2008. február 29., péntek

Nyújtsd a kezed Apu

Életem egén fekete fellegek
vonulnak végig, sötétben élek
nincsenek illatok, semmit sem érzek
szürke lett minden, eltűntek a színek.

Néma a szám, ajkam nem nevet
szememből örökösen csordulnak a könnyek
nyújtsd a kezed Apu, segíts most, kérlek
ha magam mellett tudlak, minden sokkal könnyebb.

Az olvadt viaszban vész el minden hitem
a gyertya lángja égeti reményem
átjárja lelkemet a keserűség íze

lassú haldoklásnak tűnik most életem.

A „szív hídjai”

1982. február másodikán az United Parcel Service teherautója zötyögött föl a bekötőúton. Francesca tudomása szerint semmit sem rendelt. Zavartan írta alá az elismervényt, és nézte meg a címzést.
"Francesca Johnson
RR 2
Winterset, Iowa 50273"
A feladó egy seattle-i ügyvédi iroda volt.

Levette az ügyvédi iroda borítékját, és remegő kézzel nyitotta ki.
Ms. Francesca Johnson
RR 2
Winterset, Iowa 50273

Tisztelt Ms. Johnson!

Cégünk képviseli a nemrég
elhunyt Robert L. Kincaid vég-
akaratát...
Francesca az asztalra tette a levelet. Odakinn hó kavargott a téli mező fölött. nézte, mint súrolja a tarlót, ragad kukoricacsuhékat magával, sodorja őket a kerítéshez. Ismét elolvasta a szavakat.
Az egyetlen végakarat 1967.
július 8-án született. Kife-
jezett kívánsága, hogy kézbe-
sítsük önnek a mellékelt tár-
gyakat. Amennyiben ön nem vol-
na fellelhető, meg kell sem-
misítenünk őket.
A "levél" feliratú doboz-
ban levő üzenetet Mr. Kincaid
1978-ban hagyta irodánkban,
zárt borítékban.
Mr. Kincaidet elhamvasztot-
ták, és saját kérésére nem ál-
lítottak sírhelyet. Hamvait,
szintén az ő kérésére, egyik
munkatársunk az Ön otthonának
közelében szétszórta. Ha jól
tudom, Roseman-hídnak hívják
a helyet.
Bármiben szívesen állunk
rendelkezésére.

1982. január 25.

Tisztelettel:

Allen B. Quippen
ügyvéd


Robert Kincaid levele:

Drága Francescám!

Mellékelten küldök két fényképet. Az egyik, amelyet a legelőn készítettem rólad napkeltekor. Remélem, ugyanúgy fog tetszeni neked is, mint nekem. A másik a Roseman-hidat ábrázolja, mielőtt levettem volna a cédulát, amelyet rátűztél.

Csak ülök, és újra meg újra felidézek magamban minden kis részletet, az együtt töltött idő minden egyes pillanatát, s újra meg újra felteszem a kérdést magamnak: mi történt velem az iowai Madison megyében? Küszködöm a válasszal. Ezért is vetettem papírra ezt a kis írást, amelynek címe "Kihullva a Z- dimenzióból". Elküldöm, ezzel is próbálom rendezni zavaros gondolataimat.

Lepillantok lencsém csövére, és téged látlak. Belekezdek egy cikkbe, és rólad írok. Azt sem tudnám megmondani, hogyan jutottam haza Iowából. Az öreg járgány valahogy hazahozott, én alig emlékszem a megtett mérföldekre.

Néhány héttel ezelőtt függetlennek és viszonylag elégedettnek éreztem magam. Ha nem is igazán boldognak, sőt talán kicsit magányosnak is, de legalább elégedettnek. Mindez megváltozott.

Most már biztos vagyok benne, hogy régóta tartottam feléd, és te is énfelém. Még ha nem is sejtettünk egymás létezéséről, mielőtt találkoztunk volna, tudatlanságunkat végigkísérte valamiféle ösztönös bizonyosság, amely gondoskodott arról, hogy végül találkozzunk. Mint két magányos madár, melyek az égbolton tájékozódva repülnek a hatalmas préri fölött, úgy közeledtünk egymás felé ennyi éven, egy emberöltőn keresztül.

Különös hely az út. Felnézek, és ott jössz felém a fűben azon az augusztusi napon. visszatekintve elkerülhetetlennek látom - nem is történhetett volna másképp. Ezt nevezem a valószínűtlen valószínűségének.

Azóta mintha még egy én lakozna bennem. Bár azt hiszem, jobban megfógalmaztam aznap, amikor elváltunk. Azt mondtam, van egy harmadik személy, akit mi kettőnkből teremtettünk. És most bekerített ez a másik valóság.

Valahogy újra látnunk kell egymást. Bárhol, bármikor.

Hívjál, ha valaha is szükséged lesz valamire, vagy csak egyszerűen látni kívánsz. Rögtön ott leszek. Szóljál, ha el tudsz jönni valamikor - bármikor. Elintézem a repülőjegyet, ha ezen múlik.

A jövő héten Délkelet-Indiába utazom, de október végén visszajövök.

1965. szeptember 10.

Szeretlek:

Robert

Ui.: A Madison megyében készített anyag jól sikerült. Jövőre megtalálod az NG-ben, vagy ha akarod, küldök neked egy példányt a lapból, amikor megjelenik.

Gyertyaláng

asztalon a gyertya ott állt
láthatataln lángal
álmaim
felé
szállt

ágyamat hullámok nyaldossták
hideg éjszakán
fáztam
vágytam
Te rád

gondolataim Te feléd száltak
vérlobogással
halk szóval
elharapott
csókkal

szerelmünk felcsillant
mint egy
varázslatos
muzsika

lázálomban égtünk
mint gyertyaláng
ha itt
az éjszaka...

Etela

Várakozás

Kezedben könyörszavak,
feltörnek belőlem sóhajok,
mitöbb, hallom, ahogy
megcsendül dalod s a szív…
de közbeszól a csend,
átölel s elhalkulnak lépteid felém…

Mirian

2008. február 26., kedd

Adj hitet Uram!

Adj hitet Uram, és mutass utat
fogd meg a kezem, vak vagyok
szárnyam letört, lezuhantam
s miként éljek, nem tudom…


Adj hitet Uram, kérve kérlek,
hogy semmi sincs mi képes összezúzni
s miután térdre kényszerít a szégyen
képes legyek magamban újra hinni.

"A szív hídjai" -Francesca Johnson levele

Drága Carolyn és Michael!

Bár jól érzem magam, azt hiszem, ideje - ahogy mondani szokták - rendbe tenni a dolgaimat. Van valami, valami nagyon fontos, amiről tudnotok kell.
Azért írom ezt a levelet. Miután átnéztétek a széf tartalmát, és megtaláltátok a nekem címzett, 1965-ös postabélyegzőjű nagy, barna borítékot, biztosan megtaláljátok ezt a levelet is.
Ha lehet, kérlek, üljetek le az öreg konyhaasztalhoz, ott olvassátok el. Hamarosan megértitek, miért kérem. Nehéz megírnom ezt a saját gyermekeimnek, de nincs más választásom. Van valami, ami túl erős, túl szép ahhoz, hogy meghaljon velem. És, ha tudni akarjátok, ki volt az anyátok, a jó oldalát és a rosszakat egyaránt ismerni akar játok, meg kell hallgatnotok, amit el akarok mondani. Legyetek erősek! Mint már rájöttetek, Robert Kincaidnek hívták. A második keresztneve L-lel kezdődött, de soha nem tudtam, ez mit jelent. Fényképész volt, és 1965-ben járt erre, a fedett hidakat fényképezte. Emlékeztek, milyen izgatott volt az egész város, amikor a képek megjelentek a National Geographicban? Talán az is eszetekbe jut, hogy attól fogva járattam a lapot. Most már tudjátok, miért érdekelt hirtelen. Mellesleg vele voltam (én vittem az egyik hátizsákot, amiben a kamerákat tartotta), amikor a Cédrus-híd képe készült.
Értsétek meg, szerettem apátokat a magam módján. Akkor is tudtam, tudom most is. Jó volt hozzám, és tőle kaptalak kettőtöket, akikért rajongok. Ezt ne feledjétek el!
De Robert Kincaid egészen más volt, soha, egész életemben nem hallottam vagy olvastam hozzá hasonlóról. Lehetetlen elérnem, hogy teljesen megértsétek őt. Először is, ti nem én vagytok. Másodszor, nektek is ott kellett volna lennetek vele, látni, hogyan mozog, hallgatni, amint arról beszél, hogy az evolúció zsákutcájában van. A naplók és lapkivágatok talán segítenek, de ez sem lesz elég. A maga módján nem erről a földről való volt. Ennél világosabban nem tudom megfogalmazni. Mindig is valami párducszerű lényként gondoltam rá, aki egy üstökösön lovagol. Így mozgott, ilyen volt a teste. Valahogy egyesült benne a roppant feszültség a melegséggel és jósággal, s ezt körüllengte valami halványan tragikus. Idejétmúltnak érezte magát a számítógépek, robotok, általában a szervezett élet világában. Az utolsó cowboyok egyikének látta magát, és
azt mondta, kiment a divatból.
Akkor láttam először, amikor megállt nálunk, és megkérdezte, merre van a Roseman-híd. Ti hárman éppen az illinoisi Állami Vásáron voltatok. Higgyétek el, egyáltalán nem kerestem kalandot. Mi sem állt távolabb tőlem. De alig vetettem rá egy pillantást, már tudtam, hogy kívánom, még ha nem is annyira, mint amennyire végül kívántam. És kérlek, ne gondoljatok rá úgy, mint
valami Casanovára, aki járta az országot, és elcsábította a parasztlányokat.
Egyáltalán nem ilyen volt. Ellenkezőleg, kicsit szégyenlős, és nekem legalább annyi szerepem volt a történtekben, mint neki. Sőt, több. A karkötője melletti cédulát én tűztem a Roseman-hídra, hogy
megtalálja a megismerkedésünk utáni reggelen. A nálam készített képeken kívül éveken át ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka arról, hogy létezem, hogy nem csak álam volt az egész.
Tudom, hogy a gyerekek hajlamosak a szüleiket meglehetősen a szexuálisnak képzelni, de remélem, nem fog nagyon megdöbbenteni titeket, amit írok, és még inkább, nem őriztek miatta rossz emléket rólam.
Órákat töltöttünk együtt Robert és én öreg konyhánkban. Beszélgettünk, gyertyafénynél táncoltunk. És igen, szeretkeztünk is, ott, és a hálószobában, és a legelő füvén, nagyjából mindenütt, ami csak eszetekbe jut. Hihetetlen, erőteles, mindent felülmúló szeretkezés volt, s napokig szinte abba sem hagytuk. Ahányszor csak rá gondolok, mindig ez a szó jut eszembe: erőteljes. Mert ilyenné vált, mire megismerkedtünk.
Olyan volt, mint egy nyílvessző. Egyszerűen tehetetlen voltam, amikor szeretkeztünk. Nem gyenge, egyáltalán nem így éreztem. Csak valahogy magával ragadott tiszta érzelmi és fizikai ereje.
Egyszer, amikor ezt suttogtam a fülébe, így válaszolt. "Én vagyok az országút és a vándora, és mindaz a vitorla, amely valaha is tengerre szállt."
Később megnéztem az értelmező szótárt. A szóról először mindenkinek utas jut az eszébe. De vannak más jelentései is, és Robert nyilván tudatában volt, amikor használta. Egyikük a messziről jövő, idegen. Egy másik, távoli földeket bejáró. És valóban az volt, idegen, messzi földről jövő, a szó átvitt értelmében is. Vándormadár, de ragadozó.

Értsétek meg, gyerekek, azt próbálom kifejezni valahogy, amit nem lehet szavakba önteni. Csak remélni tudom, hogy egy nap mindketten átélitek, amit én, ám kezdem azt hinni, nem valószínű. Bár a mai, felvilágosult időkben nem ildomos ilyesmit mondani, nem hiszem, hogy egy
nő rendelkezhet azzal a különös erővel, ami Robert Kincaidben megvolt. Vagyis, Michael, neked semmi esélyed, hogy ilyet találj. Ami téged illet, Carolyn, sajnos az a rossz hírem van, hogy csak egy ilyen volt. Nincs több.
Ha nem lettetek volna ti és apátok azonnal elmentem volna vele, bárhová. Kért, könyörgött, hogy menjek. De maradtam, és ő túl érzékeny, túl figyelmes volt ahhoz, hogy ezután beavatkozzon az
életünkbe.
Milyen különös! Ha nincs Robert Kincaid, nem biztos, hogy ennyi éven keresztül itt maradok a farmon. Négy nap alatt egy élettel ajándékozott meg, egy egész világegyetemmel, és különálló
részeim egészek lettek. Soha, egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Még ami- kor tudatosan nem is gondoltam rá, valahol mindig éreztem, mindig ott volt velem.
De ez soha semmivel nem csökkentette azt, amit kettőtök iránt és apátokkal szemben éreztem. Ha akár egy pillanatra is csak magamra gondolok, nem vagyok biztos benne, hogy helyesen döntöttem. De ha számításba veszem a családot is, meglehetősen biztos vagyok a dolgomban.
Bár, hogy őszinte legyek, el kell mondanom, hogy Robert rögtön elejétől fogva jobban értette nálam, mit jelentünk mi ketten, együtt. Én csak lassan, idővel kezdtem felfogni. Ha igazán értettem volna már akkor, amikor a szemembe nézve kérte, hogy tartsak vele, valószínűleg megtettem volna.
Robert úgy vélte, a világ túlságosan racionális lett, nem hisz annyira a varázslatban, mint kellene. Gyakran eltűnődöm azon, nem voltam-e én is túlságosan racionális.
Biztos vagyok benne, érthetetlennek találtátok kérésemet, hogy hamvaimat szórjátok szét a Roseman-hídnál, talán egy zavaros, öreg agy működésének tudtátok be. Miután elolvastátok a seattle-i ügyvéd 1982-es levelét és a naplómat, megértitek, mi vezetett erre. A családomnak szenteltem az életemet. Ami megmaradt belőlem, az Robert Kincaidé.
Azt hiszem, Richard sejtette, hogy van bennem valami, amit elzárok előle, és néha eltűnődöm nem találta-e meg a barna borítékot, amíg odahaza tartottam a szekrényemben. Nem sokkal a halála
előtt, amikor az ágya szélén ültem a Des Moines-i kórházban, egyszer csak így szólt: "Tudom, neked is voltak álmaid, Francesca. Sajnálom, hogy nem tudtam megvalósítani őket." Ez volt együtt töltött éveink legmeghatóbb pillanata.
Nem akarom, hogy bűntudatot vagy sajnálatot érezzetek mindezek miatt.
Nem ezzel a szándékkal írom le. Csak azt akarom, hogy tudjátok, mennyire szerettem Robert Kincaidet. Ezzel az érzéssel éltem annyi éven keresztül, akár csak ő.
Bár soha többé nem beszéltünk egymással, ugyanolyan közel maradtunk egymáshoz. Nem találom a szavakat, amelyekkel kellőképpen kifejezhetném. Talán az a legjobb, ahogyan ő fogalmazta. Megszűntünk önálló lények lenni, s mi ketten egy harmadik személy vagyunk. Egyikünk sem létezhet ettől a személytől függetlenül.
Carolyn, emlékszel, egyszer szörnyen összevesztünk amiatt a rózsaszín ruha miatt, amit a szekrényemben láttál. Föl akartad venni. Azt mondtad, soha nem láttad rajtam, miért ne alakíthatnánk át, hogy jó legyen neked. Ez az a ruha, amit akkor viseltem, amikor először töltöttem együtt az éjszakát Roberttel, először szeretkeztünk. Soha, egész életemben nem néztem ki olyan jól, mint azon az éjszakán. Az a ruha bolond kis emlék volt arról az időről. Ezért nem vettem el többé, és ezért nem engedtem meg, hogy te hordd.
Miután Robert elutazott, 1965-ben, rájöttem milyen keveset tudok róla, úgy értem, a családi hátteréről. Bár, azt hiszem, minden mást - mindent, ami igazán számít - megtudtam ez alatt a néhány nap alatt. Egyetlen gyerek, szülei mindketten meghaltak, és egy ohiói kis- városban született. Még azt sem tudom, járt-e főiskolára, vagy akár érettségizett-e, de valami ragyogó intelligencia működött benne a maga nyers, primitív, szinte misztikus módján. Ja, igen, haditudósító volt a tengerészgyalogosoknál a csendes-óceáni hadszíntéren a második világháború alatt.
Megnősült, és elvált, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna. Gyerekük nem született. A félesége valami zenész volt, azt hiszem, countryénekes, és a házasság nem viselte el Robert hosszú távolléteit. Magát hibáztatta miatta. Ezt leszámítva Robertnek, legjobb tudomásom szerint, nem volt családja. Kérlek benneteket, fogadjátok be a miénkbe, bármilyen nehéznek tűnik is ez
számotokra eleinte. Nekem legalább volt családom, voltak mások az életemben.
Robert egyedül élt. Mindig is tudtam, hogy ez nem tisztességes így.
Richard emléke miatt, meg az emberek nyelvére való tekintettel, jobb szeretném, legalábbis azt hiszem, ha mindez családon belül maradna, de rátok bízom a döntést.
Bárhogy is legyen, nem szégyellem, ami Robert Kincaid és közöttem történt.
Éppen ellenkezőleg. Tiszta szívemből szerettem annyi éven át, bár bizonyos okok miatt mindössze egyszer próbáltam megkeresni. Ez apátok halála után történt. Nem sikerült megtalálnom, és
mert féltem, hogy valami történt vele, nem is kerestem többé. Nem voltam képes szembenézni a valósággal. Gondolhatjátok, mit éreztem, amikor 1982-ben megérkezett a csomag az ügyvéd leve-
lével.
Mint mondtam, remélem megértitek, és nem gondoltok rosszat rólam. Ha szerettek, azt is szeretnetek kell, amit tettem.
Robert Kincaid megtanított rá, milyen nőnek lenni. Kevés asszonynak, talán egynek sem adatott meg ez az élmény.
Derék, melegszívű ember volt, és megérdemli tiszteleteteket, talán a szereteteteket is. Remélem, mindkettőt megkapja tőletek. A maga módján, rajtam keresztül, jó volt hozzátok.

1987. január 7.

Minden jót, gyermekeim!
Anya.

Lángolnak a rózsák


hideg sodrásai az éjnek
remete folyosók
sötét medrébe terelnek
hiába zúgolódik
próbálkozik az élet
nem képes
(ki)simítani
a (lelki) gyűrődéseket

egy zsibbadt
a lét zajától pislogó
gyertyaláng
nem segít magán
fényt adni nem elég
sóvár szerepe
-a megviselt rettegés-
becsukja lassan
forgatókönyvét

elég
----
beismerés
nyisd ki a percek börtönét
eleget ölelte egymást
a rengeteg
magába szerelmes árny

az ajtó előtt
zúg a vízesés
lángolnak a rózsák
… csak le kell hajolni
hogy kiférjen
a sok beképzelt ábránd

newyear

2008. február 23., szombat

Jó volna most, ha csendben kimúlnék…

Úgy markol belém a kínzó fájdalom
Úgy sajog folyton a nesztelen világ
Úgy látszik, végleg, hitemet föladom
Bőröm alá kúszik a gyötrő valóság

Nem álmodom, hiába szeretném
Hogy lidércfénynek tűnjön ez az egész
Árkokat ásnak arcomon a könnyek
Jó volna most, ha csendben kimúlnék…

Egyedül vagy


Egyedül vagy, majd
valaki jön, és a valaki elmegy.
Egyedül vagy, hjaj
nehéz így, nekem ez nem megy.
Együtt vagytok, ideig
vagy hosszú-hosszú órákig talán.
Együtt vagytok, valameddig
nem hiszem, így ne lett volna már.
Volt is, emlékszem
hogy bántottak és eldobtak.
Volt is, elnéztem
hogy szaladt és korhadt
az idővel, ami ha
nem vigyáztam megölt.
Az idővel, amit ha
nem kaptam el, meggyötört.
Most jobban vigyázok,
vigyázz te is
rám és ne titkold, ha hiányzom,
mutasd meg, hogy te is úgy, ahogy én is

Szajmon

Szerettelek

Szerettem a mosolyt,
Mi ajkadon ébredt, ha rám néztél.
Ölelő karod
Lüktető, lázzal telt melegét,
A csillogó fényt,
Mit arcodra festet a boldogság,
Csókod ízét,
Mit édessé tett az ébredő vágy…
Szerettem a szemed
Haragos méregzöld tekintetét,
A könnyező csendet,
Vitáink után, ha elmentél.
Az égető reményt,
Mit kegyetlen szíveddel itthagytál,
A kegyetlen szívet,
Mit örökre nekem adtál…
Szerettem a napot, az árnyat,
A lombtalan fákat,
A viharrá dagadó szelet,
A jéghideg esőcseppeket…
A melletted ébredő álmot,
Az általad teremtett világot…
Szerettelek.

versek

Bukott angyal

Elgyengültek szárnyaim a felelősség súlya alatt,
mint mikor kicsavart felhő alatt zuhanyoztam.

Míg hajdan magasba emeltek vágyaim,
pegazusként repültem, s angyalszívet kértem,
addig most vedlett kígyóként tekergődzöm,
tollfoszlányaimat rázzák le pikkelyek,
terveimet bekebelezi a köd,
s nincsen halvány gőzöm.

Pedig ha lenne, kiereszteném ébredő vulkánból,
de csak hamu száll a meghódított tájra,
tervem jegyzettömbje égő pernyeként
hintette szét vázlatait,
s halott forrásként csordogált mellette a láva.

Csonkolt szárnyaimat hűteném
a pokol kapujában, izzó sebeimet
könnyeimmel tisztítanám,
de nem érek el hátra.

Kopogtatok, nem nyílik az ajtó,
nem fogad már be
a bűnöktől kavargó
tüzes óceán legmélyebb bugyra sem,
elhagytál, ördögöm, elhagytál, Istenem.

Blitzer Csaba

Nem értem…

Mint a magas hegycsúcsról lezúduló vízesés, úgy omlik rám az Élet terhe. Hangok, szavak, mondatok, összefüggő gondolatok... Hallom őket, de tudatom előtt egy láthatatlan, leengedett zsilip. Nem engedi őket át, nem tudnak szabadon áramlani elmém labirintusában. Minden zsigerem zsibbadt és dermedt mozdulatlanságban próbálja megállítani a lehetetlent. Védekezem. Nem értem, miért ilyen sebzett ez a Világ. Nem értem, miért okozunk egymásnak örökké vérző sebeket, miért pusztítunk el mindent, amikor egymásra vagyunk utalva. Mi, Emberek... Már nem értem, mit jelent az EMBER szó maga. Elméletileg, az evolúció legmagasabb foka. Hol van itt vajon a valódi mérce, ki fogalmazza meg, mitől lesz Ember az ember...? Hová tűntek el az erkölcsi korlátok, hol van a becsület határa, s miért lesz úrrá mindenen a közöny? Miért nem vesszük észre az éhezőket, a betegségben szenvedőket, miért tapossuk sárba a megtisztulni vágyó lelkeket?

Nem értem... Csak védekezem.

Arany-Tóth Katalin

Ne menj még!

Egy pillanat alatt
törik az élet,
fájdalom éget,
burkodban a lélek
ösztöne lüktet,
lépésed kín
mit bír
csövek között
éltető víz csöpög
sejtjeid bomló falán
élet és halál hajlong
zöld fény villog
földöntúli árnyak
már várnak,
nem menekülhetsz
búcsú nélkül
infúzió cseppjeiben
épül az élet,
s reméled
egyszer még
szeretni fogsz
a végtelen véges
nappalok
örlő malmaiban
átölelhetsz
szárnyalni
földközelben
csak együtt lehet…

hanoli

2008. február 22., péntek

Egyek voltunk ketten

Ellenségként merednek rám a percek
erjed az est, az idő meg sem moccan
szívem dobogása zavarja föl a csendet
emléked zokogva omol a karomba.

Szétforgácsolt gondolatok szelíd árnyai
indulnak útnak Téged keresve
nem találnak sehol, így árva vágyaim
sárba sújtva zuhannak, elkeseredetten.

Mi mindent megadnék, ha ma még tegnap lenne
ha vidám mosolyodat látnám arcodon
ahelyett kínoz a valóságos este
skarlát betűként, bűnöm hordozom.

Vége, a függöny legördült
esélyt sem adsz , nem nézel szívembe
pedig ha megtennéd, látnád hogy porba-fúl
az igazság, hogy egyek voltunk ketten.



Gyáva


Orromban a sírás jellegzetes szaga,
mint kémények füstje a téli levegőben
oly elfeledett
és
oly ismerős
érzés...
Mégis - nem volt még
ily gyilkos gondolatokkal társult zokogás...
Gyáva vagyok élni -
és gyáva meghalni is.

Silence

Fájó szívem könnyes gyöngyei

Megindul a tavasz
szívünk örül a fű zöldjének,
a madarak vidám füttyének

A szelíd, tavaszi szellő
simogató, pillekönnyű érintése
langyos hajnalok gyengéd érkezése

A szívek telítődnek zsongással
ragyogó szemek mosolyával dalolva
a szeretettel ölelt pillantásokkal

Az ébredő természet örök sugara
a bennünk búvó tűz izzása
a csilingelő tavasz szárnyalása

A fekete ösvények színes virulása
a fátyolos, friss, tavaszi zsongása
a virító tavaszi virágok csodája

A felhők vidám, játékos kergetőzése
a természet és lélek újjászületése
a ragyogó napsugár égi fénye
fájó szívem könnyes gyöngyei.

Szomorúfűz

élet-út

volt bánat
volt élet
valami felfénylett

volt hited
volt remény
simogató költemény

megtorpantál néha
kétségbe esve
körbe néztél
útmutatást keresve

egyedül voltál akkor is
ha melletted álltak
talán nem is kerestek
csak azért nem találtak

most is rejtőzöl
csak én látlak igazán
hallom, ahogy suttogod:
… soha már…

még egy érintés kell
még egy ölelés talán
életed múlik el
egy hamvadó érzés parazsán

tudod
egy pillanat az egész
tudod
nincs könnyű és nehéz
tudod
ami lángra kap elég
tudod
halál jár az életért

de csak tűzben élni érdemes
csak izzani egyre
nem várni semmi szánalmas
ostoba kegyre
csak büszkén
felemelt fejjel
nem kell hírnév
pénz vagy rendjel

mit ér hogy ember vagy?
mit ér hogy élsz?
ha nem adtál mindent oda
ha még most is félsz

bátran légy áldozat
önmagadé talán
hiszen aki keres
változásra talál

bátran nézz magadba
égj semmivé ha kell
az új élethez
új fájdalom vezet el

koma

2008. február 21., csütörtök

Életre kél...


Szívemet hevíti a nap langymelege
az égre szálló rigófütty megtöri a csendet
arany sugarakból selymes fátyol lebeg
tavaszt hozó jelként a víztől fényes réten.

Még fagyos, szürke, lombtalan a táj
de átható varázsa gyönyörűvé teszi
harmat díszeleg a hóvirág harangján
a szélben hajlodozik de fázni már nem fázik.

Vártam már nagyon hogy táncoljon a szél
és vele együtt táncra perdüljek
tündéri bájjal lepihen a tél

és életre kél az alvó természet.




Néha úgy hiszem


Néha úgy hiszem,
ennyi volt.
Már láttam
mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát,
vörös téli hajnalt,
tavasszal szél táncát,
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem,
ennyi volt.
Éreztem
mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést,
viszonzott szerelmet,
szorító féltést,
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem,
mindenen túl vagyok.
Már nem jön
több új kezdet:
az élet csak ennyi…
Majd becsapom magam is,
bölcs mosolyt hazudok,
mert tovább kell menni.

Erdős Olga

Végtisztesség


A tél mára fogatlan kutya lett,
koszlott bundás, vérző ínyű pára.
Szájából a jéghideg lehelet
deret von a tavasz ablakára.

Gazdátlanul, szűkölve bolyong a
zúzmarás, hajnalba halt tereken.
Se holnapja, se elásott csontja –
ha majd vége, csendben elvermelem.
Netelka

Vannak szavak, amiket csak mi ketten érthetünk, olyan simogatóak, mikor hiszem, hogy ez most Tőled van hozzám, kettőnkről szól, más nem ismerheti, nem értheti, téli fagyban egy köteg napsugár, nyári melegben szikrázó hideg hó, egy maréknyi élet.

.kaktusz

Reggel

Ahogy hullámot nem kelt
a befagyott tó felett
szilaj vadlóként vágtató szél,
oly reménytelenül próbál
az egyre zsugorodó világ
ökölbe szorult agyamba jutni.
Csak ülök az ágy szélén, az órám
már nem is berreg, feladta,
bár csak félig végrehajtva
feladata. Félálomban
merengek
egyre:
Menjek,
maradjak?
Ki tudja azt?
Belül
az elcsendesült
vágy
is csak csendesen ül.
Ő is csak vár,
hiszen
addig
tényleg
minden
mindegy,
amíg halkléptű betörőként
vissza nem lopódzik belém az élet.
Igen,
így most már te is láttad,
milyen
átkos
a reggele
egy
álmos,
jelenkori rabszolgának

Pável István

Sohasem

Sohasem láttalak ennyire, ilyesforma szépnek még,
Mint egy festmény, virágot szedő lány a pipacsos réten,
Sohasem vártalak ennyire szomjúhozva, a torkom ég!
Csillapítsd csókoddal, ráéhező, kiszáradt égő szám egész héten.

Nem láttam még a színeket ilyen vakítóan káprázónak,
Retinám fogja szivárvány, az élet minden élénk, s pasztell színét,
Nem hatott a víz még ily tisztának, frissnek, átlátszónak,
És érzem a szerelemnek édeskeserű csodálatos ízét!

Végre már nem fáj a magány, az irtó, a borzalom,
Gyötört arcomról leradíroztad mivoltoddal magány ráncait,
Benned megtaláltam az elveszett álmom, a csodaszép világom,
Boldogan sétálok már, s az úton a rózsa simít, fa rám kacsint.

Ha vétkeztem, vagy útban voltam, büntetést, szidást kaptam,
Sohasem éreztem, nem tudhattam eddig, milyen, ha igazán szeretik szívem,
Csak szavakat, sóhajokat, mint koldus, odavetett alamizsnákat kaptam,
Lelked habkönnyű, hófehér fonatával jöttél, öleltél. És engem!

Megfürdettél, lemostad szíved ékes jóságával rólam bánatnak porát,
S mint éhezőt, megetettél a szerelemnek fehér, puha kenyerével,
Gondozol, mint szőlősgazda legféltettebb aranysárga borát,
Lelked lelkem ölelve, végtelen gyertyaként égjen majd el.

Sohasem akarom csillogó szemedről levenni tekintetem,
Sohasem akarom simításával életet adó kezed elengedni,
Sohasem fogom piciny ajkad csók nélkül hagyni, hisz úgy szeretem!
Minden álmom csupán az, örökké, s csak veled boldogságban élni, vagy halni.

Fridli Zoltán

Életünk, egy múló pillanat


Oly messze vagy tőlem,
és sokszor elfog a félelem,
hogy végleg elveszítelek.

A téli éjszaka oly csendes
a holdkaréj fénylik az égen
csak a távoli csillagok fénye integet.

Gyorsan repülnek az évek
az életünk egy múló pillanat
és hirtelen vége mindennek

Lassan kialszik gyertyalángom
keresem tekinteted, és nem találom
búcsúzok halkan - jó éjszakát
az álmok tündére vigyázzon rád!

Szomorúfűz

A szív

Néha már azt hisszük, hogy
pici, borsónyi szívünk van,
és mégis, néha az a makacs
mekkorát dobban - pedig,
milyen pontosan kiszámítva
egyazon ritmusra a vággyal,
együtt szunnyad a téllel
és együtt ébred a nyárral -
Tavasszal meg ujjong, zsibong,
ősszel meg majd elsárgul -
néha már én is azt hiszem,
és hogy hogyan dolgozik, üzen!
Mindig és fáradhatatlanul,
mi mégis mindig megijedünk
ha dobban egyet páratlanul.
És mikor rájövünk végre, hogy
milyen bolondos szívünk van,
és hogy ez a szív milyen nagy:
azt hisszük, mindenre képes,
és hogy mindent befogad.

Szita Zoltán

Közömbös gyógyító ének

Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, mint máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, aztán mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsímogatni a fejed, nyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy? Gondolsz - e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
Csak rám ne nézz.

Kovács Ákos

Mindhiába

Mondd, mért oly fényes,
Mért oly felhevült az Éj,
Miért érzem lüktetésed,
Mikor, nem is vagy enyém.
S mondd, óh´ mondd a szót,
Mely ártatlanul szegez a fára,
S tüzet gyújt alája a vágy…
Ne kérdd tovább!
Ne kínozz… hisz, érinthetetlenül
Égek s égsz Te is… mindhiába már.

Mirian

Buzogány, sóvirág

mióta világ a világ,
az a rendelés,
hogy eggyel több az álom,
mint az ébredés…

Megvirradt, és a Nap
felszippantotta
a párát a víz felett,
varázsütésre eltünt
a vérünkkel jóllakott
szúnyog-sereg…
Ébresztő Apu!
Éjszakára csalizott
botodon talán fennakadt
évek óta megálmodott
óriás-halad,
vállamon a tegnapi
hőség hólyagja ég,
hűsíteni hozd fel rá
a folyó vízét…
Itt, a Tisza partján
kerek néked a világ,
ébresztő Apu!
Mutasd meg, hol rejti a nád
a legbársonyabb buzogányt,
s a szik hátán hol szedhető
a leglilább sóvirág…

Tudom Apu, már tudom…
Ebből is, abból is
egész öllel szedtem
egy nem túl régi hajnalon -
barna buzogány húzta karom,
könnyeimen át
fakó volt mind a sóvirág,
amit majd unokád másnap
koszorúdba fon…
Aludj, Apu -
semmi sem változik,
minden nyáron ugyanúgy
kivirágzik a szik,
szélben bólogat a sás,
hosszan gyűrűzik a víz
felszínén a csobbanás,
alkonyatkor lángra gyúl az ég -
álmaid ezüst hátú nagy halát
a Tisza is őrzi még…
Aludj, apu -
mióta világ a világ,
az a rendelés,
hogy eggyel több az álom,
mint az ébredés…

aquarius

2008. február 20., szerda

Már nem félek!

Nem félek a haláltól
már nem kuncoghat
fertőzött hitemen
és nem nevet arcomba,
hogy elrabol mellőlem…


Többé nem fenyeget,
már nem rettegek,
hisz bevégeztetett
törékeny sorsodnak
véget vetett…


Láttam, amint táncra kért
megfogta gyenge kezedet
és körbevezetett,
majd hideg ölelésével
hűtötte drága testedet


Nézd Apa, már nem félek

én kuncogok a halál felett
mert az, ami megmarad
nekem, belőled
elvenni, kitépni belőlem,
nem lehet!


Majd akkor…

Ó, hányszor köszönt már el úgy a nap,
hogy mást nem, csak aludni kívántam,
elbújva valami örök lázban,
mint ki néma és minden rosszra vak.

És hányszor átkoztam az ébredést,
mi rám kiabálta a tegnapot.
Pedig az is csak szépet álmodott,
nem bajt és bánatot, mi felemészt.

Ma, ha rám tör a ˝mindennek vége˝,
tollat ragad bennem a képzelet.
Mikor más nem, a betűk értenek,
velük nem riaszt a holnap réme.

Majd ha az ajtót magamra zárom,
ahogy silány verset a fiókba,
és már se rút, se szép nem bír szóra,
majd akkor huny ki az én világom.

Netelka

Akarom… nem akarom

Akarom,
hogy átgázoljak
a verítékes,
felszínes álmon,
tudni a honnan-hovát,
eszembe vésni
tölgyek békéjét,
a fulladást
az ölelésért,
őrző szemmel
igézni egymást,
akarom,
hogy szememmel
összenevessen
a mandulavirágzás.
Nem akarom,
hogy sziklák
tömjék el a torkom,
a falban nevető
köveket,
s látni a csupán
nekem létezőt,
az egyedüllátás
árvaságát,
a ritkán engedő
szorongást,
mosdatni
a megbánást,
s nem akarom
az éjfél előtti
néma harangzúgást.

hegedű

Lélektelenül

… újra olvasta a szavakat és hangtalanul peregtek a könnyei. Egy boldog nyár apró emléke.
Lélektelenül
Az asztalon összevissza hevertek a papírok, amolyan férfias rendetlenségben. Nem szerette, ha rendet raknak rajta, így mindent megtalált, tudta hol kell keresnie. Kétszer is szólt a takarítónőnek, hagyja békén a holmijait, de három napja megint elkapta a takarítási láz az öregasszonyt.
A férfi bosszús volt, mert azóta hiába kereste azt a kis cetlit. Ezerszer olvasta már, de pontosan nem tudta megjegyezni. Nem is akarta, szerette, hogy olvashatja, hogy forgathatja az ujjai között.
Akkor írta le a lány amikor visszaérkeztek a nyaralásból és taxiba ültek a repülőtéren.
A taxis bekapcsolva hagyta a rádiót, szólt a zene és a zenei blokkok között, fiatal színészek szavaltak szerelmes verseket. Mindketten egyszerre figyeltek fel a dallamra és a versre. Sokszor fordult elő velük, hogy ugyanarra gondoltak. Akkor is, ott is. Még meg is mosolyogták, hogy már megint. A zenére nem emlékezett, a versből is csak néhány szóra. Azért szerette azt a cetlit, mert bármikor visszaidézhette azt a pillanatot.
Mióta szakítottak, csak ténfereg a világban. Automatikusan teszi a dolgát, úgy néz ki mintha figyelne, de egyre jobban bezárkózik. Lassan haldoklik a lelke. Mogorva lett és mosolytalan. Már csak az a kis darab él benne, ami a lányt jelentette. Ez a papír volt az egyetlen emlék, az ő kézírását őrizte. A leveleket kitörölte a számítógépből, a képeket régen elrakta, nem akarta látni a mosolyát, a szélfútta haját ahogy áll a hídon és beleinteget a hajnali napfénybe. Boldog volt. Ő pedig elvette ezt a boldogságot. Magától is. Soha nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz. Azt hitte, az idő majd begyógyítja a sebeit, de napról napra fájdalmasabb az emléke. Azóta lélektelenül él…
Hazaért. Miközben vette le a kabátját, kiesett valami a zsebéből. A lány, csak forgatta-nézte a cetlit a kezében és hirtelen eszébe jutott, hogyan kerülhetett hozzá ez a kis papír. Az utolsó találkozásuk - pár nappal ezelőtt - még égette a szívét. Álltak az irodában és a ki nem mondott kérdésekre is megkapta a válaszokat. A férfi nem ölelte meg és csók nélkül hagyta elmenni. Akkor esett le az asztalról a kis noteszlap és ő, önkéntelenül hajolt le érte, önkéntelenül tette a zsebébe. El is felejtkezett róla.
Most újra olvasta a szavakat és hangtalanul peregtek a könnyei. Egy boldog nyár apró emléke. Lassan gyűrte össze a kis papírdarabot, beletette a tálkába és meggyújtotta. Lélektelenül…, csak a szája mozgott némán, magában mondva a verset:


˝ Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod˝ **

**(G. Apollinaire: Búcsú)
P. Pálffy Julianna

mellém ült

mellém ült az ágyra…
azt hittem örökre ott marad
hideget hozott
és jeges szavakat mondott nekem
úgy szorította
a szívem szinte kihagyott
egy-egy ütemet
zaklatottá vált a ritmus
mint valami ősi üzenet

mellém ült az ágyra…
csak félve néztem rá
de így is láttam
sötét volt
és mégis árnyékot vetett
csak beszélt
és semmit
semmit nem kérdezett

mellém ült az ágyra…
dermedt csend
bujkált a szavai között
nem tudom miért
valahogy mégis elvarázsolt
lenyűgözött ahogy a mozdulatlan
testre ráborult
az éjszakába fordult este

mellém ült az ágyra…
hírtelen eltűnni látszott
láttam mögötte az ajtót
a szekrényt és a kabátot
lassan eloszlott
a hangja is távolabbról csengett
feloldótak a körvonalak
reggel azt gondoltam:
éji alak, csak álmodtalak

koma

A lélek dolgai

Az éberség a lélek önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenysége mindarra, ami lélek, tehetetlen vonzalma ahhoz, ami lélek, lágy odaadása mindennek, ami lélek, ellenállhatatlan kapcsolódása mindenhez, ami lélek. Ez az önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenység tehetetlen vonzalom, lágy odaadás, ellenállhatatlan kapcsolat a lélek iránt, ez a lélek ébersége, az igazi éberség, a szeretet. Ezért mondták a régiek, hogy a nagy és szép emberi élet nem az, amelyik tevékeny, hatalmas, erős, tudós, gazdag, hírneves, dicsőséges, hanem az, amelyik éber; az éberség pedig nem tudás, nem hatalom, nem erő, tevékenység, hanem szeretet. A lélekhez képest minden halvány, durva, minden nehéz, minden nem létező. A lélek az egyetlen valóság, az egyetlen szubsztancia, láthatatlan, megfoghatatlan, megjelölhetetlen, amiből ez az egész nagyvilág van, s aminek ez az egész nagyvilág csak káprázata. A lélek önmagában nem látható, meg nem fogható, meg nem érthető. Az egyetlen, amit a lélekről mondani lehet, közvetve, hogy milyen a lélek a lélek iránt. A lélek a lélek iránt éber. Ez az éberség érzékenység mindarra, ami lélek, és önkéntelen elutasítás mindarra, ami nem lélek, csak káprázat. Ami nem lélek, ami álom, ami nem valóság, ami nem létező, ami csak varázslat, ami elmúlik, ami változik, ami nem örök, az iránt a lélek közömbös, tehetetlen; s az a lelket nem is érti, nem látja, nem tudja, nem foghatja meg, nem érintheti.

De a lélek a lélek iránt éber, vagyis érzékeny. Érzékeny a lélek lágyságára, fényére, engedékenységére, vonzalmára, tisztaságára, egyszerűségére, szépségére, nyugalmára. Ez a léleknek a lélek iránt való érzékenysége: a szeretet.

Hamvas Béla

Egy év múltán

Ha eszembe jutsz, már nem égek el,
arcod már más álmokban szerepel.
Remete-időm kőfalat húzott fel
kifacsart, deres szívem köré.

Nem bánthatsz nagyon, s ha mégis, hát hagyom.
Ha magadhoz hívsz s én erőtlen vagyok,
magamból derűsen adom, amit tudok.
S csendben elrejtőzöm köveim mögé.

Jószay Magdolna

Fák a parkban


Csak csend.
És az érintés előtt lélegzetünket elnehezítő,
várakozó
kimondatlan -
a tétova kéz épp hajszálnyira,
mint egy fehér vászonfelöltő, lebeg
vállad meztelen vonala fölött.
A félhomály.
Megdermed az idő.
Szemembe nézel
(hajnalig zöld marad,
s csak holnap vált vissza barnára -
mikor már nem leszel,

hogy benne tükröződj)
Szemembe nézel,
mielőtt pórusaid
tenyeremben felforródnának.
Mindjárt megérintelek.
De előtte egy örökkévalóságig
csak a csend
(s talán itt sem vagy, s nem érlek el sosem)
és a titok.
(a három, eggyévált titok
árnyakként a szoba falán -)

Az első: én vagyok.
Kazamata-lelkemben bolyongsz.
Kettővé tükrösül az egyke fal.
Az úton ponttá leszel,
ha átáramlik rajtad a végtelen
tér és idő véletlen rendeltetése.
Ne nézz oda. Nem értheted.
Véletlen mintázatok
Ezer éve kőbe vésve.
Nem kell, hogy érts.
Ősi - percnyi 'miként'.
Szemed: lámpa.
Hunyd le. Ennyi csak.
Köréd csavarodik, s betakar
sosemvolt labirintusom.
Fordíthatsz hátat, ha megemberülsz.
Ha érteni értesz úgy, hogy
hagyod.
Hova mennél?
Mi több? Mi jobb?
Választott, megszépült utak.
Maradsz.
Szabad vagy. Szabad.
Tükörlabirintus utolsó csarnokom.
Hogy magadra láss - nélkülem:
nem mered, nem hagyom.

A második: a világ.
Gyűrt párnán ciánkék neszezések.
Emelkedő és süllyedő falak.
Kihűlő kávék túl-hamar hajnalokon.
Fáradt voltam ahhoz, hogy átálmodjalak.
Az ágyon fekszel még.
Csak valami félébrenlétben adódhat,
hogy itt voltam,
hogy megyek.
Csak a vánkost szorítod görcsösen -
zokogsz halkan.
Az ablakpárkánynál állok.
Fák a parkban -
(...)
És a város.
A város, és életem
És valahol, ha határ van is
túl azon, ha nincs is már,
egy autó tülkölése alatt,
húgom két elsietett szava közt:
felfoghatatlan.
Csak egy megtestesülő valóság,
ahogy bármelyik idegen reggelen
ismeretlen ágyban
az összeálló tér visszhangjain
belül megremegve
kinyitod szemed.
És mégis áll, ha áttetsző,
ha homályos, vagy metszőn
egyszersmint körvonalazott,
ez -
ahogy megint úszik velünk
az őszülő idő.

A harmadik: te vagy.
Valami megfogalmazhatatlan
kontúrátmosódás a látóhatár
örökké változó küszöbén.
Valami ismeretlen élet-vonulás
az összeszűkülő,
bejáratlan padkakövek között.
Valami áttörhetetlenül vakító,
térítő ösztönösség.

Valami, ami nem lehetsz te,
mégis,
ha csak vagy, egyszerűen,
a csarnokok sztalaktitjai
remegnek,
mert
elképzeled őket.
A szélrózsa irányába meredő,
elhazudott utak.
Türkiz reggelek,
forralt borok illata rajtad
kívülről -
valami igazi belül huzata.
Szellő, ha nem is lehet. Hajamon.
A világ és én,
és valahol te is:
titkaim -
az utolsó csarnok te vagy.

(pupilládban
az utolsó, elvörösült pillanatban
megláthatom magam
a bekeretezett város fénykörében,
ahogy vissza se néz,
s egy távoli betonplacc felé tántorogva
elvisz magával mindent -
a kávékat, a sosemvolt hajnalokat...
és látom szemedben,
ami én vagyok:
egy korhadt, életté adódott
mahagóni keretben észreveszem
elveszített, számonkérő
elárvult reszkető alakom -
ha álmomban,
vagy életté ittasult képzeteim holtpontján
egy másnapra kihűlt, gyűrött párnán,
míg két külön titkunk bejáratlan,
kihűlten a végtelenre ásít -
egyszer
szeretkezünk.)

És mégis. Csak egy. Adott:
A párnát szorítod görcsösen -
zokogsz halkan.
Az ablakpárkánynál állok.
Fák a parkban.

Kovács-Cohner Róbert

2008. február 19., kedd

Megmaradsz, mint örök...


Puha árnyékodat magamra öntöm
egyé válok így a lüktető szíveddel
mosolyodat szövöm selyem szemfedőmön

halálomon túl is így őrizlek meg.



Szívem mélyén épül fel az idő

az emlék vára otthont nyújt létednek
tudatban megkövülsz, és megmaradsz, mint örök
szilárd rendként a múló percekben.



félszavak

jó lenne ma
valami varázsosat képzelni
ebben a nagyon hidegben
egy csepp meleget belőled
hogy magamra tekerjem
és csak lenni benne
halkan - egyedül.

Csurai Zsófia

Elvitted magaddal


Hiányod űrt hagyott bennem,
elvitted magaddal a szívem.
Őrizd meg, vigyázz rá,
ha szomorú, nevess rá,
ha kell, akkor védd meg,
ha reszket, dédelgesd,
ha fázik, melengesd,
ha futna, ne engedd,
ha érted dobban, szeresd!

Segíts, hogy tovább éltesse
létünk tiszta szép örömét,
fényeket sugárzó perceit,
összefonódó kezeink
halvány tűzmelegét...
s legyen erőnk tovább vinni
esendő szerelmünket
akár a "túlsó partra" is.

Jószay Magdolna

Olyan vagy lassan, számomra vagy olyan, mint egy jelenés, szép csendben minden elfogy, ami reád emlékeztetne, egy lábnyom, egy megperzselődött bokor, egy dallam elhaló foszlánya, már minden bizonytalan, így lehetett Bernadett is, hosszú évek elmúltával a jelenéssel, vajon igaz volt, vagy csak álom, de hát ott a forrás, mit kis kezével kikapart, de mégis, tán az is csak álom volt, míg gyakran járt arra emlékeztette a táj, a hangulat, az ismerős fák, de innen távolról, hosszú idő elteltével, talán ő is elbizonytalanodott, az esze, nem a szíve gondolta, esetleg tévedett, és gyerekként összekeverte az álmot a valósággal, talán öreg kezében, hosszú évekig a gyöngyfűzért morzsolgatta, köszönve, a kitüntető látogatást, és könyörögve, kérve, szűzanyám csak még egy jelet küldj felém, hogy biztosan tudjam, létezel.

.kaktusz

Te vagy

Te vagy:

a tavaszi természet kibomlása
bokrok és fák rügyfakadása
a megáradt patak zsongása.

Te vagy:
rétek és mezők virágzása
robogó felhők kergető játéka
a lemenő nap bíbor ragyogása

Te vagy:
a gabonatáblák ringása
nyári napok forró varázsa
a tiszta, fénylő ég virítása

Te vagy:
érő gyümölcsök dús aromája
dérlepte reggelek évszaka
őszi levelek szín kavalkádja

Te vagy:
a dér, a jég, a hó téli varázsa
az ünnep szépsége, káprázata,
a szeretet csupa szív jósága.

Szomorúfűz

Hull a hó


A függöny mögül
nézem, mint röpül
A hópelyhek ezre;
Álmok álma száll,
s némán rám talál
emléked ma este.

Nézem szótlanul,
s egyre hull, csak hull
puha hó-csendben;
Fehérek a fák,
s fehér éjszakák
fénye gyúl ki bennem.

Hull a puha hó,
selymes takaró
simul rá a télre;
Nézem szótlanul:
hull a hó, csak hull,
s átölel a béke…

Komlósi Lajos

Pillanatod


Egy pillanat volt,
csak egy pillanat, egy vágyott,
éppen úgy múlt, ahogyan a többi,
mégis, harmat-lágy ölelésed után,
forróság futott át hideg testemen,
szemeim csukódtak, s millió csók is volt
egy végtelennek tűnő megállt időben.

az az édes, a finom,
ízét most érzem…

gyémánt