2008. március 31., hétfő

Húrokat penget a tavasz hegedűjén

Porban heverve sorvad el a tél,
mint sebes sóhajtás múlik nyomtalanul
lelkemben a tavasz vörös lánggal ég
andalgó örömében a nap felé fordul.

Megfürdik a fényben kacér mosolyom
a szél orgonáján gyönyörködik lelkem
a még kopasz pusztán, tavaly tarlott nádon
játszadozik vidáman smaragd tekintetem.

Követem víg táncát a kecses pillangóknak
derűsen int felém egy visszatérő gólya
örül a szívem e zsongó tavasznak
örök örömbe szédítő körét rója.

Amerre szemem lát, pihenő madarak
tollászkodnak vidáman a természet ölén
a gyümölcsfa ága nyílt fürtöket ringat

és húrokat penget a tavasz hegedűjén.

Naplójegyzet V.

Tavasszal telepedj le egy fa alatt – ne legyen különleges fa, csupán egy fa a többi közül, telepedj le alatta egy új tavasz ígéretével, mely éled és kiteljesedik körötted – s kiálts ˝tavasz˝-t!, kiálts ˝fény˝-t! - és figyelj – az ősi rög tudatával, a fák növekedésével, a nyíló virágok illatával, a méhek zümmögésével, melyek szorgalmasan gyűjtik aranyát a tájnak, a hangyák jókedvű szorgalmával – s vedd észre, hogy az Isten mindenkire gondot visel.
Telepedj le egy egyszerű fa alatt – ne legyen különleges, dekoratív vagy túlnemesített fa – egy legyen az erdő fái közül, amelyik most rügyeket és lombokat bont – feküdj le a zöldellő fűbe, és olvasd a természetet - a rögök hűvösével, a megéledő világ nagyszerűségével – nyugodj és élj – a virágok nyílnak, a csend és a fény zenél, a méhek és a hangyák szorgoskodnak, az évgyűrűk növekednek – s élsz te is, egy az emberiségből, akiről az Isten gondot visel.

Leleszi Károly

Érezlek

Mint hideg pohár
cseng a hajnal,
a sötét indul
bársony-szárnnyal.
Átzuhanok a nappalon,
átesek az éjjelen.
Álom-lovon megyek,
s csodálkozom,
mint egy kisgyerek.
Mozdul a hegyről egy fa,
zengeni kezd némasága,
ágaimmal kapaszkodok utána.
Pezsgő gyöngyök
fényesülnek arcomon,
holdvilág hull,
izzás-szirom.
Zuhatagként zeng a nyugalom,
simogató tenyered, azt gondolom.
Az ölelés kagylózenéje
szétnyíl, mint legyező
vadvízű síkon át,
ébren vagyok, és érezlek
mint holdfényt a fák.

hegedű

A lepke cipője

Pille Pali egy fűszálon ébredt fel amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta a szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Vidáman lebegett a kergetőző, könnyű szellők hátán. Táncoló pitypang ernyőcskék között szállt csapongva és látta, hogy lent a réten ezerféle, szebbnél-szebb virág nyílik. Ennek nagyon megörült, mert szívesen szívogatott volna egy kis mézédes nektárt.Így hát lassan leereszkedtt egy kamillaágra, ahol rátalált hamar a finom eledelre. Ott kényelmesen elhelyezkedett, és eszegetett. Hírtelen megpillantott egy nagy bogarat a földön, éppen a kamillabokor alatt. - Hát te ki vagy és mit csinálsz itt!? - kiáltott le a pillangó. - H…h… hogy én? K…k…ki vagyok? - dadogta meglepődésében a bogár. - Én vagyok a futrinka, és éppen a cipőmet kötöm, ha tudni akarod. - A micsodádat? - A cipőmet. Az meg mire jó? - Hát, nem kopik el a lábam a sok futástól. Tudod, egész nap szaladgálok, azért is hívnak futrinkának. Pille Pali csodálkozva hallgatta, közben nem vette le a szemét a cipőről, ami meggymagból volt faragva. -

Bizony, kellene nekem az a cipő, - gondolta, - jól mutatna a lábamon. - Add nekem a lábbelidet te futrinka! - kérlelte. - Szükségem volna rá! - Nem-nem! Nem lehet! - mondta a bogár. - Azt nem adhatom, hacsak… - Hacsak? - Tiéd lehet, ha cserébe adsz a szárnyad aranyporából! - Rendben, áll az alku! - válaszolta Pali, és mindjárt meg is töltött egy virágkelyhecskét aranyporral. Cseréltek, a bogár fogta a port és nagy örömmel elsietett vele. Pille Pali megkopogtatta a cipőt, beledugta a lábát, mászkált benne egy kicsit, majd megprobált felszállni. Igen ám, de túl nehéz volt a cipő, mindig visszahúzta a földre, nagyokat huppant, néha fejreállt. Mindenféle bogarak, csigák, kukacok gyűltek köré, és a hasukat fogták a nevetéstől.

A végén már ő is csak nevetni tudott, meg sem probált már felrepülni. Amikor aztán jól kimulatta magát, hirtelen levette a cipőket, és így szólt: - Sajnos túl nehéz ez a cipő. Nem vihetem magammal, mert mindig lepottyanok. Talán majd egyszer veszek magamnak egy kisebbet. Most azonban irány a lég! - kiáltotta, és felemelkedett a magasba, ahonnan újra láthatta a sok-sok piros pipacsot, meg fehér margarétát. Boldogan lebegett a virágos mezők felett, közben elhatározta, hogy a következő napon még azt a széles folyót is át fogja repülni, amin olyan nagy hajókat látott, vagy az erdőt, de az is lehet, hogy a várost.

Bolla Gábor

A nyolcvanegyedik tavasz


A télen hányszor vágytam fellegekbe!
Megszökni, messze szállni, ellebegve,
itt hagyva ezt a vértől csatakos,
nagy harcmezőt, mely holtakkal teli –
s hol bús ütemben, tompán egy dobos
mindegyre a takarodót veri…

Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!

Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már.
De megszédít, hogy pezsdül a határ,
a meggyfa hulló szirmokat havaz,
s egy-két merész lány meztelen napoz már…

Én, jégmezőkön szunnyadt, lomha rozmár,
kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja,
a zöldellő föld rabja lettem újra,
és esztelenül, százszor boldog ott –

hol kivégzésem elnapoltatott.

Mészoly Dezső

Tavaszi vers

Tavaszi szelek puha sodra
a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak –
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.

Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!

Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe –
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!

Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel –
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!

S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat –
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!

Zelk Zoltán

Macskaköveken


Üde tavasz zeng
illata körbeleng
harmóniája fülembe cseng
ahogy este lépteim
puhán neszeznek
hazafelé a macskakövek
már jól ismernek
belefáradva a nap
mára kirótt küzdelmeibe
mélán elmerengek
s felrémlik
mily régen öleltél
s vezetett át karjaidba zárva
a holdfény
szerelemtől ittas
éjszakája
egy új
madárcsicsergéstől hangos
tavaszi hajnalba

Magdileona

A mai nap Egy zavaros, és nagyon rövid éjszaka után nem csak madárcsicsergésre, hanem cérnavékony gyerekhangocskák csicsergésére ébredtem. A háztetőn tollászkodó galambok turbékoló, hívó hangjuk messze száll. Csicsergő, csivitelő rigók füttye öleli át a kertet , ahogy fel - felröppennek a nagy japán akácról Megbolydult a ház. Az egész udvar zengő, kacagó gyerekhanggal teli. Olyan öröm hallgatni őket, és éppen arra gondolok közben, nem olyan régen még a nagy hóemberépítés alatt hangzott így a kacagásuk. Szuszika, a szomszédék kiskutyája ott alszik a társaság középpontjában, mikor éppen felriad álmából, el - elvakkantja magát. Marcsa, a szürke cirmos a napsütötte ablakban lustálkodik Ragyogó kék ég, csodálatos, melengető napsugár, - gyerekzsivaj és a tavaszi éledés. Tollaslabdák, pingponglabdák, foci - minden előkerült. A tavasz, mint egy lágy selyem, a lombok között - úgy érkezett hozzánk, a szívünkbe is. Nagyon szép, boldog tavaszt kívánok mindannyiunknak.

Szomorúfűz

Búcsú

Egy árny
belesimul majd az árnyba

Sárga virágunkat
elhullatja könnyed
a percek táncolnak tovább

Mások még maradnak

Kertedben új nárcisz terem
csókom melege
Kihűl a kezeden

Komlósi Lajos

2008. március 29., szombat

Ismét vért pezsdít


A fázós fűzfa lombja
remeg a langyos szélben
a táj úgy egybeolvad
csodákat ígérve
egy törékeny pitypang
kitárja aranykelyhét
a fátylas fellegárnyak
oszlanak szerteszét.

Megújuló vággyal
vetkőzik a lelkem
kéjes szavakkal
kínálja magát Neked
ismét vért pezsdít
a telet letiporva
s egyre részegít

a tavasz illata.



Tavaszi szellő

Tavasz illatát leheli a szellő
A méhek kikeletről döngicsélnek
Méltóságteljes táncot lejt egy felhő
Hírnökeként az édes napsütésnek

Madárénektől hangosak a kertek
A földből kibújt egy-egy üde zöld levél
A fákon a rügyek új nedvekkel telten
Duzzadnak majdani virágkelyhekké

Hóvirág s ibolya nyitogatja szirmát
Napfényben fürdik s már melegszik is
A tavasz melege sejtjeimig átjár
Lágy táncos szellőcske fest arcomra pírt

inci
Tudod, én tudatosan, ösztönösen tudatosan alakítottam az életem, nem siettem, lassan építkeztem, a falra mindig csak annyi téglát tettem, amennyire szükség volt éppen, ha lassan is, de egyszer mégis eljutottam egy pontra, ahonnan megláttam a fényt, melyik engem vezet Betlehembe, azóta én az után a csillag után megyek, tudom, ha ragyog, nekem ragyog, ha eltűnik előlem, talán, mert sötét felhő takarja, az rossz neki is, olyankor nem találom az életem, miért, nem tudom, de érzem, az a csillag nekem született, engem hív, engem vezet, ő az én vezérlő csillagom, mikor látom, boldog vagyok, messze van, mégis vele egész az életem, mikor ragyogni látom, túlárad bennem a szeretet, magamhoz ölelném, s vele az egész világot, szeretném kikiabálni, milyen csodás egy világ ez, nincs hiány, minden úgy tökéletes, ahogy van, bármerre nézek, minden virágzik, a valaha csúf volt is széppé válik, Istent látok minden fűszálban, minden felhőkarcolóban, de, csak míg ragyog, ha nem, olyankor minden beszűkül, nem győzöm magamról leverni a port, a szemem is tele van vele, nem látok az orromnál tovább, elhiszem, minden csak annyit ér, amennyi a szemnek látható, a tükör is megcsúnyul, azt mondod, ne függjek mástól, magamban keressem a boldogságot, tőled se függjek, de mit tegyek, ha fény nélkül nincs örömem, ha fény nélkül koromfekete az életem.

.kaktusz

Árnyak, érzések...

Pitypang élénk vidám színe
Susogó pillanatok szétterülő meséi,
Árnyak, érzések tavaszi neszei.

Színek, fények, illatok
Falevelek lágy zizegése,
Lombok között madarak zenéje.

Tengernyi, ömlő könnyáradat
Örök, múlhatatlan hűség a szívemben
Lángoló, átölelő szerelem.

Szomorúfűz

Virágzás

Csillogó gyöngyként gördül a harmat
Hajnali csendben rügyek közt hallgat
Zöldellő levél markába fogja

Bársonyos bolyhát nyitja a barka
Viruló rügyét magasra tartja
Elvirágozván a fölre dobja

Átölel mindent aranyló sugár
Szemérmes nárcisz hajlong, oly sudár
Kéjesen nyújtóz, bimbóját bontja

A legszebb virág almafán virul
Hófehér ruhában párjához simul
Tavaszi kertben illatát ontja

leka

Az ugrás…

Csípett a lég, érdekes mód keserves hideg van, pedig pár napja, vagy még ma is tombolni látszott a nyár. Biztosan mindig ilyen hideg van fenn a tetőn. Magasan, egyedül, távol.
Nem is lehet máshogy. Csak így. Ami máshol szellő, az itt szél. Meglök. Nem kellene még leesni. Még nem, még néhány leírt sor, még néhány cikázó gondolat, még néhány szó, hogy aztán jöhessen a repülés. Itt az ideje a végtelennek, a kimondhatatlannak, az együgyűen bátor pillanatnak, annak ami után ez már nem jelen és nem múlt, semmi más csak megszűnt létezés marad. Széthasadt idegpályák, foszlott, elpárolgó, ócska kötöttségek, lerúgott béklyó, mástudatnyi létezéselemek egyetlen pillanatra, ahogy megérint a halál.
Ez jó, most jó! Készen állok. Senki a társam, ő sem szól, hogy ne tegyem. Villogva marad a kurzor a laptopon, talán majd megteszi, amit kérek és …
Mindig félt a magasban. A tízméteres diófányi hőstett/mászás – nevetséges. Alant a végtelen mély, a hold kérdőn felvonta szemöldökét. Várta a rezzenéstelen vaksötét. Szemernyi kétség sem volt benne, amikor kilépett a szikla szélére és le sem nézve előreugrott a mélybe. Az ugrás íve szép volt, maga elé tette a kezét, a gravitáció ellebbentette a tudat elől az akadályokat és nem… mégsem maradtak sem képek, sem szavak. A süvítő levegő benyomult a fülébe, s megszüntette a hallást is. Ő maradt ott a magányosan száguldó bizonyossággal, hogy ez most visszavonhatatlan.
Elkezdte átjárni valami rémisztő meleg, ahogy megtalálta, amit elveszettnek hitt, felgyorsult a gyorsuló idővel és ismét elkezdte érezni a szavak legmélyebb jelentését. Nem maradt mardosó kétely, mint régen, az idő kitágulva poroszkált, a tér megnyúlt és játszott vele a létköz, ahogy a lélek nagyra meresztett háromszemnyi pupillákkal soha nem jelezte még ennyire világosan: ˝menekülni fogok, ha leér a tested.˝ Az agyból egyetlen másodperc-milliomodnyi idő alatt kitüremkedett a valaha létrejött összes gondolat-kisülés és a lényegesek szavakká formálódva jelentek meg a valószínűtlenül élénk belső plazmában.
Bármennyire is lelassult minden a relativitás gyűszűnyire megmaradt valónak és belátható monotonitásával közeledett felé a talaj, a végzet?
Az utolsó húsz centiméteren rántotta vissza a príma gumírozott kötél. Szétesve lebegett még tehetetlen felalávalóságában a test, miközben a lélek ki tudja hol császkált.
Percek teltek, aztán órák. Borzongani kezdett, felnézett a holdra, félrehajtotta a fejét és a laptophoz lépett. Felidézte a szavakat, amiken kívül szinte semmije sem maradt. Leült a kőre és ölébe vette a masinát. Nézte egy ideig a képernyőt, aztán végül úgy döntött leírja:

˝Az a dolgod, hogy szeress.˝

quentin

Magnóliák


A magnóliák kertünkben állnak,
Ősvirágokat ringat a szellő.
Pompájuk tavasszal mindig eljő´,
A poszméhek kelyhekben riszálnak.

Magnóliák, az örök igézet:
Ahogy fordulok megannyi nézet.
Vágyaim virágai, legkedvesebbik!
Kiülök hozzájuk. Szívem melegszik.

majota

egy év

a nyár
milyen sárga
és milyen forró
mint szavad Kedvesem
amikor kedved keresem
és nyakam körül
ujjaid játszanak
míg hajam szálai közt
vágyamra találsz

az ősz
milyen barna
és milyen nedves
mint csókod Kedves
amikor áttör ajkaid között
a türelmetlen gyönyör
felajz majd meggyötör
az elnyúló pillanat
ha még várni kell

a tél
milyen fehér
és milyen hideg
mint hiányod Kedvesem
amikor meleged nem lelem
csak emlékeimből építek
boldog érintéseket
és lázas látomás csupán
vágyam mosolyod után

a tavasz
milyen zöld
és milyen selymes
mint szerelmed Kedves
amikor elmerülök illatodban
és a lüktető boldogság valahonnan
újra és újra ránk talál
mint a természetre
az ismétlődő élet és halál

koma

E szép tavaszon


Most, most
valami szépet…
tekintgetek körbe,
valami gyönyörűt
szeretnék,
amilyet még
az idén a tavasz
sem hozhatott…

az a kis napfény,
ami eddig esett,
a hegyek
között jeget
sem olvasztott,
még alig nyílt
pár virág,
még barnák
a kertek,
oly rég már,
hogy tenger-lassan
egyre közeledünk,
s még
alig ismerlek

havon-fehérlő
gyöngy-szirmaid
fonja át tisztán
égető szerelmed,
s azok a derülő
csillag-szín szemek
ejtenek rabul,
s egyre
jobban értem,
szavad, mely
hozzám szól,
mely kér,
hallgass
ma engem is,
nem sok,
nem nagy,
kicsit könnyes lett,
mégis az égig ér

most, most
valami szépet…
tekintgetek körbe,
valami gyönyörűt
szeretnék,
amit még
az idén tavaszunk
nem hozott…

egy szó az talán csak,
nagyon szeretlek,
szép lelkedet mindig
az isten áldja meg.

gyémánt

2008. március 27., csütörtök

Vágyamra ismerek

A jázmin illatú szellő simogatja testem
Simogató bársonykezed juttatja eszembe
Csókra nyílik ajkam, gyorsul szívverésem
Az izzó alkonyatban, vágyamra ismerek.

Aranysugarak csókolják a földet
Szerelmesen ölelik buja szenvedéllyel
S míg meg nem érkezik a józanító sötét
Arcomhoz simul a visszaverő fénye.



Örök fény

Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.

Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.

Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.

Beri Róbert
Várok rád, pedig tudom, hogy nem jössz el soha. Mennék hozzád, pedig tudom, nem megyek soha. Hiányzol, és ez a hiány nem múlik el soha. Szeretlek, pedig tudom, hogy Te nem szerettél soha. Hűséges vagyok hozzád, pedig tudom, ezt a hűséget Te nem érted meg soha. Érted élek, de ezt Te nem érzed meg soha. És mégis. Tudom, hogy soha, de van valami, ami több a tudásnál, és több a biztos „soha”-nál. Mintha egyszer már mindez megtörtént volna. Velem, velünk, mintha a levegő emlékezne és súgná, hogy volt egyszer már soha, és lett belőle mindig.

.kaktusz

Szerelmünk hullámtengerében


Lelkem száll feléd kedvesem,
hisz te vagy napom, életem
szeretőm, csillagom és szerelmem.
Mámorosan hozzád bújnék
álmaidat őrizném.
Szememből a szerelem álma
gondolatszárnyon feléd suhan
Szívembe zárom örökre

emlékfátyolba szőtten
volt szerelmünk hullámtengerében.

Szomorúfűz

Esti dal

Sétál a Hold a kék egen,
sétáljunk mi is, kedvesem.

Sziporkáznak a csillagok,
várok Reád és itt vagyok.

Suttogva hív az éjszaka,
jöjj hozzám, ne menj még haza.

Két karom nyújt majd nyoszolyát
s meglátod Isten mosolyát.

Komlósi Lajos

Félúton megállt érintés


nem mehetek Hozzád
hiába hív a vágy
fényszóró ötleteim
záporozzák
ellenállásod falát
de csak üres mennyország
zúdul rám

az ősidők óta keresett
elérhetetlen
mert csak bennem él(sz)
… mint ideál
rejtélyes álom
félúton megállt érintés

imádsággá fajuló sóhajom
mindent összecsomagolt
de a nem-létező térben
hallgatnak
a néma szószékek

gyere közelebb

legyél ´ember´
elégedetlen
marjon
cibáljon hangod
… duzzogj
morogj
-de szólj

… és néha
nézz a szemembe
mond ki hogy: szeretlek

-s a törékeny földbe ültetett
kikel

newyear
Kedvesem!

Kiszerettem volna nyitni ma este szobám ablakát ,hogy benézhessen a Holdsugár...de nem tettem, mert úgy éreztem ,hogy jobb neki ha ott marad a felhők mögött...nem akartam ,hogy fázós ölembe hajoljon. Féltem ,hogy kiirtok belőle minden fényt és derűt...pedig ilyenkor tavasszal nagy szükség van minden kis holdrezdülésre...éjszaka adta fényútra. Nem akartam ,hogy tanúja legyen az arcomra festett gondalkonynak...a Hold nem erre hivatott.
Ő csak engesztel, kitör a légből, a végtelenben szárnyal, majd összeragasztja a széttört csillámokat.
Vagy kavicsokat?
Tudod mi szép a csendben? Ajkadról behunyt szemmel elolvasni az odarajzolt üzenetet.

Phaedra

2008. március 26., szerda

Pirkadat

Mikor reggel felkelek és kinézek az ablakon,
Harmat csillog minden fűszálon.
A napsugarak beragyogják az eget
és minden házba visznek meleget.
Mosolyt csal az emberek arcára,
Mosolyt, mellyel boldogan mennek munkába.
Meleget visz a hontalanok házába,
Hisz mindegyik ezt kívánja álmában.
Ezt érzem én is, mikor rámnézel,
Levegőt szállítasz, mikor lélegzel.
Te adsz számomra csodálatos életet,
Te öntöd belém a lelkemet.
Ezt érzem reggel, mikor kinézek az ablakon,
Mikor még harmat csillog minden fűszálon.

Lily

2008. március 25., kedd

Hazaindulnék...

Keletről jöttem, nagyon-nagyon rég
a rám rakódott világszenny alól
új hazát találtam, új hitet és reményt
jövőt építettem, szomorú múltamból…

Azt hittem végre, megpihenhet szívem
szebb itt a táj, gyönyörű a nyelv
de nagyváradi vér pezseg ereimben
rá emlékezve keserű
könnyem pereg…

Sok éven át, feléje se néztem
megvoltam így is, magányomba fonva
most úgy hiányzik Apám szeme zöldje
nélküle a világ olyan mostoha…

Ő elment…már csak a csönd vijjog kopjafáján
megbicsaklik hiányától egyenes lépésem
elveszek az ismerős szavak posványában
nincs otthon nélküle, hiába keresem…

indulok lassan, árván, elhagyottan
idegen ösvényeken botladozik léptem
bezárom érzésemet keserves sóhajomba
hazaindulnék, de nincs már hova mennem…

Könnyeket sír álmom


Ágyam szélébe kapaszkodik a csend.
A pillanat rebbenéseit gyűrve,
fekete tussal árnyakat fest.
Az ég mély hasadékaiban,
vad orkánok cibálják szét,
ablakomra vetülő árnyékod,
lágyan szendereg bennem hiányod.

de én gyermeked maradok,
mindörökké magamban…
Zokogón ringó üres bölcső…
hol csak könnyeket sír álmom…

Fáradt porszemekből vetem meg ágyad,
fércelt emlék-rojtokba tekerem az álmot.
De az éj zaja lassan elúszik felettem,
a vér-folyó horizontján…
Most múltban örvénylik veled
a reggeli csend,
ma neked kondul az égi-magány.
S Te újból csak kereszten feszülő
csendes nyugalom leszel,
hangtalan dobogó szívsikoly a falon.

de én gyermeked maradok,
mindörökké érted…
Kérges szíved durcás lüktetése…
Hisz' ma könnyeket sírt álmom…
Látod Apám…?

Fény Anna

Sírtál-e másokért?


...vagy csak nyomorult életed
bús könnyei fájtak?
Jártál-e mások nyomán, vagy
saját utad árkain át láttad a
kátyúkat kinőni lépteid elé?
Nyújtottad-e árvaságod szelíd
tenyerét valaha mások felé?

Néztél-e horizontodon túlra?
Láttál zsibbadt fáradságokat
kínban-görcsben-fájdalomban
összebújva büdös priccseken?
Ugye nem fájt neked mások
kínja, ugye nem?

Álmodtál-e, bánatuk virrasztott
éjjelén bujdosó száműzetésben?
Fájdalmuk átégett a falakon
tudom, te is ott voltál, halottad,
Épp nyomorult életed értelmét

kutatva, önmagad sirattad…

prosecuted

Angyalszárnyak a szűz hóban

Sötét árnyakon keresztül
vezetett az út
amíg megtaláltuk a kaput
A Sátán kutyái csaholtak veszettül
de kijutottunk a Pokolból
erőtlenül dőltünk hátra
kegyelemre várva
megvakulva a sok hótól
mely a deflorációtól
nedvesen és roppanva jajdult
üszkös testünk alatt végleg elhakult
végtagjaink fel-le mozogtak egy zsinórtól
majd folytattuk álmaink ámokfutását
de lenyomatunk nem is olyan megtévesztő
ha arra jár-kel egy tévelygő
látni véli két angyal bukását...

Silence

Tudod, arra gondoltam, hogy ami két embert összetart, (nem mindig, de általában) az a szeretet, a történések szeretete, szép események, romantikus esték, szép történetek keltik a szeretetet, később a közös emlékezések, de ha nincs utánpótlás, idővel, mint a pára, a szeretet is elillan, marad az üres megszokás, vagy a semmibe futás, mint a moziban, míg sok az esemény, érdekfeszítő a film, de van film, mi csak keveseknek szól, ott látszólag semmi nem történik, fontosabb a filmben a létezés, mint a történés, ahogy távolodnak a filmben, az időben távolodnak a történések, ahogy már csak emlékké lesznek, úgy szürkül a film, úgy szürkül el a szeretet is, mint egy emlék, úgy felejtődik a történések szeretete, aki nem a létezést, nem a "vant" szereti, nem a lényt, hanem a mozgást, nem a lény, csak a test energiáját, minél több az esemény, annál erősebb a kapocs, ahogy ritkulnak a történések, fárad a test, fárad az elme, úgy lazul a kötelék, de a lélek szeretetéhez talán elég a szeretetenergia, ami olyan erős, hogy még az idő se rongálhat rajta.

.kaktusz

Fények és árnyak

Mélabús az este, s oly végtelen
Ülök merengve - szótlan, csendesen
Mosolyog szemem, de zokog a szívem.

Fények és árnyak bánatos lelkemben,
Egy régvolt - és fájó szerelem emléke
magához ölel örökké, kedvesen.

Szomorúfűz

Lélek-étek

Keresni kellene,
Menni, messze…
Talán valahol, rálelni a szépre,
Hol szívem, megpihenne,
Tán van egy tarkarét,
Hol még a méhek
Zümmögését hallom,
Egy Csend-maradék,
Ahol, töltődne a lélek,
Mondd, ugye vársz még,
Míg, megtalállak Téged…

Mirian

Kert

Kertem kapui nyitva állnak.
A nap hosszú, többször is betérhetsz hozzám.
Mikor betérsz, minden virágom, fűszálam, levélkém örül. Mikor elhagyni indulsz kertemet, rózsáim vágyakozva pillantanak utánad.
Egyszer, egyszer majd eljön a nap, mikor felállhatsz jázminillatom kertilétrájának legtetejére, ahonnan beláthatod kertem határtalanságát.

avenraa

2008. március 23., vasárnap


Minden kedves olvasómnak,
boldog, békés,
áldott
Húsvéti Ünnepeket kívánok!



Hittel kell élnem...



Szívem átkos terhe gyötrelme alól
remegő hangom, az ég felé indul
tudván, hogy a sors vad csapásai
újra meg újra térdre kényszerít
feltápászkodom, először csak térdre
majd felállok egyenesen, büszkén előtte
és kérdezem halkan” Mondd, ó Istenem
bírni fogom végig, cipelni keresztem?
Élünk itt a földön, mocsok, szenny között
vérzik a szívünk, sokat szenvedünk,
ha volt egy karónk mibe kapaszkodtunk
azt is elvetted… meginog járásunk…
Gyenge lettem nagyon, alig-alig élek
kérdem magamtól is, mikor lesz már vége?”

„Bírni fogod!”, válaszol egy hang
nem tudom honnét jött, olyannyira halk…
„Nem adok néked annál nagyobb terhet
tudom mennyit bírsz, hisz jól ismerlek!
Sivatagi porból teremtettelek
azóta szólítlak, Drága Gyermekemnek!
Adtam Néked erőt, békét, szeretetet
mennyei, áldott, könnyű életet
és hogy rájöjj arra, mennyire szeretlek
szabad akarattal teremtettelek!
Nem vagy Te szolga, ész nélküli lény
de neked kell felelned, döntéseidért
és ha bűnbe merülsz, nem engem szeretsz
fáj hogy megtagadsz, és oly gyakran megvetsz,
ám mégis szeretlek, szívem sose tagad
fiamat áldoztam, hogy megválthassalak!
Tiednél nagyobb terhet róttam vállára
hogy bűneid, vérével, mossa tisztára!”

Lehajtott fejjel, hallgatag ajakkal
imára kulcsolt kézzel, nézek magamba
szégyen járja át, törékeny kis testem
Isten mondatától megremeg a térdem…

Ha nem is adnak erőt igazszavai,
megtanítnak arra, hogy hittel kell élni
újjá éled bennem az ősi lendület,
ha hiszek önmagamban, mindent elérhetek
ha egyedül vagyok, s már semmi sem segít
csak emlékeznem kell, ha van bennem hit
erővel töltődnek béna karjaim
a kereszt terhét megbírják lábaim
vaknak hitt szemeim, újra látnak majd
csak hittel kell élnem, innentől tovább!






Minden bölcs és vajákos közül egyedül Krisztus hangsúlyozta az örök életnek, az idő végtelenségének, a halál semmiségének, a vidám megelégedettség és önfeláldozás szükségességének és jogosságának alapvető bizonyságát.

Ő maga derűs megelégedettségben élt, mint az összes művészek legnagyobbika: márványt, agyagot, színt megvetve, az élő húsban dolgozott! Ami azt jelenti, hogy ez a halhatatlan és ideges, korhadt, modern agyvelőnk tompa eszközétől alig felfogható művész nem szobrokat, festményeket, könyveket teremtett. Hangosan megerősítette, hogy élő embereket, halhatatlanokat alkotott.

Van Gogh

Bűnben

Földből kitépett kő vagyok. Fényhiány.
Szétrobbant csönd foltja a semmi falán.
Elgondolt hang egy elképzelt orgonán.
Abbahagyott mozdulat
Ütötte seb a szíven.
És Te mégis bennem építed templomod!

Smikál György

Sötétség

Mikor dörög ránk az ég.
Mikor a földön nincs remény,
mint férgek a földbe bújva
kérünk, imádunk könyörögve,
hagyd meg rongy életünk újra!
Csak ekkor. Gyáván. Veszve.
Csak ekkor áldozunk esengve,
gondolatban mindent. Mindent.
Mert bátrak vagyunk, míg az ihlet
születőben és tett a temetőben.
S meg van bennünk minden szó,
minden fogalom, csak a tett a gond,
a tett fél felvállalni a mát.

Mikor Gyehenna melegét érzi
a test. Mikor remeg; a bűn félni,
az elme remélni kezd, ekkor,
ekkor kezd bízni az ember és a kor,
hogy vagy, hogy mindenek fölött
az egy és oszthatatlan hit, ott fönt,
mindenek fölött az Isten.

Sosincs szüksége rád, míg víg!
Míg a napok oázisában a víz,
az éltető erő öleli át!
Míg tudatára nem ébred mi a halál!
S ha már suhintott mellette a kaszás,
ekkor, ekkor fut kézzel-lábbal hozzád.
Nagyisten, te tudod miért imád!
Miért imádkozik hozzád, ha fél?
S ha fél, miért bocsátod rá a mát?
Az ihletett fél felvállalni a mát!
Csak az álomban imádkozik hozzád,
s álmodja minden éjjel az éjjeleket.

Gavallér János

A latrok kálváriája

Van úgy, hogy
Már semmit nem
Tudok tenni.
Kezeim két égtáj felé kitárva.
Lent a völgyben
Látok minden görbe utat,
És minden megkerült keresztet,
Mint megannyi eltékozolt, olcsó
Gecsemánét.
Emlékszek minden kenyérré
Változtatott kőre,
És látom a szentélyed ormát,
És róla minden
- Kegyelemmel játszó -
Zuhanást.
És látok minden mozdulatot,
Mely a világ felé nyújtózott:
Szemem minden villanását,
Vérem minden ujjongását.
De most már semmit sem
Tudok tenni:
Kezeim két égtáj felé kitárva.
A keresztedet is
Csak szemem sarkából látom.
Megérintenélek,
De a szög már nem ereszt.
És ekkor csak sóhajtok:

„...Rám is emlékezz!"

Smelka Sándor

Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek! Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! Taníts meg a kis lépések művészetére.

Antoine de saint-exupery

Húsvét előtt


Boldogtalan ember, egy percre állítsd meg utad,
Fékezd tekinteted, mely messze távolba kutat,
Lassítsd le lépteid, és tárd ki kebledet,
És ölelj meg mindenkit, ki biztosan szeret,
Majd lépj tovább egy aprót, csupán egy rövidet,
S zárd szívedbe akkor minden ellenségedet.
Lehetsz te akár bűnös vagy bűntelen,
Rád is kisugárzik az isteni kegyelem,
Mert egykor egy férfi - a nevét ismered -,
Ezredévek előtt éretted szenvedett.
Felvitte keresztjét a hosszú Golgotán,
Könnyes szemekkel a világ hajnalán.
Megmászta mint Sziszüphosz a maga hegyét,
Míg a száraz fa feltörte kérges tenyerét,
A hátán csíkokban az ostornak nyoma,
Jelezve, hogy az ember olykor mily ostoba.
A fejébe nyomtak tövisből koronát,
S szögekkel verték át reszketeg corpusát.
Csak a tekintete maradt tiszta és gondtalan,
Mert tudta, a rá kimért sorsnak itt és most vége van.
Megtette azt, amit tenni csak lehetett,
Szívéből ezer helyt gyúlt lángra szeretet,
Mint megannyi pásztortűz mélysötét éjszakán,
Apró fények égnek mindenhol nyomdokán.
Most rajtunk a sor, hogy kövessük lépteit,
Csökkentsük a világ felsebzett kínjait.
Mert bizony van dolgunk millió s számtalan,
Míg felénk nyújtja kezét ezernyi hontalan,
Míg az utcákon éhezik anya és gyermeke,
S míg felsebzi a földet az önzés fegyvere.
Boldogtalan ember, egy percre állítsd meg utad,
Ne legyen benned többé már indulat.
Tárd ki kebledet, és lassítsd lépteid,
Gyarapítsd már te is a szeretet híveit.
Húsvét előtt hallgasd, mert itt az üzenet:
Szeresd felebarátodat, s majd a világ is szeret.


Kincses Zoltán

Ó, mondd, Uram


Ki az, ó, mondd, Uram, ma már ki lenne,
ki, mint szeplőtlen szűz, anyád lehetne?
Hol van, ha van még olyan nő vagy férfi,
ki életét tisztán, bűn nélkül éli?
Ó, mondd, Uram, van még remény a jóra,
s méltók lehetünk egy új megváltóra?
És mondd, Uram, ha újra megszületnél,
miértünk is a kínhalálba mennél?

Juditti

Igaz ima

Jóuram, ne mint a bárányra, ki nyájadból elszökött,
tekints reám, a Földön elveszettre,
s ne mint jó apa, kinek gyermeke a játékok között
a világot szemléli elrettenve;

Embernek láss! Azzá gyúrt a hideg porból szent hatalmad:
esendő vagyok s fényedből vétettem,
szeretetből az ítélt büntetésem jogosan kapjam
s a boldog jutalmat is érdemelten.


Kovács Henriett (Henkee)

Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Reményik Sándor

A sors

Cserélnél-e sorsot valakivel?
Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal, vagy népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a sorsodat.
Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt összeesne. A sors mindenkinek az egyedül-megfelelő táplálékot nyújtja; de aki nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen, mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.

Weöres Sándor

2008. március 21., péntek

Mégsem tudom elengedni...


A fejfád alól sarjad ki a csönd
és zöldel újból rezdületlenül
zokog az ég és megremeg a föld
a sírod szélén ülök egyedül…

és távolba tekintve megkapaszkodok
friss fájdalommal egy szál reménybe
szavadat szomjazva, Rád gondolok
Én Édesapám, Egyetlen Szemem Fénye!

Úgy mentél el, hogy időm sem maradt
nem mondhattam el, mivé lettél nékem
remegő térddel itt állok egymagam
és félek, ahogy eddig, még soha sem féltem…

Botladozva járok a létem ösvényein
a sors szele cibál vadul, szerteszét
minden egyes gondom megmázsáltatik
keresem nélküled életem értelmét

gyermekkori emlékek illata jár át
lelkemmel simítom koporsód fedelét
szívemig nyilall „az élet megy tovább”

én mégsem tudom elengedni, Apu bársony-kezét…



Chagall angyala

zuhanj csak
zuhanj
mártsd vörösbe egemet
s ha törött szárnyakkal
csapkodod kuszált teremet
hogy már árnyékom vonyít belé
és bíborban csordogál rajt
a hajnal könnye
hegedűszón illanjon el
szemed közönye
zöld kecskéket terelek
reményt vesztve
az éj peremére
és siratja majd minden holt
az élve maradót
a lebegő víziót

engedd hogy pörgessen
léha súlytalanság
émelygés lendítse a vonót
az egyetlent
a kék hegedű felett imbolygót
mint ékem tolla ha megpihen
gyertyaláng sercegő tüzében
marja a csendbe az utolsó
sikolyt
csepegjenek falevelek
az égből
a földbe hantolt könnyekre

Lucskai Vincze