hullámzó ˝… te-te-te…˝ hangod

-remegő vágy kötve-

az ágy keretén
nyújtózik száz
eloldott sóhajod

-kincseim őrzőm-

párnacihámba rejtett
pézsma-illatod apránként
veszem elő,

-simítja bőröm-

bársony-kék
szövetébe szőve
magként pihennek
kelő álmaid,
s mint tápláló eső

-éjről éjre-
rajta könnyzápor pereg,
pihekoszorúja felett
még ott lebeg
nyakad szivárványa,
égboltja ölelő
két kezed…


AAKrysten


Tudod, van úgy, hogy az ember nagyon megüti magát, úgy érzi, halálos a sérülése, nem gondol másra, csak a vérző sebére, és sír, és zokog, senki nem segíthet rajta, mert a patakzó vér a szemnek láthatatlan, belső vérzés az, de nem olyan, attól sokkal mélyebben van, nincs segítség, mindjárt elvérzik, ha csak nincs a világon egy másik ember, akinek fáj ez a fájdalom, aki még jobban szenved ettől a kíntól, egy másik ember, aki ott áll rémülten, szinte már kővé meredten, akkor, csak egy pillanat az egész, csak annyi, hogy egymásra néznek, a két ember egymás szemébe néz, találkoznak a tekintetek, és attól, amit a sérült ember meglát annak a másiknak a szemében, újult erőre kap az addig haldokló, és mosolyogni kezd, ó semmi az egész, és tényleg semmi ahhoz a kínhoz képest, hogy a másiknak fájdalmat okozzon.

.kaktusz

Emlékek maradnak...

Riadt madárként verdes a szívem
Sajgó fájdalom kínozza lelkem
A sok évtized megőrzi kincsem
Őszülő fejem, s elszálló életem
Emlékek maradnak némán csendesen…

Szomorúfűz

Este a Dómnál

A hegyek
belesóhajtottak a tájba,
dideregtek a fények,
bukdácsolt egy-két villamos,
mint zörgő kísértet.
Itt álltam a Dóm körül,
mázsás gondbatyut cipeltem,
miben is hihettem?
Szavam annyit ért,
mint kofák locsogó beszéde,
fénylő szívemet
ráfogások festették sötétre.
A kőcsipkéket néztem,
százhatvanezer ember tett-vett
e szörnyű magányban.
A kassai gyorssal
reggelre hazataláltam,
de valami itt maradt
a görbe utcák között.
Haraptam azóta
lángpengés nyarat
és fojtogató ködöt.

Jó most újra itt,
látom a város mámorát
és hulló könnyeit.
Rügybontó erők feszülnek bennem,
de nem ásom ki,
mint egykor itt eltemettem.
Biztatóan dereng
pedig egy lámpa,
ha akarnám,
ha hagynám
biztos, hogy megtalálna…

Komlósi Lajos

Tévedéseim

Földre borulnak a bokrok előttem
Végig kísérnek tövissel font ágak
Sebzett a lelkem, a testem erőtlen
Rám nehezednek bilincsbe vert vágyak

Erdőbe érve, egyre több az árnyék
Vonszolom magam, mélyebb sötétségbe
Társam keresem, bennem van a szándék
Apró kudarctól, nem esem kétségbe

Ám a rengeteg elnyel mindenestül
Sóhajok között kínoz a fájdalom
Félelem nélkül haladok keresztül
Tévedéseim egyedül vállalom

Leka

Hagyatékom

Ami utánam marad, halálom után adjátok a gyerekeknek.
Ha sírni akartok, testvéreitekkel az oldalatokon sírjatok. Öleljetek át valakit, és annak nyújtsátok azt, amit nekem nyújtanátok. Szeretnék rátok hagyni valami olyasmit, ami több, mint puszta szó. Keressetek engem azokban, akiket ismertem és szerettem!
Ha nem bírtok nélkülem élni, hadd éljek tovább a szemetekben, elmétekben és jó cselekedeteitekben! Azzal szerethettek engem leginkább, ha kezetek egymáshoz ér, és hagyjátok kirepülni gyermekeiteket, akiknek szabadság kell.
A szeretet nem hal meg, csak az ember.
Így hát nem marad belőlem más, csak a szeretet…
Azt osztogassátok szét…

John Wayne Schlatter

Világod vége

Mikor a patakból is
óceán válik,
s a nap húz magára
sötét köpenyt,
a mezőn már csak
bogáncs látszik,
fű s virág nem terem.

Sziklák s kövek
megmozdulnak,
mélyből kígyók
előkúsznak;
árnyékod is
elmenekült,
mostanra csak
magad vagy.
Kínod hosszú
ösvényein lábad
s elméd botolhat,
világod a végbe
fordult, szíved is
már jégbe fagy.

Marien

2008. május 24., szombat

Vállamon omlik szét

Vállamon omlik szét az alkony puha fénye
a tücskök lármájába belefeledkezek
a fenyők langyos árnya kénye-kedvére
nyújtózik, majd eltűnik a hegy orma felett.

A vén ligetben ölelkezve alszanak a fák
a friss fű selyempárnán pihennek az álmok
az éj gyűrűző neszét s a tücskök vonóját
elfedik a városból szűrődő zajhullámok.

A kert nyugati lángjától már kifakult a föld
átindáz a barnán ülepedő sötét
falaimon megtörik majd lepereg a csönd

szótlanul figyelem, vérző lüktetését.



Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire.

Walter Trobisch


Bezárt a csend

stupenda

Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram...
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan...

Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.

Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben...
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről,
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő, „most" -ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja...
- sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen...
(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása)

S lettem e „most"-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső,
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.

Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:

Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen, idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek - kereslek,
Uram!

Arany Tóth Katalin

Erdőben


Már rég itt ülök
s a lombjukat vedlő fák ág-bog szögén át
az eget nézem.
Az avarban búvócskázó lábam csörgő zörejét
figyelem egyedül:
Várlak.

Eljössz?!
Mi lesz, ha nem kívánod többé ezt a valószínűtlenül keveset:
engem!
S ha betelít az a néma, egyforma, egyszerű pompa
ami bennem naponta
feljő, mint a hold.
Mondd:
Drága! - mi lesz, ha egyszer hiába várlak
s ez a jó lángos-ízű cselédalázat
csak ingerült szánalomra indít
és menekülésre?
Gondoltál erre?

A lombjukat vedlett fák ág-bog szögén át
céltalan lesve az égre
az avarban búvocskázó lábam csörgő zörejétől is félve
Szerető nélkül az erdőn
mi legyen velem?
Ha térdeimen
nem nyugszik érett szép férfi fejed
s csak a belőlem sikongva felszálló neved
kering fölöttem,
mint tetem fölött
a madár.

Mollnáry Gizella

Szeretném elmondani még...

adeus


Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rámtalált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örökérvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberentúlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.

Fésüs Éva

Százezer út

2

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Váci Mihály

Késő esti dal

Ma rád gondolok, s hallgatom az éjt:
Az alvóváros dobogó neszét -
Érzem az utcák lágy leheletét -
titkokra vágyom, csendesem megállok,
Megtudni végre, mit súgnak az álmok.

Az utcák: fényes, lármás áradat -
Ruhák suhognak esti láz alatt,
Nézem a neont: mint szórja a fényt,
A fáradt öreget, ki csorbára lép,
S leválik árnyáról, ha odvához ért.

A víz felett, a hídon fény-fűzér
Riaszt elbomlott vágyakat, üzér
A mély, susogva kér. ne félj, ne félj!
Időmre várok, árnyamtól elválok,
Megfognám kezed, ne menj el! - hívnálak.

Rád gondolok és hallgatom az éjt,
Érzem a város lüktető szívét,
A régi utcák langy leheletét,
Most nem zavar füst és züllött szürkeség,
Már jól vagyok, ne félj, közel van az ég -

Tikkadtan várlak, karom kitárom,
A holdfényben égő vízpartot bejárom,
Mindenütt kereslek, vágyamban kiáltok,
Titkoddá válok, mert őrzöm a szemed -
Tündérszép álmomat elteszem neked.

Bartalis János

Naplójegyzet VII.

Napi egy verset. Ez évi 365. Mondom neked, már rég elfeledtük az ősrégi szavak jelentését. Nem ismerősek már igazi jelentéstartalmuk. Kiszolgáltatottá váltak a szavak, megbámulnak minket a papírról. Alá kell szállnunk, és ki kell bányásznunk a múlt tárnáiból az ősi szavakat.
Kérdezz meg egy bányászt, melyik könnyebb verset költeni vagy vájárkodni. De megmondom, hogy mit tegyél. Vegyél vagy száz mázsa szenet és rejtsd el közéjük a verseidet. Aztán menjél ki az emberek közé, mezítelenül, egyedül és kiszolgáltatottan.

Leleszi Károly

Maradj velem

Látod, körbefordult az esztendő,
tavaszra nyár, őszre tél,
s most újra itt térdepelünk
a tavasz udvarában,
nézzük az eget, hátha előbújik
a nap.
Mennyi vidámság, esztelen vágyakozás,
mennyi könny és remegés,
otthontalan kesergés, látomás,
mennyi menekülés és ölelés.

Sohasem aludtam veled,
nem álmodtam az álmaidat,
nem vigyáztam az éjszakát,
csak belestem az ablakon,
amikor útjára indult a képzelet.
Most újra itt vagyunk,
arcodon puha ragyogás.
Maradj velem, amíg lehet.

Nagy István Attila

Együtt

Mentem a permetes esőben
A keblemre, ruhám alá rejtettelek,
Miként egy sebzett madarat,
Akár az elszivárgó fényt,
És könyörögtem, ki ne múlj,
Ne hagyjál engem mélysötétben.

A járdán céltalanul tolongtak
A szomorúság pácolta arcok
Te velem voltál. Ismét
Megnyertünk egy csatát,
Enyém lett a győzelmi pillanat
Trófeája: mosolyban éltem.

De ím, a világ letépi köntösöm,
Kíváncsi rá, mit rejtettem alája,
Megtudni, miben áll erőm titka,
Én azon meztelenül menekülök,
Miközben a permetes eső
Rám terítette csöppjei
Óvó köpenyegét.

És ha már nem tudlak rejtegetni,
Odalesz minden menedék,
Az utakról magadhoz emelsz,
Miként egy sebzett madarat,
Akár az elszivárgó fényt,
És erőt adsz, hogy el ne múljak,
Ne hagyjalak a mélysötétben.

Monica Pillat - ford: Cseke Gábor

Ráolvasás


a lélek vékony pókfonál
a testet lassan átszövi
az őrizetlen sarkokat
aztán az ajtót-ablakot
míg lassan minden szürke lesz
tapadós fényes és puha
míg nem lesz olyan mozdulat,
mitől a háló nem remeg
akármit kérdez már a test
úgyis a lélek válaszol
öröklét csöndes zsarnoka
a test körötte csak fogoly.

Kiss Judit Ágnes

Demeter imája Hádészhez

Ez az egyetlen, amit kívánok neked tudás.
Hogy értsd, minden vágynak éle van,
hogy tudd, felelősek vagyunk az életért,
amit megváltoztatunk. A hitnek ára van,
haldoklás nélkül senki sem hisz.
Most, először
tisztán látom kitervelt utad,
a vesztébe nyíló földet,
bár vagyon és virág
volt álmod.
Nincsenek átkok – tükrök vannak
istenek és halandók lelkéhez szorítva.
Így feladom ezt a sorsot is.
Higgy magadban,
menj – lásd, merre visz.

Rita Dove

2008. május 21., szerda

Bezárt szemmel nézem...


A macskakövön lustán nyújtózik a sötét
átkúszik, majd elrejtőzik a tudatom alatt
szívem falán tátongó minden seb az övé
így emel az emlékeknek magas sorfalat.

Az akácsoron túl a meddőn alvó kertben
s a ruhám ráncaiban megbújik az est
lázbetegen károg a hollók serege
a bús-komor szél az ajtómon zörget.

Bezárt szemmel nézem a messzi-messzi távolt
szél-járta ösvényeken bandukol a lelkem
cella ízű falakról lepereg az álom
ujjaim közt peregnek a gyászba fulladt percek.