2008. április 29., kedd

Van az úgy, hogy az ember vakon születik meg. Éli az életét, alkalmazkodik a helyzetéhez, kifinomul a szaglása, hallása, tapintása, kárpótlásként a világtalan mivoltáért.. De akik látnak, arról mesélnek neki, hogy csodás azúrkék színe van az égnek, vérpiros a mezőn a pipacs, aranyszínű a napsugár, a búzamező, és a hold ezüst ragyogása ámulatba ejtő.. a vak ember elkezd vágyódni, lelki szemeivel látni kezd, arról álmodozik, hogy egyszer talán tényleg látni fog, reménykedik abban, hogy a mai fejlett orvostudomány segíteni tud majd rajta valahogy. És egyszer, mégis csak csoda történik, és a vak látni kezd. Soha eddig nem tapasztalt öröm költözik a szívébe, nem érti, hogyan élhetett eddig színek nélkül. Minden pillanatot élvez, már-már a belélegzett levegőt is színesnek találja…nem az teszi boldoggá, ami mást: pénz, vagyon, kapzsiság.. Ő értékeli azt, ami másnak alapvető, megszokott, azt, amiről más tudomást sem vesz, hiszen neki soha sem hiányzott a szeme világa. Ahogy telik, múlik az idő, a vak egyre inkább fél attól, hogy elveszítheti újra a látásképességét, és ismét sötétségbe borulnak mindennapjai. És minél inkább fél, annál inkább keserűvé válik az élete. Mindent leárnyékol a rettegés, már örülni sem tud annak, hogy látni képes…a félelem összevegyül a vérével, és fekete átokként csordogál ereiben. Néha, amikor csendes éjjeleken felpillant a csillagos égre, eszébe jut az a vágy, amikor még világtalan volt, mennyire szeretett volna látni.. annyira erős, megkövesedett emlék ez számára, hogy már-már szinte tapintható, illata érezhető. Fölsóhajt, majd keserű könnyei végig mossák a szomorú arcán lévő mély barázdákat. Úgy tűnik, akkor boldogabb volt, mint most. Mert akkor a csillapíthatatlan vágy csírázott ki szívében minden nap, reményeket táplált a holnapba, most pedig a rettegés és félelem teszi tönkre a mát.

Jó az vajon, ha megadatik az embernek az, amire vágyik? Vagy talán boldogabb lesz, ha el tudja fogadni magát olyannak, amilyen? Talán az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy meglegyen mindaz, amire vágyunk, hanem hogy megtanuljunk értékelni, és megbecsülni azt, amink van.

Változat az Énekek énekéhez

ha nem tudtam más ajándékot hozni
ha nem tudlak mással megajándékozni
ha nem tudlak megajándékozni magammal
hajlítsd a csípőd köré szavaimat
ahogy a kezem körébe hajol
borítsd őket a melledre
ahogy az ajkam ráborul
szorítsd a lábaid közé
ahogy a combom közébük szorul
ha nem tudlak magammal megajándékozni
fogadd magadba sóvár nemlétemet

Somlyó
György

Ne félj

Hagyd játszani
Elcsendesült gondolataid
Legalább az álmok ujjait
Ne szorítsd ökölbe...

Miért akarsz a hideg betonon
Elszánt tömegben vonulni?
Miért nem mersz hunyt szemmel
Ringatózni a Vágy-öbölben?

Félsz. Tudom.
Mondanod sem kell.
Látom a csonkának vélt,
Vérző, félig-eltemetett lelket...

Mintha ólommal béleltek volna
Úgy vánszorogsz át
Az egyforma napok
Kőzuhatagai között

De vár Rád egy kavargó perc
És repülsz, a Felhő magas, de Tiéd
Minden álom megtart, ha hiszel
Itt egy álom, vedd el; ne félj!

Kerekes László

Hol szerethetlek, szabadon


Innen gondolok rád.
Tudatom legmélyebb kútjának alján
játszadozom a lehetőség variációival.
Szeretlek, kötöttségek nélkül, szabadon.
De felfelé kapaszkodva a kútgyűrűk érdes
falán, megcsappannak a változatok,
s a külszíni világ szigorú rendje
erkölccsé nyesegeti zabolátlan vágyaimat.
Elküldi hozzám követét, hogy oktasson:
„hazugságokra ne építsd érzelmeid házát,
mert bizony megroppan az, ha tükörbe nézel.
Ahol álságos a te lakod fundamentuma,
ingatag ott a reárakott pompa.
Ne szakítsad másra a szomorúság függönyét,
mert megöli boldogságodat a lopott öröm”
Szégyent éget lelkemre a napfény.
Bűntudatot ad őrzőmül az ég.
Idekint fegyelmezett, hű szolga vagyok,
ám néhanap lustán elheveredek
tudatom legmélyebb kútjának alján,
hol szerethetlek kötöttségek nélkül, szabadon.
S innen gondolok rád.

Hámori István Péter

Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.

Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.

Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

Kálnoky László

A Kéz

Egy Kéz felsegített, amikor elestem,
egy Kéz megérintett, mikor keseredtem,
egy Kéz a falra írt, s boldog jövőt ígért,
ha hűen végigjárom a földön
a keresztek tengerét.
Egy Kéz kezemhez ért,
s éreztem csuklóján
a seb melegét.

A Kéz akkor innen eltávozott,
a seb azóta erővé változott,
hogy velem, veled, velünk legyen,
hogy a mi kezünk az Ő keze legyen!
hogy bennünk lakjon az Ő szíve,
szelíd pillantása, megváltó szelleme.

Így vált formáló erővé a szeretet,
s mozgat egy gigantikus ember-kezet,
mely felsegíti azt, ki elesett,
mely útra visz,
ha úgy érzed, lelked elveszett.
Mely akkora, hogy felér az égig
és munkál, mint az Ő Keze,
a világ végezetéig!

Szalézi Szent Ferenc

Ennyi

Gyomorszáj tájékról
indul az érzés,
szétárad alattomban
s kibuggyan körmeim alól.
Széthullok.
De a bőr tartja még
jégvirágos kedvemet.
Fagyott mosoly.

-Egy kicsit hiányzol,
remélem,hallok felőled!-

Sikoltanék...
Csak ENNYI?
Nem érdemelsz Te meg.
Csalódás,mi nyaldossa
kinyílt sebemet.
Belém harap és
vigyorog:
-Úgy kell neked,
ha amid van,
olcsón adod!-
Nem,...nem vagyok jól.
Csak túlélni akarok.

Popovchich Margit

Tükörkép

Hányszor mondjam, ismételjem újra, és súgjam füledbe, kiabáljam ki a világnak: Szeretlek!
Ahogy hagyom, hogy ez az érzés körbefussa testem, mint átható borzongás, fagyasztó hideglelés, felkiáltok magamban.
És sóhajok sorakoznak, melyek között megint itt van a felismerés: a boldogság remegése, a szerelem bizsergése, mely felvillanyoz, bántás, sértés ellen felvértez, bizonyos dolgokat kizárólagossá tesz, általad, érted, érettünk!
Merni, ennél bátrabban, nem lehet! Hinni, erősebben, senki nem hihet, mint ahogy én hiszek, és bízok magunkban, Édesem! A vágyak gátjait mi magunk emeltük, hogy aztán leküzdjük azokat!
Az észérvek sorláncait tapasztalataink szülik, s bölcsességünk zúzza szét napról, napra!
Légy gátat ledöntő puszta érzékiség! Légy inkább bölcs, mint tapasztalatlan eszes, hogy mindenki arcába bátran nevess! Nem kértem, hogy kísértsd a balszerencsét, csak, hogy vedd fel a kesztyűt, melyet az arcodba vágtak egykor!
És jól nézz a tükörbe, mert nem az vagy, kinek hisznek, s látod magad! Ne mások görbe tükrébe bámulj! Igaz tükörbe néz végre: az én szemembe!

Bartha Gabriella

Alkony

Bíbor az alkony, állok a strázsán
Múlnak az évek, egyre fogyok
Bujdosok testem torz maradékán
Gyötrik a lelkem ócska dalok

Régen elvitte arcom a kalmár,
Mélybe taszító, kapzsi idő
Mit itt hagyott érte nem fiatal már
Megtört, de tiszta és viselhető

Szép szavaimnak bús hozadékát
Ha útra kelek majd nektek adom
Túl a határon hangolom hárfám
És várlak téged, nem tagadom

Takács Dezső

Addig szeress…

Csak addig szeress,
míg áttetsző patak
legbelül a gondolat,
mely lelkedből fakad…
legyen, csak egy pillanat,
mely merengőn felém rohan,
de az, úgy teljen velünk, igazán,
mint megálmodott tisztaság,
benne legyen önmagad,
szíved kaján mosolyát lássam,
öleljen… szorosan, ahogy vártam,
csókjaidban elmerülten, örömmel,
csak addig… csak ˝így˝ szeress,
örökre.

Mirian

2008. április 27., vasárnap

Amíg a szemem lát, virágzó tarkaság


Repce mezőkön hintázik a tavasz
szívemet felkapja, ölében ringatja
langyos ölelése örömkönnyet fakaszt
a nap sugarával arcomat simítja.

Csodálom az alkony töretlen tiszta fényét
amíg a szemem lát, virágzó tarkaság
tinta-tollú rigó pár csinosítja fészkét
vigalommal kíséri a tücskök dallamát.

A gyönyörű tájra réved tekintetem
ajkamon csodálat halk sóhaja támad
szellő szárnyán röpül az áloműző lelkem

és vissza sem tér, amíg el nem fárad.



Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Csukás István
Tudod, arra gondoltam, vajon a hóvirág készül a tavaszra? Tudja-e, egyszer eljön érte a fény sötét magányából hogy kicsalogassa, mi is olyanok vagyunk, mint a hóvirág, egy életen keresztül csak vegetálunk, épp, hogy élünk, azokért a ritka pillanatokért, amikért majd érdemes életre születnünk, amikor nekünk ragyog a Nap, mikor az ember az élettől annyit kap, hogy hálája jeléül beleszépül, mi mindig várunk valamire, ritkán jön az élet pillanata váratlan, a várakozás, a majdnem halál pedig olyan hosszú, a hosszú sötétségbe az ember belecsúnyul, nem szeretek várni, ha nem látom a várakozás végét olyan kilátástalan, ha egyszer mégis eljön, az jó lesz, de ha mégsem? jó lenne, mint a hóvirág semmiről se tudni, arról se, ha késik a tavasz, ha várat magára a beteljesülés, nem is kell a remény, csak a fény, mikor megérkezik, mikor felragyog a váratlan vendég, olyankor lenne jó csak élni, csak úgy belepottyanni az életbe, addig békésen szunyókálni, akkor felébredni, mikor az ember érzi, megérkezett az igazi, az igazi élet, amikor nem kérdés, érdemes-e? A hóvirág ilyet soha nem kérdez, jó lenne csak akkor lenni, csak azokban a pillanatokban élni, mikor úgy ragyog az embernek lelke, mint tél végén a hóvirág fehér köpenye.

.kaktusz

Hajnali fény


Hold és csillag pihenni tér
Virrad - ragyogó, sugaras az ég
A kert felett ébresztőn dalol a szél
A városba oson a hajnali fény

Szomorúfűz

(... tested köré zöld dallam ...)


Szemed szétégett erdők újraéledése -
ujjaid között korok nyújtóznak el.
Tested köré zöld dallam fonódik -
Kezem, amint borostyánként átölel.

Kántás Balázs

Áprilisi nosztalgia

Hallgatom a suttogó
Éjjeli csendet
Látom az aranysárga
Hold suhanását
Érzem az áprilisi
Szellő orgona illatát
Várom a szemedben
Felejtett lelkem
Szárnyalását

Etela

Alkonyi álom

Ráncolta homlokát az alkonyi ég
gyűrött fellegek alkottak barázdát,
a horizont akár bíbor színű nyakék:
nap-medál díszíti a tó tükrén láncát.

Csendes volt a langyos szél, már-már szellő
fűbe simul láthatatlan tenyere,
az ébrenlét kezéből kihullt a gyeplő,
s a szendergés álomba suhant el vele.

janus

Ha eljön a május

Szitakötőről a szivárvány
köszön rád,
mögéd oson, s hajadba
bújik egy napsugár.
Zsong a föld, s egymáshoz
simul egy gerlepár,
virágillattól részegülnek
a katicák,
s egy pillangó kecsesen
válladra száll;

a természet tulipán kelyhéből
harmatos bájitalt kínál,
hát fogadd el, és szívedbe
majd új erő száll,
tavaszi hangjegyekből
születnek szerelmes szimfóniák.

Marien

csiripelő ágak

csiripelő tavaszi ágak
apró gyémántok ragyognak
levél nincs még a fákon
de a virágok már fakadnak

sietős dolguk van tudom
hirdetni az élet örömét
megmutatni magát a világnak
elhagyja mind fába zárt börtönét

és felragyognak a kertek
szinte lángra gyúl a határ
mindenütt új élet serken
szirmokon táncol a napsugár

mintha szívemből bomlanának
mintha lelkem borulna virágba
úgy élvezem ezt a tavaszt
túl régen vártam a csodára

táncolni lenne kedvem
forogni csiripelő ágak alatt
had mondják csak akik látnak:
Nézd, micsoda őrült alak!

szirom-eső hullana fejemre
és illatával ölelne minden virág
akkor érezném igazán:
milyen csodás ez a tavaszi világ!

koma

Virághullás


Sejtjeinkben szétfolyt az idő.
Órákig fordult felénk a Nap.
Már gének örökje, örököm
a láng és a füst kínjaival.

Biztosan˝születnek csillagok˝!
Mert a szív itt meghasadt, amott
reménynek nyit utat e tavasz.

Hulló szirmokban rejlő testek
lágy rezgése halványan dereng
a szél hozta elém s vitte is.
Mi marad, már a földön hever.

Nyilas

2008. április 24., csütörtök

Álom maradsz

A gyertyafénye bőrömre tapad
a szél fütyülve zengeti a távolt

lábamnál dorombol az alkonyat
vérereimen átkúszik a mámor

izzó szenvedély, kegyetlenség és jóság
perzseli szárazra ajkamon a szót
álom maradsz, szélfútta valóság

mert ébredéskor már nem leszel sehol.

Az idő vonulása


Mint a bársonyos, érdes keserűség,
mint az ecet, a tej és a méz
különös keveréke, mint a forró,
fogvacogtató, delejes alkohol,
mint a föllobbanó és vakító,
sziporkázó magnézium,
mint a füstölgő kénszalag,
a bódító tömjén, aceton,
gyöngyvirág, ózon, rózsa,
mint a szaggató fájdalom,
a ki-nem-érdemelt öröm
fékezhetetlen, kék áradása,
mint a harag fojtogató füstje,
amit gyors megbánás követ,
de csak alaktalanul kavarog
a torz hétköznapok zűrzavarában,
mint a csodálatos, tavaszi bizalom,
az a gyámoltalan és gyanútlan,
zöld kitárulkozás,
az az önfeledt,
ujjongó, gyermeki hit,
ami azonnal megrendit,
még most is, annyi év után,
a hiábavaló vergődések ellenére,
szinte egyik pillanatról a másikra,
s újra megkísért az esztelen remény,
mint a sorvasztó láz,
a csontig hasító hideglelés,
a test bizsergése, remegése,
mint a csillapíthatatlan szomjúság,
amit nem enyhít semmi ital, csak a vér,
csak a vér játékos, barbár zuhogása,
csak a vadlovak dübörgő vágtatása,
csatakos nyerítése, nyihogása az éjben,
mint a suhogó zápor,
a távolodó vihar,
mint a szántóföldek fölött
az ezüstösen csillogó pára,
mint a kenyér és a bor,
mint a só,
a legegyszerűbb dolgok,
egy fonnyadó test mulandó szépsége,
egy mozdulat suta bája,
ahogy elfogy lassan a levegő,
egyre gyönyörűbb az idő vonulása

Parancs János

Tudod, arra gondoltam, néha olyan az ember, mintha benne a levegő is beteg lenne, mintha túltengne lelkében a füst, a szennyeződés, menekülni szeretne, vágyik a tiszta ózonra, de ahhoz nagyon gyors vonatra kellene szállnia, messzire elutaznia, olyan messzire, ahol megszabadulhat a fullasztó levegőtlenségtől, de az a táj nagyon távol van, nehéz odáig eljutnia, ahhoz önmagát is el kellene hagynia, hogy túl lépje a benne rekedt szmogot, nincs semmi, ami csak egy pillanatra is felüdítené, mindenhol csak füst, korom, és szürkeség, de ha szerencséje van, mielőtt belefullad, jön a szeretet nevű tisztító fuvallat, vele egy csapásra minden megváltozik, előbújnak rejtekhelyükről a fuldokló katicabogarak, ujjongó dalba kezdenek az addig láthatatlan lélekmadarak, kinyílik a lélek meggyötört tüdeje, és megkönnyebbülve kezdi inni a tiszta, a kristálytiszta felmentő levegőt.

.kaktusz

Üzenetet visz

Felragyogott az ezüst Hold
csillagok fénylenek körötte
elül csendesen a bánat
az égi csodától megbabonázva
száll a gondolat is
csendes üzenetet visz hozzád
szívem a szívedben
míg a fény világít fent
szelíden emléked ölel és
szemeimet könny önti el
a távoli holdfény magához ölel

Szomorúfűz

Bármerre nézek...

Bármerre nézek, Téged látlak,
Valószínűtlen kincse vagy
e trágár nyers világnak,
ékkövekből összerakott asszony,
de elránt tőlem a reggel, az alkony,
hívhat vágyón két karom,
véd tőlem földi, égi hatalom.

Zenghetnek rímek, hárfás szólamok,
tudod, érzed, hogy itt vagyok,
tán el is sírod magad,
de maradsz.

Teljes valódban sohse látlak,
mégis, mégis
bénultan várlak,
bús, izzó, szeretettel,
mint virágok a fényt,
ha sejtik, hogy jő már a reggel.

Bármerre nézek, Téged látlak,
lelkemből soha el nem bocsátlak.
Meghagy nekem a kegyes álom,
ajkad ekkor itt van a számon
s két karod szorosan átfon.

Komlósi Lajos

(érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betûbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betûbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hõsök is mi vagyunk
és a hõsök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdõ-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

Boda Magdolna

Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában, hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújja a többit.

George Eliot

Szavak

Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.

Hepp Béla

Repülj!


Szárnyalj csak! Tudd,
még adok hozzá álmokat.
Repülj! Hisz, ez lenne a dolgod,
olvaslak, s értek én a szóból.
Egy Kincs vagy. (ne vitatkozz,
ne kérd ki magad a jóból…)
Én tudom, érzem, mióta látlak
˝itt˝ legbelül, tisztán s érthetőn:
MINDENED, így kívánom azt Neked,
lelked szárnyait, oly tágra nyisd,
hogy elzavard az összes felleget.

Kérés - legyen szerény -
˝cserébe˝ mindezért, csak annyi,
vágyaidban ott legyen egy parányi
csepp hely… nekem is.

Mirian

Éjfélben


Elkerül az álom

enyhe kis sós
cseppek
lefele gördülve
melegítik arcom

valamiért
úgy el-el erednek,
mint a hirtelen-jött,
előre nem jelzett
trópusi viharok
zápor-esői

ilyenkor oly mindegy,
ha jár a hold, ha nem,
zárva e vagy csukva
a fakeretes ablak

nincs világ mögöttem,
sötétjeimen
lassított léptekben
nyújtja perceit
órákra az idő

tudom,
ma nem lehetsz,
mégis egyre várlak

gyémánt

2008. április 22., kedd

De kár hogy elmúlt...


A kétségbeesés ocsmány üledékén
összekuporodva ülök egymagam
keblemhez ölelem Apám emlékét,
mint bűntelen perc, az idő összeroppan.

Nincs jelen, csak összeroskadt múlt
de kár hogy elmúlt, eltűnt hasztalan
gyönyörű idő mely viseltessé fakult
itt hever körülöttem, ő is romokban.



Ne felejtsd el, hogy mindenki csak a jelenben él, ez pedig röpke pillanat, egyik része már elmúlt, a másik fele meg bizonytalan. Arasznyi az ember élete, arasznyi a földzug, ahol élsz, de arasznyi a legtovább fennmaradó hírnév is...
Az életszabályokhoz még egyet csatolj: mindent, ami eszedbe jut, gondolj végig, és írj le pontosan, hogy világosan lásd a mezítelen valóságot, teljességében és aprólékosan. Tudd a dolgokról, hogy mi a nevük, mik azok, amelyekből összeálltak, és amelyekre majdan széthullnak. Mert semmi nem teszi nemesebbé a lelket, mint az életet úgy látni, ahogy van... Ha így cselekszel, megtudod, milyen erényre van szükséged ahhoz, hogy jóindulattal és igazságosan járj el; egyszerűbben: megtudod, mit kell tenned ahhoz, hogy boldog légy, s hogy boldogságod összhangban álljon a többiekével...

Marcus Aurelius

Nem múlhat...


csak egy hír jött - egy mondat:
nincs többé
a holnap nélküle ér utol
s mert ehhez a
miközöm-pillanathoz
rajtad keresztül értem
a szenvedésig már tudom
hogy aki már nincs
az már végleg nincs-részed
és már sohasem lesz részes
abban az egészben
ami bennetek teljesedett eggyé

Werbánszky Rudolf

A csendesen kelő napfény - és távolból ráhajol a kék ég. Az összefonódott ágak között játszva csillámlik át a fény. A fű, a bokrok, és az éledő virágok nedves harmattól csillognak
Szellő szárnyal át a kerten, táncol a fény, libeg a sziklakert felett. A föld átható tavaszi illata érződik részegítően a levegőben. Cirógató érzés .. ilyen volt a reggel és mindig bennem az érzés, hogy vagy nekem ..Tudom, biztosan tudom, soha nem fogynak el a szavak egymás felé, de a csendünkben is tudjuk, hogy vagyunk egymásnak ..meglehet, én sem tudom elégszer elmondani Neked, hogy mennyire szeretlek ..

Szomorúfűz

Egyedül


Az ősz
rőt
bokraival díszeleg
hangjegyek
a hulló levelek
Belekarolok
a késő délutánba
odanyújtom ajkam
a kósza szél elé

Komlósi Lajos

ölelj

ölelj gyengéden
mintha szeretnél
úgy szeress
mintha értenél

ölelj erősen
mintha féltenél
úgy félts
mintha üldöznél

ölelj magadnak
mintha rejtenél
úgy rejts el
mintha vétkeznél

ölelj magamnak
mintha érkeznél
úgy érkezz
mintha ébrednél

ölelj merészen
mintha szenvednél
úgy szenvedj
mintha örülnél

ölelj mohón
mintha éreznél
úgy érezz
mintha éheznél

ölelj vidáman
mintha nevetnél
úgy nevess
mintha ölelnél

ölelj szomorún
mintha küldenél
úgy küldj el
mintha elmennél

koma

Lobbanj fel újra, rügyekbe botladozz


nyugtalan árnyékok lebegnek
törékeny álmaim felett
égető hiányok
gyilkos porszemek
aggódón figyelem
merre megy
mit tesz még tönkre
a színeket bontó képzelet

… a fénybe mártott ismeretek
határát
átlépni nem merem
nem lehet
mert azok csak
rohanó fellegek
magasan szállnak
a múló felett

kioltott fáklyaláng
( reményem)
emléked hol bolyong
sötét borult a tájra
pánikba fojtott sóhajok
hiányod
olthatatlan szomját
nem soká bírom

lekésték
gyenge lepkeszárnyaim
a holnapot?

lobbanj fel újra
rügyekbe botladozz

-----
(… csak
az ´elérhető´ tények
légkörében
találhat magára
az ismeret…)

newyear

Csak egyszer


Csak egy ecset kell, hogy lefessem,
vagy toll, hogy papírra rójam,
véső, kalapács, hogy repedjen,
s lebontsa a mázat rólam.

Csak egy kés kéne, hideg acél,
vagy mindent feloldó vegyszer,
csattogó olló, hűs pengeél,
vagy bűbáj, kegyetlen kegyszer,

hibátlan foncsor a szemedben,
egy tükör, mi hazudni nem mer –
csak egy ecset kell, hogy lefessem
elrejtett arcom - csak egyszer.

Netelka

2008. április 21., hétfő

Visszakapnám örökre...

Csacsogó ajkaidat figyelném
ahogy formálják az ékes szavakat
majd karjaid közt összekuporodnék
s innám azt a drága hangodat…

szemed csillogásába belemerülnék
átitatnám vele vergődő szívem
erős vállad ívébe belesimulnék
visszakapnám örökre könnybefúlt hitem.


Ma reggel…

Ma reggel nem tudom, ki kelt előbb,
a rigófütty vagy egy szemrebbenés…
még próbáltam fogni az Álom kezét,
melyben szüntelenül jöttél felém…
de oly hangosan köszöntött a hajnal,
hogy felriadtam, szívem dobbanását hallva,
mégsem vált nyugtalanná az első óra…
mert bár ajkam meg sem szólalt,
de itt, legbelül már belém karolt a nappal,
s Veled együtt megyek tovább gondolatban…

Mirian

Szavak

Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben. A ki nem mondott szó...
Szavak. Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet, többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled, elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt volna. Elfojtod vagy kiírtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.
Amikor ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már elkezdődött veled együtt.
Amikor ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy, de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.
Amikor mondanád, de miért? Mi értelme? Amikor nem mered kinyögni, mert félsz… vagy nincs kinek.
Amikor szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan. Amikor ott van és tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor… De nem… Nem mondasz semmit. Majd máskor. De aztán nem lesz máskor. Vége. És ott maradsz magadban, velük, azokkal… Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és megmérgez.
Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben.

Demény Ágnes

Feledni jöttem mindent

Úgy, ahogy szél fújja kezedre,
s ujjaidra porgyűrűt kanyarít,
ölelve engem hallgasd a komorság
köszörű dalának falra csapódó
fénytelen szikráit -
a szélben;
állj itt és hallgass,
takard kezeddel szemem -
vad viharok elől ments,
s ne törődj a villámokkal, itt már
nekünk sincs kegyelem.
Csak védj,
mert most én is lehetek gyenge,
mert most én is lehetek por létemre
menekülni nem bíró szoborlepke -
védj meg a világtól,
vagy inkább feledtesd velem:
s engedd válladra hajtanom
fáradt-fáradt fejem!

harmax

Vetkőztess, fény..

Feléd irányít e szürkén homályos,
végtelen idő, s futnék, de visszaránt
hosszú báliruhám, mit magam varrtam,
már végleg ledobnám, nyakig gombolva,
szél sem járja át, s mi kínt rejt, nem
tudhatod, míg nem nyert feloldozást,
mert megfojt e sorsommá nőtt ruha,
s holtan csak senkid lehetnék, de mikor
Napod süt rám, gyógyító fény vetkőztet,
tisztuló új érzés, hát óvj engem, ha
megmenteni nem tudsz, vagy dermessz
le inkább, hogy ne hulljak szét.

Kelemen Évi

Lehetne?


Újra elkezdeni. De elejétől végig!
-A kitágult tudatba vesző ölelés
Direkt nem felelni, ha kell ezeregy évig
-Álmokat kergető bamba ébredés

A kavargó jelenben díszes a múltam
-Elernyedt karodban az idő megfagyott
Egy őszinte szóért messze visszanyúltam
Ezeregy éjszaka csillaga ragyog

Both Péter (Peth)

Kék sugár


A csillagok az égről nem kellenek,
ne jöjjön el értem a Göncölszekér -
elég lesz, ha kékre fested a Holdat,
és egy kék sugár majd az ágyamig ér,
hogy holdkóros éjeken, ha akarom,
abba kapaszkodjak álmaim helyett...
mik elapadnak lassan, mint a tinta,
vagy modern versekből az írásjelek.

Netelka

2008. április 19., szombat

Szemhéjam alatt


Szemhéjam alatt pihennek az álmok

végtelen tereken vándorol a lelkem
markába szorít a valóság, mint álnok
komor ridegsége ráncot vet felettem.



A lélekragyogáson átvérzik a jelen
szívem viskója ismét összeroskadt
itt fetrengek árván, teljesen összetörten
s az idő marja szét a régi álmokat…


Kopogás

Hangosan kopogtattak az éjjel,
s álmom, mint ólom húzott vissza
meleg paplanom alá;
és vártam, hogy majd elcsitul
a kopogás.
aztán újból felébredtem félig,
s megint hallottam valamit.
kíváncsiságom elhúzott az
ablakig, s kinéztem azon:
mintha mindenki ott lett volna,
legalább is sokan voltak,
de nem volt kedvem látni
egyáltalán. aludtam tovább.
Másnap furcsa csend volt odakint.
semmi zaj, semmi kopogás.
minden zörej kinézni késztetett,
de csak a szél babrált a párkányon.
éjfél volt. és még mindig semmi.
egész éjjel fent voltam és vártam
és vártam, és nem jött senki.

Bognár Barnabás

Igen, én is félek, hogy elveszítelek, vagy inkább úgy, néha félek, de leginkább tudom, hogy nem veszíthetlek el. Próbáltam elképzelni nélküled, újra nélküled, de az elképzelhetetlen, mint az, hogy a világ valamikor nem létezett, az, hogy semmi nem volt az elképzelhetetlen, és mert a gondolat határtalan, minden lehetséges elképzelhető, hát azt mondom, hogy nem volt soha olyan, hogy semmi, és azt, hogy a világ sohasem szűnik meg, mert elképzelhetetlen. Az én világom Te vagy, s mert én nem tudom nélküled elképzelni, hát olyan nem is lesz, hogy nélküled.
Ha egyszer elmegyek, akkor is visszajövök hozzád, csak csendben, csak lábujjhegyen, hogy meg ne rémisszelek, de, ha alszol, és alvás közben betakar valaki, azt tudd, hogy senki más, egyedül csak én lehettem.

.kaktusz

Minden szónál többet mond


Hegyes tüske szúr szívembe.
Te messze vagy: hiányzol nagyon.
Most szívem vad dobogását hallgatom.
A fény, az életkedv is elhagyott.
Életemből kirepültél, mint a madár.
Nem lát szemem és a szívem nagyon fáj.
Ülök csendesen, fejem karomra hajtva.
Az éjszakáim kegyetlenek – magányomba.
Minden szónál többet mond a szeretetem.
Csillagok fényén az estbe hintázgatok
De minden pillanatomban Rólad gondolkodom
Szívembe fészkelt szelíd bánatom
Kettőnkért is magamban imádkozom.

Szomorúfűz

Eurüdiké megtalált levele

Hát mégis megvagy
a láb belesüpped
a magra kész nedves talajba
gyengéd vagy és jó
nem vártalak
ebben a városban mely oly dermedt mint kezed
amit szeretetlen emelsz imára
de itt vagy mégis
arcom belefürösztöm
a virágzó meggyfa zsenge ágabogába
fénnyel öntöd el homályos testemet
az izzadságcsöppek sósak mint az óceán
lélegzeteddel számolod a forró időt
a vér csendünket mint kendőt tépi szét
de megvagy mégis
hisz megtaláltalak ebben a hidak
karjaitól leláncolt városban
ne tarts fájdalomtól
amit belém vetettél
maradjon csak néma a völgy
s a lombtalan a mozdulatlan fák
a titkos fészkek melyekben nincs madár
se fájdalom
ne félj
valamit hozok
amitől felzengenek majd
mind a tél dérlepte húrjai

Anna Frajlich