2008. január 31., csütörtök

A mai napot
ajánlom szívem őszinte szeretetével
Barátnőmnek,
Gitkának
ÉDESAPJÁRA
való fájó - emlékezésként …


Ma születésnapod lenne


Ma születésnapod lenne…
és én ma gyertyafényből fonok koszorút
a szeretetemmel
a gyertya lángja megremeg
mint hófödte csupasz ág
egy téli éjszakán…

Ma születésnapod lenne…
és én ma gyertyafényből fonok koszorút,
összegyűjtve minden kedves emléket,
ami megadatott Veled

Ma születésnapod lenne…
és én ma gyertyafényből fonok koszorút,
büszkeségem elhagyott,
helyébe csend ül,
átkarol, körbefon,
gyertya lángja nekünk táncol

Szomorúfűz

Apám

Deresednek már a fürtjeid
És ritkulnak is, látom,
Mégis ha szív kell és erős akarat:
Túl teszel az ifjúságon.

Izmos karod, ha ütésre lendül
Megremeg az acél-borda;
Örök ifjú munkakedved
Soha semmi ki nem oltja.

- Késő-éjjel, ha kopognak
Halkan a szoba ablakán
Nem mordulsz fel, hogy mit akarnak;
Mész és segítsz mindenki baján.

S szemedre, ha álmot lop az éj,
Kinyitva ott van a kezedben
Petőfi könyve s álomdban is óvod,
Vigyázod, hogy jaj! le ne essen...

Komlósi Lajos

2008. január 30., szerda

Vágyom már nagyon

Vágyom már nagyon a harsány színeket
a bódító zsongása éltető tavasznak

az aranyesőtől színes kikeletet

simogatni szirmát a babarózsáknak..

Vágyom már nagyon a nap langy melegét
újuljon ki a nyárfa levele

pipacs mezőkön gyönyörködjek ismét

bőrömön gyűjtenék színeiből Neked.

Vérpirossá váljon a csendes alkonyat
liliom illat ölelje át a lelked

hajnalba csillanjon a gyémántszemű harmat

változtasd tavasszá bús tél-életem!

Valahányszor új helyre jutunk, új világ ébred bennünk is. A változással és fejlődéssel szükségszerűen együtt járó szorongást elkerülendő, sokszor csökönyösen ragaszkodnánk a megszokotthoz. A veszélytelen egyformaságba csimpaszkodva mindent és mindenkit szeretnénk olyan biztosra venni, mint a napfelkeltét, olyan állandóan tudni, mint a csillagokat. De nem lehet. Az élet folyamat, mozgás, átalakulás. Bármennyire szeretetnénk „visszatartani a hajnalt”, a változás az egyetlen, amiben biztosak lehetünk.

Harriet Lerner

Kalitka

Monoton hétköznapok, ugyan az a séma
Ágas-bogas indaként fojtogató csend
Lelkem aranykalitkában kínlódik, jajong
Rácsok mögött sínylődik, álomvilágot teremt.



Életerős virágokból hervadó csokor

Duzzadó vitorlából tépázott rongy,
Így válnak semmivé rózsaillatú vágyak
Szabadulást hol keressek, hová szökjek, mondd?

Héja

Metszéspont


Két ismeretlenes egyenlet íze számban

véraláfutás váltóversenye nyakamon
körmöd mély rovásírása bőrömbe vájva
harapásod véres barlangrajza ajkamon

Légüres térbe száll sóhajtva öntudatod
a végtelen möbius gyűrűje ujjunkon
szíved vad sinusa az én logaritmusom
kitérő egyenesek metszése utunkon.

Silence

Hiánybuborékok


Máshol van most
és feszes hiánybuborékok híznak,
bőrömhöz préselik tenyere langyos dombjait,
feneketlen éj-hegyek között görnyedek

félájultan, várva
hogy hangja halk okkere
fülembe zsizsegőn csituljon
és szemem szeme tapassza le;
már mindegy felbont vagy megkötöz,
olyan magasra tombolt bennem,
és annyira hiányzik,
hogy sikoltó kéj, ha jön,
és hosszan rengő gyönyör,
ha elmegy.
Markovics Anita

Levél


1.
A lámpa néz
hidegen monoton,
ahogy a lámpák néznek azokra,
kik mindent
hidegen monoton néznek

2.
A Traviata
pár akkordja zokog bennem.
Ennyi talán az életem:
bánatos hangok,
bánat-szilánkok
hogy voltál,
úgy tudom,
hogy vannak csillagok,
hová soha el nem jutok

3.
A bánat bűvköréből
mások is ki akartak törni
s visszafutottak a zokogó őszbe
a Chopin-balladákhoz,
a magány halk lámpáihoz.
Az élet gyorsvonata közben
váltókon rohant át
s csak nézték,
értetlenül nézték
a lét vonatját

4.
Merre vagy most nem tudom.
A csókod, hangod
bőröd selymét érzem
(álmomban vagy ébren?)
nem tudom, nem kérdem

5.
Az ablakodban lámpa ég
s kitekintesz a sötétbe,
a dermedt téli égre,
az utca üres kövére.
Jó lenne, ha jönnék,
de még jobb, hogy nem jövök.
Ködgomoly borong a csókomon
s te nem tudod eloszlatni a ködöt.
Ki vagyok, nem tudod,
csak azt, hogy nem leszek,
fonnyadó virágot terem
számodra a jelen
s az emlékezet.

6.
Jobb lesz egyedül?
A bánat szürke felhőit adjuk másnak
és a percnyi kedvet,
melyet kopár órák úgyis eltemetnek

7.
Oltsd el a lámpát, én is eloltom.
Sírjunk bele az éjbe,
mint kósza vonatfütty,
melynek soha sincsen vége...

Komlósi Lajos

Az álmok csendben tovaszálltak


Fák ágai egyre hajladoztak,
a hegyek és völgyek ragyogtak.
Virágok pompáztak az utakon.
Fújtak a szelek, és elmúltak,
a pillanatok éltek és eltűntek.
Lelkem mélyén a választ megleltem.
Sok fájó emlék gyötri ma is szívemet.
Álomtalan érzéssé vált a szerelmünk,
Lelkem is messzi utakra menekült.
Időm lejárt, az emlékek is megkopnak.
Mikor visszanéztem régi utamra,
Az élet is messze maradt mögöttem:
És az álmok is tovaszálltak csendben

Szomorúfűz

Tudod, egy csokorba kell szedni mindent, ami szép, ami jó, mert van ám sok belőle, csak körül kell nézni, szét van szóródva a nagyvilágba, össze kell gyűjteni, meg kell szorítani, egy pillanatra sem szabad elengedni, mert a mienk, egyszerre kell látni mindet, a nekünk nyíló virágot, az éjszakai csillagot, a zöldülő vetést, a téli hóesést, a boldog nevetést, a szikrázó napsütést, a tavaszt, a bimbózó szerelmet, a nyarat, a kinyílt szerelmet,
az őszt, a szerelem szüretet, a téli pihenést, a felhőt, a tréfáló bohócot, a befagyott, és a hullámzó Balatont, meg a sok szépet, ami benned van, amit sokáig.
Te sem láttál meg, el se hitted volna, hogy ez mind Te vagy, egyenként került elő, mindig volt egy „még egy” mikor nekem magad megmutattad, össze kell gyűjteni, bele kell kapaszkodni, nem engedni gonosz manóknak, elvegyék tőlünk, a mienk, mi kötöttük csokorba, mi szelídültünk neki.
A tolvajokat, a szépet irigylő gonosz manókat, mint a gazt, gyökerestől ki kell tépni, mert csak a helyet foglalják el, szerelmes szívünkben.

.kaktusz

Tőled számítom az életemet


Tőled számítom az életemet újra,
Egy tőből fonódik a lelkem koszorúja:
Csak Néked egyetlen hosszú-hosszú verset
Írok már, míg élek: arról, hogy SZERETLEK!

Szólok Hozzád olykor, magamban beszélve,
Mintha csak hallanád ott a messzeségbe-
Azon kapom magam, hogy a felhők fodra
Mennyire hasonlít szemedre, arcodra.

Minden-minden körül mintha Rólad szólna,
Bujdosó harangszó mintha hangod volna,
Színek forrón, lágyan folynak, átkarolnak,
Néked szült a Tegnap, Néked éltet Holnap.

Tenyeremben bújkál még az érintésed:
Feldobom az égig, szétszórják a fények
S hull alá millió boldog perc-darabka,
Kitárom szívemet, úgy állok alatta!

Elmondom ezerszer naponta: SZERETLEK!
Nem mondhatom másként, minden szót keveslek,
Pedig nincs teljesebb, szebb nyelv a magyarnál,
Megköszönni mégsem elég azt, mit adtál!

Hosszú versem, melyben hű vágyaim mosom,
Betűk táltos-tánca hamvas papíroson,
Elrebbentett morzsák, picik, mint én vagyok,
Szerelemtől duzzadt, percbe égő lapok.

Szeress engem, szeress! Mintha lelkem volnál,
Csörgő vérem forró tiszta szaván szólnál,
Úgy szeress, hogy húsom, csontom forrjon Véled
Egyetlenné! Zoé! SZERETLEK TÉGED!

koós attila

A Versről tudom

Magam írni soha nem akartam egyetlen verset,
Ő volt mi bennem és belőlem kanyarított kertet.
Az, az ópium! Vagy meglehet modern vegyszer,
mi egyszer .. tolt széket az asztalnak
Leírt szavak éledtek, aztán meghaltak
Tettre késztettek, vagy ők maguk altattak!
Álomban is zaklattak! - hogy hol van a toll?
Mert valahol megint az éjjeli beteg, haldokol,
vagy épp csak az eltitkolt vágysóhaj bandukol.
Olyan ez, hogy hol szeret, s hol meg fenyegetőn int,
Ez asztaltól keltem s ültem vissza annyiszor
... és megint!

Elfojtott üvöltéseim azok, mikből lassan éled,
szelídült csendes ének, csupán emléküledékek,
És hallom, hogy másként szól minden szájról,
Így hát lelket visel és nem póz vagy grimasz!
Csak mi ember, a hús és mi vér! Csak az, az igaz!

***
A többi a leírt szó cselédje,
Szolgálója csak a versnek!
Rímeid nem kell keresned!
Ha eszmélsz majd,
Téged az hogyan szerethet,
mikor ember ír az embernek...

Molnár Zsolt

2008. január 29., kedd

Hamvadó álmaimat vörösre színezte


A semmibe fúlt a sötét-szürke ég
fájdalmas jajgatással vajúdott a hajnal
megszületett a nap, bíborát szőtte körém
tüze égett benne szakadatlan lánggal


Didergő lelkemet ölelte lángkarjába
hamvadó álmaimat vörösre színezte
szívem tükrébe belevésve magát
izzó vágyaim menten megeredtek.

Dallamod

Szénné üszkösödött óhajok,
Hamvaikból kiáltanak utolsót,
Szaván fogják az öröm perceit,
Számon kérve, mit, miért tett ellenük,
Angyal-dallam bátorít… messziről szól,
Halkan… oly távolból érkezik,
De megfogan… s a pergő dobok
Ritmusa, éleszt újra s újra,
Szívhez szóló gitár hangokat…

Mirian

Tudod, arra gondoltam, talán az embernek, aki a hosszú utat végig járja, aki végig él végtelennek tűnő éveket, annak mindent kellene tudnia a világról, betéve kéne ismerni az élet nagykönyvét, meg kéne fejtenie az összes titkokat, mind prófétának kellene lennie annak, aki egyszer megöregszik, tudni kellene, milyen lesz másnap az idő, milyen lesz a következő nyár, hogy mi a megkezdett történet folytatása, mi fog történni a halál után, az út végére tudni kéne minden kérdésre a választ, talán, ha a fontos dolgokra figyelnénk mindent megtudhatnánk, talán minden itt van a szemünk előtt, de mi mégis tudatlanul megyünk át a másik világba, tudatlanabbul, mint ahogy csecsemőként megérkeztünk, a fontos dolgokról semmit nem tudunk, üresebben távozunk, mint ahogyan jöttünk, csak azt figyeljük, milyennek lát bennünket a világ, közben elmegyünk amellett, milyen is a valódi világ, nincsenek kérdéseink, válaszaink sincsenek, ha az életről bizonyítványt állítanának ki, valószínű, legtöbbünket ismétlésre ítélnének.

.kaktusz

Bölcselkedés az odaadásról


Milyen könnyelműn is dobálunk az égre
fellengzős, bátor és lángoló szavakat,
hogy ˝mindenem tiéd és nálad a lakat,
és akkor se kell vissza, hogyha majd vége˝.

Pedig ismerd be, egészen sosem adod
magad. Csak azt, amit legkevésbé őrzöl.
Bőröd, tested verejtékét, ahogy gőzöl,
kezed melegét, ha odakint hó ragyog,

s odaadod szíved lázas szenvedélyét,
a mindenkor legnagyobbnak hitt szerelmet,
adod a vágyat, ami egymásba temet,
s a lelked, ami érte hullik szerteszét.

De te is úgy vigyázod néhány titkodat,
ahogy ő óvja azt, mi lénye lényege.
Hiszen igazán odaadó lehetsz-e,
hogyha nem szabad legalább a gondolat?

Netelka

mozdulatlanul


zsong odabent
indulat és téboly
ma kirekesztek
mindenkit magamból
hogy túléljem
ami túlélhetetlen

oson az éjszaka
mint valami lassú kín
egyre csak húz
magába húz a sötét
és az elviselhetetlenségig
gyötör a tudat
hogy reggel megint
nélküled kell visszaváltoznom

csak lennél végre
csak lennék végre

hát zsibbadj újra
érzéssé bennem
és csinálj csodát holnapra
akkor majd az sem fog fájni
mikor nyakamig
araszol a mozdulatlanság.

(látod, már nem is én vagyok)

Csurai Zsófia

A hiány


A betegség megállni kényszerít. Töprengésre késztet.
A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára.
A teljesség hiányának titkára.
De a boldogság és a teljesség titkára is.
Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata.
Amikor szenvedünk.
Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás
a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk.
Aki szenved - magányos.
És aki magányos - szenved.
Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz.
Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a kül-világra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket.
Szenvedéseink tárgya:
a HIÁNY.
Valakinek vagy valaminek a hiánya.
Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs.
Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll.
Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet. Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni,
vagy átvenni. Mert nincs.
Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk.
Saját szenvedésünk magánybazártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján. Segítenénk, de nem lehet.
Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan.
Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van.
A rossz titka az, hogy nincs.
Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.

Biegelbauer Pál

Távol tőlem


Szemed színét a tópart őrzi
Hangod: zongorahang
Költemény vagy már e gép-világban
Fűszál két kő között
Hiába őrködök
Emlékképed felett
Távoli csillag vagy
Nem találkozom veled.

Komlósi Lajos

Még élek, ott vagy nekem...


Ha szemeiddel nem "simogathatsz" meg,
Ha szavaiddal szívembe nem marsz,
Olyan leszel, mint aki nem volt nekem
Csak egy véletlenül látott szép álom
Olyan, kit valamikor megöleltelek
Mint csókjainknál forró szád íze
Jó voltál, kedves voltál és voltál nekem
Mondd, egyáltalán voltál nekem?
S ha voltál, miért csak voltál?
Bár én tudom, nagyon jól tudom, hogy voltál
- Szívembe mélyen eltemettelek
Még élek, ott vagy nekem, bennem
Ott senki nem láthat, nem bánthat
Te elmentél, de ŐT ne vidd el tőlem - kérlek

Szomorúfűz

Alkony

Pihekönnyű fátyolfelhők borítják az alkonyodó eget
Messze, magunk mögött hagytuk a nagyváros zaját,
Mint börtönből szabadult rabok, szaladunk esztelen,
Felettünk telihold rója kijelölt, monoton útját.

Fejem felett gondolatod keltette glória lebeg,
Bíborszellő simogat, hoz magával buja, édes illatot,
Angyalnak álmodtál, kit megkísértett Ámor
Karod vállamon pihen, örökké őrizném e pillanatot.

Érzem, ahogy arcom fürkészve, lopva rám nézel
A könnyed esti szél tincseim arcomba fújja,
Úgy érzem, az egész világ lábaim előtt térdel,
Érintésedtől, mely lelkem lobogó lánggá gyújtja…

Héja

Nyiss ablakot!

Karnyújtásnyira remeg a jövő.
Alakod délibábja könnyeim méhe lett.
Mondd, miért uralkodik makacs erő
a pupillámba toluló változó formák felett,
hogy benned nyerjenek új és új alakot?
Forró a levegő. Végtelen a tér. Izzadok.
Nyiss ablakot!

Ahol az útszélek ponttá futnak össze,
talán minden arcon kisimul a ránc.
Mondd, fényed miért kell, hogy gúzsba kösse
bolyongó miértjeim - disszonáns románc?
Falba ütközöm újra. A valóság falába, s küszködve haladok
az úton, hogy egybe forrjon honnan, s hová: belőled sarjadok.
Nyiss ablakot!

Leláncolt rabként senyved a táj -
csak Isten nyithatja ki az okok bilincsét.
Néha ajtajában állok, ha újra fáj:
mondd, ugye hiába nyomnám le súlyos kilincsét -
innen nézek szemébe merőn. Csak ennyit akarok.
Vádlón néz rám. Én itt maradok.
Nyiss ablakot!

Régi alkonyok pírja lengi át
pár vonallal felvázolt arcodat.
Reggelre nászi fátylad omlik át
a kisírt szemű égen - bűnös patyolat.
Hol keresselek? Mondd meg ki vagyok!
Kint szél tombol, s lelkembe vágnak a fagyok.
Nyiss ablakot!

Ágyban felejtett emlékek párnája
a magányban fehér uszállyá dagad.
Ha este lesz, ködbe fúlt szikrák árkádja
a tapéta unott repedésévé szalad.
Mondd, meglátlak majd, ha sejtekké hasadok -
lesz úgy, hogy hajadon pollenként ragyogok?
Nyiss ablakot!

Újra látlak néha. Észre sem veszel.
Megpróbállak újra átölelni.
Éjente néha árnyakként neszezel
kimondatlan szavak csendjeként, keresni
kezdenélek, de görcsbe dermedt karok
merednek kopjákként csak a sötétben - vak maradok.
Nyiss ablakot!

Úttá dermedt karjaim a semmit ölelik,
és néha a távolt Istennek hiszem.
Találj rám, s ha az ablakok visszatükrözik
arcoddá vált arcom az üvegen,
mondd, majd meglátsz, míg rejtezve hagylak ott?
Az égre nézek, s szemembe égnek a csillagok.
Csak mosolyodj el. Ne nyiss ablakot.

Kovács-Cohner Róbert

2008. január 28., hétfő

Üszkös hamuba pihenni tér a nap


Az árnyak sompolyognak az alkony peremén
elárvult csillagok keresik a holdat
a néma csönd, mint húsba vájó kín
a kert fölött lebeg, árván, elhagyottan.

Porban hempereg a neon lámpa fénye
üszkös hamuba pihenni tér a nap
létem terheit magamról levetve
szobámba lépek, aludni hív az ágy…

Lágyan omlik el szememre a sötét
álmaim kerengnek a homály hálójában
alvadt titkaimat szórják szerteszét
a semmiből emelnek, az öntudatlanságba.

Az álmok birodalmán, a tomboló hullámok
gátat törnek át, s a múlt idő árnya
az éjbe beleolvad, és mint egy megtört átok

fogan meg az égen a nap első lángja.



Ma gyilkol az este...

Ma gyilkol az este,
sorra ontja ki a nappal fényeit,
leszámol minden világgal,
mi az éjszakában részegít.
Strázsatüzek merevednek
szürke hamusírba,
lila napgyűrűk buknak alá
hegygerinc-hullámú tajtékba.
Belül lehelet kérgesedik
ziháló légcsőre, garatra,
fagyott cseppek ülnek ki
a megfakult ereszaljra.
Az áldozatok torzón dőlnek
síktestű árnyéklétbe,
hullájuk így öltözik
színevesztett feketébe.
Temetni már harang sem kondul
az elmúlás csöndjébe,
csak egy rozsdás szélkakas nyikordul
a szellő szántotta sötétben.

Ferenczy András

Fekszem csendben , - magamban … Szívem dobogását hallgatom … Számolok … Számolom az időt is, számolom a napokat, az órákat a perceket - hogy mikor láthatlak … Olyan lassan múlik most az idő, - csak vánszorog … Csak a remény éltet … A remény, ami szívemben lángot gyújt … Remény – Találkozás … Vágyaimtól csordultig tele a szívem, úgy állok Eléd … Te gondolsz a találkozásunkra? Mit hoz nekünk, - mit rejteget számunkra? Az idő haladtával az érzések robbanásszerűen rohannak meg … Félek, - menekülnék, mégis annyira vágyom arra, hogy láthassalak …

Szomorúfűz

Vén költő dala

Aszalódnak arcomon a ráncok,
görbül a hátam, nem mondok átkot,
nyugton tűröm, mit rám mért sorsom,
a keresztet hordozom.

A vágy felizzik még olykor bennem,
de tudom, hogy el kell innen mennem.
Ragyogott a nyár, a rőt november
s szép volt a magyar tenger.

Szeretném még megcsókolni a szád,
együtt nézni az alkony parazsát,
hallgatni a madárkák énekét
és hozzá egy szép mesét.

Jó lenne egyszer elmenni Perstre,
megnézni, milyen a pesti este,
zeng-bong-e a Nagytemplom harangja
- hívogat még a hangja ?

Mindez álom már, sose teljesül,
meddő vágy, mely ingoványba merül,
vár a sír, a múlás s nincs visszaút,
nem lesz napfény és azúr.

Ereimben még pezsdül az élet,
emlékek súgnak csalfa meséket.
Mennék, de hullok mint a falevél,
melyet elsodor a szél...

Komlósi Lajos

Csend

úgy átölelnélek
de helyettem átölel a csend
a gyertyafényben világok surrannak át
a vörösbor opálos testén
azon át látlak messze
másként
érted szavaimat
belőlem beszélnek
úgy belédköltöznének
de a csend költözik beléd
borzongató intimitás ez
mikor legbensőbb bugyraid tárod fel a csendnek
és ő átjár
szemtükrödből hullik alá a csend
fekete érthetlen végtelenje
vagy a könny
kezemre gördül
kezemhez ér
ahelyett hogy te érnél hozzá
bekúszik körmeim alá
a csend
kapargál a falon
tik-tak
tik-tak
félsz hogy meghallod
ahogy az óra ketyeg
és még a perc
az ingához kötözve
Krisztust játszik
megbocsát
míg az inga még
nem mozdul
még szélcsend van
a bor fodra sem remeg
megdermedt lélegzeted
tanyát ver álmaid rengetegében
és ott is holdfény helyett
rád vetül a csend
szörnyű ketreceket
fest körénk a fent
hogy próbára tegyen
kéklő lélegzetem
egy másik erdőben kóborol
míg ajkaid nézem
míg átölel helyettem a csend
még nem kell, hogy megöregedj
de ha én zárnálak karomba
hazugsággá válna az
ami kimondatlanul igaz lehet
nem alszol
csak meghaltál kicsit
de jobb-e az ébredés
egy árnyékot simít arcomon kezed
nem láthatom beléd az érzéseket
nem nézel a lélek elmereng
ahogy körbefonja kettőnket a csend
öreg leszel mindjárt
sok lesz a szó
szenvedéssé lesz a szenvedés
rúttá a rút
igazzá az igaz
de a kontúrokat most még egybe hajtogatja
az ablakon kihajolva görnyedt háttal a csend
most érezheted
most simítja a kezed
látod valahol ez lehetett
kettőnkkel
egy régi mesében
ez a nyitott ablak és a csend
görbe hátú alakja
ahogy az ablakon kihajol

állj

érezted ugye
te is érezted
csak megérintett
átsuhant rajtunk
a szemed szomorú
nem akartad látni
őszülsz
tik-tak
nem félsz
érzed ugye
velünk marad
minden ostoba szavunk mögött
minden tévedésünk mögött
minden bűnünk mögött
ott lappang szemhéjunk mögött
a ráncokban a árkokban
a leküzdhetetlen határokban
ölelj át
öleljük át egymást
ahogy lehetett volna
tik-tak
látod ilyen lettem volna én
és ilyen te
még ne engedd el a kezem
képzeld el hogy erre az értelmetlen
jövő nélküli pillanatra
hogyan fest színeket a csend
értsd meg ami érthetetlen
lásd meg ami láthatatlan
haldd meg a csendet a szavakban
tik-tak
még ne engedd el a kezem
nézz át a vörösbor opálos derengésén
nézz át a véren hogy láthasd hogy csüng
mindjárt lehull a perc ernyedt teste
hangosan fog koppanni
de ne fogd be füled
addig maradjunk így
ahogy lehetett volna
ha nem lett volna nincs és a van
ölelj át hangtalan
ne búcsúzz
a fények
a csend néma szenvedéllyel
hadd járja át a tested
özveggyé tesz
nézd az erkélyen
meggyűrődik az éj
a csend elfáradt
meggyűrődik az éj
s ráncaiban a fények kigyúlnak
a gyűrődésből lesz majd új világ
átölelnélek
tudod
nézem a szemed
még sosem néztem bele
nem volt idő
értelek és látlak
a végtelen csendpatakokban
végre itt vagy
hát láthattalak egyszer
átölellek
és mindkettőnket
még átölel a csend
egy pár szál hajunk viszi
egy pár fontos emléket
egy pár őrizett érzést
néhány dobbanást
és mi megadjuk neki
magunkból lényegünk
és még
mindkettőnket
átölel a csend
ne búcsúzz
tiéd marad hangom
tiéd marad szemem
tiéd marad kezem
lélegzetem
és enyém tiéd
a csendben...

nézd - elmúlt

elmúlt minden

leng az inga

megváltás-

Kovács-Cohner Róbert

In-memoriam...


Létem küszöbére berobogtál. – Megérkeztél a nagy Ismeretlenből. Tétován fordultam Feléd. Azonnal éreztem, megzavarod sérült lelkemet. Rám mosolyogtál. Derűt sugároztál. Felléle­geztem. – A Fény felé fordultam.
Ültél szobám hűvösében. Cigarettád füstje felémszállt. Meséltél életedről, terveidről és sok-sok versedről. Hallgattalak. Figyeltem arcod rezdüléseit. Ha vidámmá vált, Veled együtt mo­solyogtam. Amikor borúsra váltott arcod éle, sírni tudtam volna. Megfogni kezed, meg­vigasztalni Téged, Aki születésétől kezdve önmaga harcát vívja. Úgy érzed, segítened kell az elveszetteken, a tolókocsiban ülő sérülteken. Nincs ünneped, nincs karácsonyod, mert sok éhező embertársad van a világban. Istenhez fohászkodtam földi életünk igazáért, de figyel­memet nem engedted el. Hallgattalak. Hangod árnyai elringattak.
Elmerültünk a szavak tengerében. A hullámok messze sodorták életünket. Elringott a fontos­sági sorrend, elveszett a mélyben. Emlékszem – a konyak mellé kértél még egy kávét. Néztem – ajkad körül, hogyan emelkednek fölfelé a füstkarikák...

Zvadáné Farkas Erzsébet

lassan

hányszor indultam el hozzád
de csak a falak bámultak
óriási szemekkel
téboly ez az állapot
meg az hogy
két órája próbállak
olyan egyszerûre fogalmazni
hogy elviselhetõ legyél

de folyton kiszakadsz belõlem

és mintha tényleg itt lennél
a hátam mögé kerülsz
érzem a nem létezõ illatod
és az ujjad
amit olyan lassan húzol
végig a nyakamon
hogy sikítani szeretnék.

(hát ma sem bírtam nélküled)

Csurai Zsófia

Eszünkkel szeretni?


Ah, mire ad áldást ugyan józan ész,
Mit szív s lélek egyaránt nemesnek becsül?
Kába örömet könnyen fogadsz, ha élsz,
Ám rá trónért vívó ellentétként feszül.
Tagadja, alázza, elfojt...mik vagyunk,
Ha hideg biztonságok számításában
Valósan, mindent csak valósan hagyunk?
Törvényként vésődik akarat falára:
Bársonyvirág jó, de nem szép s illatos,
Dícséret nélkül elpusztulnak a fagyban;
Leány nem csinos, bájos csak takaros,
Hamis gondolatok születnek az agyban.
Egy dolgot nem szabad sosem megtenni:
Szív s lélek helyett eszünkkel szeretni.

Henkee

...egyetlen gyufából

Ébredtem ma arra is kétszer
Hogy megőrjít egy kényszer
Miről nem egyszer álmodtam
hogy csókjaid csókjai én voltam
Hogy velem ébreszt majd a reggel
hogy visszanézel majd rám csodálkozó szemmel
Hogy megbolondít az a buja vágyad
Hogy megosztod velem selyem ágyad
Én közben mohón vetkőznék ki magamból
Mint arcodon a szótlan pír, miből szavad szól
És megszólítná létem, mi veled pislákol
Édes szavaid, mikből mindened itt lángol
úgy mint egy tűzvész,
...egyetlen gyufából...

Molnár Zsolt

2008. január 27., vasárnap

Magamra húzom az est takaróját

A mély csendben keresem ékes szavad
körvonalamba zárom az éj érintését

a végtelen peremén ülök egymagamban

hallgatom az alkony heves szívverését.

Az éterbe olvad gyermeteg lelkem
a szél sírtatja gyönyörű álmaimat

a porladó idő új reményt nevel

finoman csukódó szemhéjam alatt.

Magamra húzom az est takaróját
lelkem meztelen vonala fölött
a kakukkos óra zajos mutatója
visszhangzik szobám falai között.

És hiszem, hogy álmom lüktetése mögül
előbújik majd bársony tekinteted
érezve melegét finoman mélybe hull
az eddigi kínom, mint füsttel szálló pernye.



Homokpergető


Kagyló vagyok vad hullámverésben,
csak verődöm zord partjaink között.
Mélyre merülök, onnan emlékszem,
mint homokszem, ha gyöngynek öltözött.

Vízként ringattál, kezedbe vettél,
megtáncoltattál, ujjaid hegyén,
ha vihar zúgott, s vitt volna a szél,
láncra fűztél, hogy nyakadba vegyél.

Még látom lábnyomod a homokban,
tenyered hevét még érzi bőröm.
Gyöngy a fényt nem szeretheti jobban,
ahogy én az emlékeink őrzöm.

Netelka

Tudod napokig,
hosszú napokig nem szerettelek,
hittem, vége, nem sírtam,
és nem sajnáltam,
egyszerűen megfagytam
annyira,
hogy fázni se tudtam,
úgy éreztem,
nincs vérem, mi keringjen,
nincs szívem, ami dobogjon,
nincs lelkem, ami könnyebbüljön,
teher se volt, semmise volt,
mint aki amnéziában szenved,
én szeretni felejtettem el,
hogy hogyan kell élni,
azt is elfelejtettem,
nem volt bennem harag,
sem ellenszenv,
sem megbocsátás,
nem rágódtam szavakon,
nem múlt volt,
hogy szerettelek,
mert elfelejtettem az érzést is,
valaha szerettelek,
azután jött a sokadik éjszaka,
addig azt hittem,
vége mindennek,
nyomtalan múlt el,
amikor hajnalban arra ébredtem,
talán a hajnalnak ugyanabban
a pillanatában,
mint már annyiszor,
amikor kezdtem újra érezni,
hogy élek, hogy fázom,
hogy valami itt belül hasogat,
talán ahogy a jég olvadt,
úgy fájt a hiányod,
hogy elveszek nélküled.

.kaktusz

Érezlek

Itt vagy.
Belesimultál napjaimba.
Ha arra gondolok,
Egyszer majd nem simogatsz,
Egyszer majd nem csókolsz,
Felsikít torkomból a kétségbeesés.

De vagy.
De szeretsz.
Szemed csillog, ha rám nézel.
Huncut nevetés bohóckodásomon
Már ott billen szemed sarkában
Még ki sem mondott mondaton.
Tudod, mindjárt egybeölelkezve
kacagunk boldog önfeledten.

Itt érezlek most is.
Pedig messze vagy.
Szívem felett játszó kis medálhoz ér a kezem,
És testemben vibráló boldogság önt el.
Ó ha le tudnám írni az érzést,
Mely most könnycseppben koppant az asztalon!
De nem tudom.
Leírhatatlan vonzalom.

Lenéztem a cseppre.
Benne csillogott szivárványszínben a boldogság.
A boldogság is könnyet csalhat a szembe.
Hosszú évek siralma, sivársága után,
Az ész nem akarja elhinni
Naponta ezerszer hallott suttogásod:
Örökké szeretlek.
Te vagy az életem.
Nélküled nem éltem.
Nélküled nem élhetek.
Ugye, nem hagysz el sosem?

Ó Istenem!
Mondd meg őszintén! Biztos, megérdemeltem,
Hogy sok-sok év után ennyire szeressenek?
Bűnös vagyok,
Mert szeretem minden idegszálammal,
Azt, akit nem szabadna,
Akibe beleremegek, ha hozzám ér.
Többször is elküldtem,
Hogy megnyugodjon a lelkiismeret.
Mindketten belehaltunk a vágyba,
Egymással átélt ezer csodába.
Megfogadtam, többet nem teszem,
Megyek, de csak ha ő küld el.

Itt vagy.
Igen itt érezlek.
Most is csilingel fülemben a nevetés,
Most is érzem ajkad puha selymét
Végigcsókolva bőrömön felejtve leheleted ízét.

Egymást szorítjuk.
Kapaszkodva a jövőbe.
Szavak nélkül is tudjuk:
Életünk lett e szerelem.

Helen Bereg

Keserű pohár...

Gátlások láncait
széttörni képtelen vagyok,
boldogtalanul múlnak a napok
nem szólok én, zavartan hallgatok,
közben iszonyú magányos vagyok.

Kár minden szóért, kár a könnyekért,
Átnézel rajtam nap mint nap. Miért?
Csak mert sokkal nagyobb hévvel égsz
már senkitől és semmitől se félsz?

Tudom apró porszem vagyok csupán,
utolsó hang egy néma zongorán.
Kiapadt forrás, elszáradt virág,
kin átgázolhat az egész világ.

Nézz rám még egyszer
emelj fel a porból,
ragadj ki ebből
az elátkozott
korból,
vegyél karodba,
ringass csendesen.
ölelj magadhoz újra Kedvesem.

Szeibert Éva

Szívemben érzések milliói ...

Szerelmem!

Szívemben érzések milliói kavarognak,
fejemben „mappák” – „levelek” sora.
Olvasok! Olvasom az életemet, olvasom
a szerelmemet, az el nem mondható, de mindig Neked szóló érzéseimet. A fájdalmamat, a hiányodat… - Igen, a hiányodat! –
Összehasonlítok: előttem „levél” halmok… Az egyikben „ egy év,, - a másikban kicsivel több … És mégis, - milyen egyforma, - szinte ugyanaz …Érzések, - fájdalmak, - ki nem mondott, de mindig leírt szavak, - gondolatok… Az életem – az Irántad érzett szerelmem… És a már régen tudott bizonyosság ...

„Ha szeretsz engem Kedvesem, akkor ne mondd azt, hogy reménytelen ez a szerelem. Míg a gondolataim Rád találnak, míg a képzeleted a képzeletemmel ölelkezik, míg keresed a hozzám vezető pillanatot, míg a hangod a hangomba simul, addig ne mondd, hogy reménytelen ez a szerelem. Ha már nem tudsz rólam, csak hiszem, hogy engem szeretsz, ha ábrándjaimban Téged ölellek, de a Te vágyaid mást akarnak. Ha azt mondod, nem szerelem az ilyen, nem kérsz a semmiből, akkor mondhatod, hogy reménytelen. Akkor akkor is az lenne, ha szorítanám a kezedet, ha megfulladnák az ölelésedben, ha közös lenne a tető a fejünk fölött: akkor is” …

Elmosódott körvonalak, - csak lecsukott szempillák mögött „látható szemek”, nem mozduló, mégis érezhető, - simogató kezek, - … és a szívemben örökké tartó szerelem Irántad … Szeretném a még hátralevő életemet „végigtáncolni” Veled – bénán , - belül mélyen a szívemmel, - a lelkemmel ...

Szomorúfűz