2007. december 31., hétfő

Kedves olvasóimnak...


Most, hogy sírva dől az óév, mint vén-öreg ében,
vörös kóróvá változik az emlékek nevében
tiszta szívemből, kiknek erre járnak
boldog, meghitt, békés újévet kívánok!


Vagy Neked élek vagy Nélküled meghalok!


A szívem
fényszivárványokon vidult
gondtalannak hitt
egyszerű sorsom
angyalként éltem
hegyen-halmon túl
mígnem egy napon
lassú derengésbe
szerelmes szívverésed
véltem hallani…
életre keltek
sziporkás álmaim
újjászületett bennem
az őrjítő vágy
éltem.. s a kimondott
gyönyörű gondolat
színesebb volt,
mint maga az élet
törékeny szárnyaimat
véresre téptem
tengerbe dobtam
nem kellenek
mit érnék én angyali létben
ha nem lehetsz enyém
s nem lehet tied
egész életem?
öleléseden kívül
semmit sem akarok
vagy Neked élek

vagy Nélküled meghalok!


I. Szonett

Mint földrengés, melyre nincs védelem,
Mint sebzett vér, mely végső kórba űz,
Úgy özönlik, úgy árad szét bennem,
Az édes kín, a fájdalom, a tűz.
Mert megláttam Őt, kit várva vártam,
Mert zárkám mélyén, lelkem röptetve,
Őt kerestem egyre, bárhol jártam,
Nap és Hold felett, érte születve.
Van-e még e Földnek szebb románca,
Szólhat-e erről méltó hírverés:
Remegő ajkunk, ujjaink tánca,
Torokszorító, őrült szívverés.
Oly mámor, mit Ámor lelke sem ért,
Bármikor bármit, csak kedvesemért.

Fekete Attila

Ha nem volnál


Ha nem volnál - elhagynának az álmok
Ha nem volnál - nem lennének vágyak
Ha nem volnál - értelmetlen lenne a lét
Ha nem volnál - keserű lenne a méz
Ha nem volnál - szívemben nem lenne öröm
Ha nem volnál - a tavaszi szél sem köszönt
Ha nem volnál - elfogynának a szavak
Ha nem volnál - fénytelen lenne a nap
Ha nem volnál - a csend is néma lenne
Ha nem volnál - a zene, a dallam mit sem érne
Ha nem volnál - sajogna minden szeretet,
Ha nem volnál - hiányod kioltaná életemet
Ha nem volnál - a sárga rózsa is színt váltana
Ha nem volnál - tenyerébe venne a félelem
Ha nem volnál - elveszne minden értelem
Ha nem volnál - szétszakadna a szívem
Ha nem volnál - nem lennének többé utak
Ha nem volnál - elhagyna végleg a hitem

Szomorúfűz

Egyre többször gondolok arra, hogy ma másképp felelnék. Egyre többször gondolom, nem volt igazam. Egyre többször gondolom, hogy nem kellett volna azt mondani. Egyre többször gondolom, hogy gondolni se kellett volna. Egyre többször gondolom, hogy nem is volt annyira fontos. Aztán meg azt, hogy meglettem volna nélküle is. Meg azt, hogy jobb lett volna nélküle. Talán, ha egyszer elmegyek, ha a végső útra megyek, azt fogom gondolni, nem fontos, hogy megszólaljak, nem fontos, hogy megmozduljak, nem fontos, hogy egyek, nem fontos, hogy lélegezzek. Elég lesz, ha fogod a kezemet.

.kaktusz

Rólad szólt ez az év


Ez is egy furcsa év volt ismét, talán
pedig háromszázhatvanöt nap pusztán
volt benne jó is, na meg meg egyebek
számláltuk a rosszat épp már eleget

úgy kezdődött mint a tavalyi év
otthon megünnepeltem az éjfélt
és másnap másnaposan kerengtem
˝a lencsétől szép legyek!˝ - hát azt ettem

és jött egy levél, mely belém hasított
vettem kalapom, neked most ennyi jutott
búcsúztam pontosan január negyedikén
nem néztem hátra csak előre mentem én

és a tavaszi szél arcomba csapott
hiányzott a szó, mit tőled kaphatok
elmentem elébe, azóta itt vagyok
a végleges búcsú eddig tarthatott

és jött valami hülye érzés úgy május tájékán…
mosolyogsz, már tudod ez a sor neked jár
te előbb érezted már, amit én addig nem,
hogy szerelem féle költözött a szivembe

és ez a szerelem úgy elhúzódott, hogy csak na!
cipeltem magammal országról országra
kerestelek még a Károly hídon is
Londonban már a neved mondtam ki

és ősz elején már úgy hiányoztál,
szerveztünk hát egy rendevúúúz-találkozást
egy presszóbeli emlék azonban visszajött
verset írtam, hogy az az izé… belém költözött

és már tudtam hogy rólad szólt végül is ez az év
szegény Őd, ki rajtad tartja szívét és a kezét,
kihez tartozol örömmel, hozzám nincs közöd
vagyis csak úgy na,… titokban, rejtőzködőn

és most esik a hó, hatalmas hófelhő kereng
eljött az év vége, a háromszázhatvanöt letelt
furcsa volt ez az év az annyi mindenével
illúzió, konklúzió… végül is sok szépségével

szia, csak így köszönök most már
barátsággá szelídült az a nagy vágy
messziről nézem, milyen furcsa volt ez az év
és tudom, januártól nem rólad szólnak az esték

vagyis a reggelek, a nappalok és az esték
a reggelek
a nappalok
és az esték.
Nem rólad szólnak majd a versek és a zenék.

Roberta

Újévi fogadalom


Végéhez ért egy esztendő,
Számvetés most kötelező.
Mit végeztem, mi maradt el?
S mi az, mit még tennem kell.

Újév köszönt új reménnyel,
Fogadalmak tengerével.
Ahogy telnek majd a napok,
Ezekre már nem gondolok.

Feledésbe, mint merülnek,
Töredékük teljesülhet.
Töredékük, vagy annyi sem,
Értelmetlen e küzdelem.

Újesztendőt így köszöntve,
Fontos dologra esküdve.
Most tehát egyet fogadok,
Aki voltam az maradok.

winner

BÚÉK!


B ánatokat, bajokat és a szomorúságot
Ú tjára engedem, vigye el a múlt.
É letem új évhez érkezett,
K iderül lelkem mennyit tanult.

koma

Mire észre veszed…


Hajnal mosolyára ébredt a reggel.
Bár még sötéten hunyorgott,
kérette magát,
fejére húzta az ég,
csillagos felhő paplanját.
A szürkület egyre fázott,
valami különös napra vágyott,
remélte megválthatja… ezt,
az évnyire zsugorodott világot.
Távozni készült, és azt remélte,
fagyos széllel, hónak illatával,
örömet okoz,
mint búcsúzó varázslatával.
A nappal érezte, vége…
ha majd leszáll az éj,
és éjfélkor,
mikor a vén Dóm harangja kondul,
mely elválaszt múltat és jövőt,
egy pillanatra úgy érezheted,
sikerült megállítanod az időt.
Mire észre veszed,
az Óév már integet neked,
és az Újév vadul Téged akar.

Ágnes

Szerelmes éj


A hajnal bekúszik közénk hideg testével,
szétfeszíti suttogó szerelmes titkainkat,
az átfényesedett lepedőn még szorít kezem,
hogy csókok párnájába bújtan,
megváltatlan hagyjalak el...

Jessica


mint a tavasz egy forró
nyár ígéretével, újulok meg
én is, feloldódik bennem a látomás
képeid szavakként rakódnak le
tudatom rozsdás lapjaira

sb

Hajnal

Hűs szellő simogatja arcom,
ahogy a nyitott ablaknál állok.
Hófehér galambok gyűlnek körém,
Csak szárnysuhogásuk hallik..
csendben - a párkányon.
Velem vagy mindig
Most már tudom.
Egy részed belém ivódott mélyen,
s hordozom
- a hangod, a lényed.
Innen ez a a mélység,
a tisztaság
- s a nyugalom.
Lassan lecsukom szemem
- álmodom.
Ajkai végigszántanak
bőrömön, nyakamon,
mindenhol megérint
- s én hagyom.

Holló Csilla

2007. december 30., vasárnap

Újra királynőként eléd léphessek


Amikor rám terül a folyékony este
és végtelen csend átfon, körül ölel
különvonulva, kényeztetem testem
giava balzsammal, jázmin virággal,


hogy újra királynőként eléd léphessek
vágyat keltsen benned selyem érintésem
lázasan akarj s kergessen őrületbe
vágyakozó testem, finom frissességem…


Izzó pillanat léted árkaira
skarlátbetűként nyomaimat hagyom
csókot lehelek puha ajkaidra

szédülten örvénylő tégedakarásom.


Kiszakítva


fellobbansz bennem
mint kialvóban lévő kanóc
mit megsimogat
egy apró
váratlan fuvalom
szememben táncolsz
majd könnyű csókod
hagyod meztelen
reszkető vállamon
édes vágy ébred
ölemben
mint csöppenő méz
olvadok gyöngyöző
tested köré
s a vágy ereje
kiszakít a térből
valahová a
végtelen
fölé

Netelka

Csendes magányomban


Némán fekszem csendes magányomban.
Az asztalon az ünnep gyertyafényei világítanak. Inog a láng,a tükör többszörösen veri vissza a pislákoló fényeket.
Nem tudok aludni. Gondolataim gyorsvonat – sebességgel száguldoznak.
Érzéseimben – érzéseimet lapozgatom.
Meg ne tudd, milyen fájó gondolatok kavarognak bennem.
Üres az életem.
Újra és újra beleszédülök a gondolataimba, hajnalra várva figyelem magamat. A szállingózó hó csillog a gyertyafényben. Rebbenek, riadok az érzésekre.
Ingatag a lelkem – szakadékok felett imbolyog. Vakvágányra jutottam ismét.
Süllyedek egy mély világba, derengenek az emlékek.
És derengenek a gyertyafényben a tárgyak körvonalai.
Nincs új jövőm, a pihenőm már álmaimban sem érnek el.
Gyötrelmesek a riadt reggelek is. Próbálok közelíteni még maradék hitemmel.
Kérem az Istenemet, segítsen magamhoz újra visszatalálnom.
És segítsen újra RÁD lelnem.

Szomorúfűz

Az emlékről


Csitulj te szív! Szívem, csitulj, --
ha az éveidnek álma támad
sós ízű méze csepeg utánad --
emlék tengeréből kihullj!

S ne hidd -- a voltban semmi hit:
holttá hígult hangok hordalékán
botladozni mankótalan, léhán --
hogy lelnél ott egy istenit?

Átszűrt idő..., mit tart a test --
te szíved létvizében védd meg azt,
mi még a múltból új igét fakaszt,
de mind a többit: partra vesd!

Mártonka Miklós Jr

Kárhozat

Hátrahajló ívben
Elpattant ölelés
Gyöngyöző vér-égben
Zord hullámverés
Arcomba hulló álmod
Nem kapod vissza soha
Panaszold csak jármod
Kedves kis ostoba!
Szökellő vágy-kéjjel
Fogam közt tartalak
Arcomba csapódó éjjel
Megkívántalak.
Mázsás súlyú térben
Újra láttalak...
Pokolra hajló ívben
Gyöngyöző ölelés
Kacagva hull az égre
A felvérző vízesés.

Nagy Mária

Meghalt a nyár

Meghalt a nyár
üzent ma este,
engem itthagyott
kétségbeesve.
Engem itthagyott
nem is biztatott,
nem küldi értem
a megmentő hajót.
Meghalt a nyár
szívem didereg
nem hoz már álmot
nem is szeretett,
önzően eltűnt
a vén fák alatt
mögötte szépség
de más nem maradt.
Azért csak mégis
hagyott valamit
a pillanat csodás
kis emlékeit.
Ez a nyár hozott
nekem Téged el
azonnal búcsúzó
rémképeivel.
Meghalt a nyár
engem itthagyott,
nem jön már értem,
nem is biztatott,
hogy mennyi szépség
tűnt mögötte el
fáj még az emlék
sebem tépi fel.
Elment és nékem
vissza sem köszönt
úgy szökött messze
mint egy üldözött.

N. Varga Erzsébet

Genezis

Kezed teremti testemet
száddal lelket lehelsz belém
arcom szemedben tündököl
nevemen szólítasz



Magamban hogyan fényeskedjek?
Magamban sötétben vagyok
magamban formátlan göröngy
magamban nem vagyok.

Tóth Éva

Öröm-fehér, pokol-fekete

Azt hiszem, csak félek szembenézni a valósággal. És avval a ténnyel is, hogy valójában nincs szüksége rám. Hiába gondolom végig újra meg újra, mindig ugyanaz a következtetés.
Próbálok pártatlan maradni, minden erőmmel nem belezúgni. De az a tény, hogy neki ez akarat és önfegyelmezés nélkül megy, kétségbe ejt.
És akkor látom a jelent. Azt, hogy képes lennék feladni magamat, ha akarna. Tudom, hogy tanultam a múlt elvesztett játszmáiból, de megtenném, bizonyos keretek közé szorítva.
Megváltozni nem akarok. És nem is fogok! Már becsülni tudom az életem annyira, hogy kiálljak magamért. Egy ilyen helyzetben akaratból és muszájból. De nem szívből. Csak agyból.
Ha így nem kellek, hagyjon el! Hagyjon békén! Vagy fogadjon el, és szeressen belém!
Nem vált mindeggyé, de történjen meg valamelyik! Már elegem van az időhúzásokból! A sakkokból, amiket ki kell védenem. Mattot akarok már adni neki. Magamnak is. Legyen a végeredmény áhított öröm-fehér, vagy a következő pokol-fekete.

Tóth Zsuzsanna

Árnykép

Úgy vagy jelen
Hogy nem vagy sehol
Bennem élsz
Árnyékod átkarol
Szólok hozzád
Várom hogy felelj
Szeretném hinni
Hogy létezel
Látom szemedben
A mély bánatot
Megvigasztalnálak
De te nem vagy ott
Próbállak elérni
Vágyam meztelen
Hiányod érzem
Minden reggelen
Üresek az esték
És a hajnalok
Köröttem fájó csönd
Belehalok.

deir

Meg akarlak tanulni

mosolyról mosolyra
leheletről leheletre
ujjbegyről ujjbegyre
szemhéjról szemhéjra
szóról szóra
mint izgága kamasz
szerelmes versét
ha tördelve kezét
elszavalja
meg akarlak tanulni
ha netán álmom

éj zuhatagán
lélegzetet vesz
átfordulva szívemre
az éber percem
is te lakd be
míg vissza osonsz
pőrén
törékeny
szendergésembe

meg akarlak tanulni
ha majd ajkadon
a szó

némán megreked
csókom fejtse meg
és nyelvünk
sámán táncától
kábultan
nyeljem nedvedet
kéjbe rándultan
öleljem
parázs testedet
meg akarlak tanulni
hogy bölcsen szemeidben
elmerülve
megsemmisülhessek.

Lucskai Vincze

Így öleltél

Úgy öleltél, hogy fűszál
tekeredett a hajam közé sóhajt lopni.
Össze akartál roppantani
és arcom avar keretbe fogni.
Máskor a föld mélyére löktél,
magmát szagoltam rémülten,
aztán forró takaró csücskén
a világ peremén ültem
és néztem hogy tágul a tér,
hogy forogsz világodban
és hogyan zsugorodok én...
aztán a idő, amit egy lusta
kisgyerek labdaként feldobott
közénk dagadt hirtelen,
vagy éppen elfogyott...
aztán öleltél megint,
roppant kezeiddel téptél
belőlem egy darabot,
a telihold cinkosan figyelt
és velünk hallgatott.
Így öleltél, csendben, sokáig,
míg suttogó szavunk elfogyott,
és ahogy nevettünk boldogan
párnánk csücskére ültek szótlan a csillagok.

dióhéj

Mosolyogva

És akármit megtehetsz, mert mosolyom örökebb, mint a csillagok járása. Mikor eltörted a térdem sírtam volna, de nem én vagyok már a könnyem...elhagyott könnyeim. Elrabolt könnyek. Cseppjében a világ és körülötte csak a semmi. Én a semmi körül ülök, mert akarat nem lakozik mélyemen adni a világnak. Gyere és vedd el ezt az áldott békés semmit, és nevess az arcomba. Ezután pedig pokolra szállj jó és rossz tetteid betonsúlyával és légy mártírja az ostobáknak. Ahogy azzá vált kézcsontom mikor egymás kezét fogták agyam képein a galád ártatlanok, és sziklák perdültek akkor az ég felé, hogy végső szilárd semmim is mocsárrá váljék. És nem jönnek értem sárkányok, se szeretni, se ölni, hisz éppoly undoruk van ettől, mint a mentőkutyáknak, akiket mintha hallanék néha a távolból, de mozgást nem látok sehol. Talán mozgás az a zöld kukac, aki amott mászik el... nem is... felém tart. Jah! Hogy ez csak te vagy?! Mérgező mosolyt küldök neked, nehogy sajnálhass. ÉS akkor már miért lennél aki elvisel? És akármit megtehetsz, mert mosolyom örökebb, mint a csillagok járása. Mikor eltörted a térdem sírtam volna, de nem én vagyok már a könnyem... elhagyott könnyeim. Elrabolt könnyek. Cseppjében a világ és körülötte csak a
semmi. Én a semmi körül ülök, mert akarat nem lakozik mélyemen adni a világnak. Gyere és vedd el ezt az áldott békés semmit, és nevess az arcomba.

Nagy Attila

2007. december 29., szombat

Ha menni vágynál...


Mennél..
egyedül állsz pőrén
a választott út elé
önkínzó vezeklésed
sajnálat szülte kép
arcodon csüggedés
sorsdöntő pillanat
azt hiszed menni tudsz,

valamid itt marad...



Lelkednek húrjai
kezembe lüktetnek
a múlt percei
szárnyaló érzések
ha menni vágynál
nem esek térdre
hisz itt maradtál
lüktető szívedben!


Könyörgés Ozirisz fiához

Szikomorfa árnyékában állok
szerelemmel szívemben,
gaz, kegyetlen árulók közt,
én a hitetlen...
Az idő, a hatalmas úr, úgy, mint egykoron,
forgatja időtlen kerekét.
Nem látja, nem hallja, nem akarja lassítani
gördülését.
Mér a homokóra lankadatlanul, hull alá a
láthatatlan semmi, az időt mégis méri,
nem hagyja elveszni.
Ezerévek, kimondhatatlan messzeség,
én a hitetlen hercegnő..., ha elmondták
volna-e mesét...
Elvesztettem, ami szívemnek legkedvesebb,
hitem nem volt elég erős, hogy elhigyjem,
vele élhetek.
Elvesztettem mindenemet, azt is, mit lelkem
marasztalt,
szívem kővédermedt, és a halál vígasztalt.
Anubisz, titkok őre, könyörülj meg rajtam,
Te, aki a halottak bírája vagy, engedd,
hadd lássam, csak még egyszer utoljára,
szívemnek drága kincsét, őt, kiért életemet
áldoztam volna!
Úgy átölelném újra és újra...
Könyörgöm neked, ne szakítsd szét
szerelmünk gyümölcsének csöppnyi életét!
Engedd, hogy élhessen, s egyszer majd
emlékezhessen rám a hitetlenre, kinek
nem volt elég erős a hite,
"Rá" az édesapjára, ki életét áldozta...
Oh, a szerelem oltára véres, véres...

vigi

Miközben társként szegül mellém a csend...


…a könnyágyon remegő némaság, és a tehetetlenségtől összeszorult öklöm, a mély fájdalom jele, mely folyamatosan facsarja a már úgy is fájó szívemet.

Az egyetlen embert, kit szemem fényeként szerettem, Édesapámat, tragikus körülmények között veszítettem el. A sokkhatás, talán soha sem fog elmúlni. Olyan, mintha szívemet elevenen tépték volna ki, a fájdalomtól lüktet minden könnycseppembe zárt rettenet. Soha sem felejtem el az orvosa arcán lévő vigyort „egy kis rutin műtét, holnapután hazamehet”…de Apu, soha többé nem jött haza. Megölték az Apukámat, és senki sem felel érte… nem tudom feldolgozni, nem tudom túltenni magam rajra. Rémálmok gyötörnek, bosszúvágy csírázik bennem minden hajnalban..

Amikor úgy érzem, minden remény elárult, és vékony szálakra foszlott szét minden álmom, elindulok, remegő térddel közeledek Apu nyughelyéhez. Már messziről látom, hogy az előző alkalomkor vitt virágokat, mind ellopták. Minden egyes alkalommal, tőrként hasít szívemen a fájdalom.. mintha a mély sötét gyász, nem volna elég. Nem csak a vázába helyezett virágokat viszik el, de még a sírra ültetett virágokat, hagymástól, földestől kitépik. Ki vetemedhet rá ilyen gaztettre? És én, ki több fájdalmat már képtelen vagyok elviselni, mit kívánhatnék az ilyen embernek? A ködbe süllyedt lelkében nem szenderít némi emberség?

Csak ennyit tehetek már Édesapámért, hogy ápolom a sírját és az emlékét…jó volna, ha legalább ezt, csendben, háborítatlanul, megtehetném…és miközben társként szegül mellém a csend, érezzem ahogy lelkem hittel szövi át a holnapot. A világ nem lehet annyira gonosz, torz és elviselhetetlen. Mert mi vagyunk a világ része, és tőlünk függ, milyenné tesszük…Vagy talán mégsem?

Akkor is érdemes élni...


Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.

.kaktusz

Szólnék...


Szólnék az estéről, szólnék az éjről
Szólnék a hajnalról, a kelő nap fényéről
Szólnék a madarak vidám énekéről
Szólnék a fényes -ragyogó kék égről
Szólnék a nappalról, szólnék a szélről
életem taváról, a tündérmesékről
Szólnék a szemedről, a ragyogó szépről,
Szólnék a hajadról, mint éjjeli mesékről
Szólnék a hangodról, a simogató lágyról,
Szólnék, mert szeretlek, és nagyon hiányzol.

Szomorúfűz

Öntudat


Ülök a kisvárosi lakásom egyik szobájában, könyökölök az asztalon, egyikkezemben cigaretta. Gomolyogva száll a füst arcom előtt, nem gondolkodok semmin, csak úgy vagyok, bámulok a semmibe… Nézem a tükörképem, ahogyan visszatükröződik az ablakon arcom, mit megvilágít az asztalra kitett gyertya fénye.
Gondolkodtál már el azon, hogy miért pont ebben a testben vagy? Úgy értem, hogy miért az vagy, aki, s nem más… Vagy gondolkodtál már el azon, hogy te miért onnan bentről, a két szemeden át látod a világot? Nézem a tükörképem, borostás arcom, karikás szemeim, fáradt tekintet, ennyit látok. Látom magam, de azt már nem tudom, hogy ismerem e magam valójában, vagy csak azt hiszem.

Ki vagyok én? – teszem fel magamban a kérdést, de válaszolni nem tudok rá, néma csend van fejemben., csak egy-két kósza gondolat, mi néha megzavarja az állóvizet. Most így hirtelen belém hasított az az érzés, vagyis inkább gondolat, amitől elborzadtam, nem is tudom, ki vagyok valójában. Azt hiszem, hogy talán az ember soha nem ismerheti meg önmagát, mindig, minden egyes tettünkkel egy lépést teszünk a megismerés felé, de azzal a lépéssel ezernyi újabb kérdést merül fel, mire választ kell adnunk. A világ körforgása, egy kör, miben csak futod és futod a köröket, de sosincs vége, hiszen eleje sincsen. Talán csak a halál pillanatában, halálos ágyunkon feküdve jövünk rá arra, hogy kik is voltunk valójában, de változtatni már nem tudunk, az időnk nem hagy minket, csak a megbocsátás, s a bocsánat kérése marad meg nekünk.

Életünk olyan, mint egy kirakós játék. Születésünktől kezdve rakjuk sorba, illesztjük egymáshoz a darabokat, az idő elteltével egyre jobban kirajzolódik a kép, az öntudatunk, de még nem tiszta minden részlet, majd az utolsó képdarab helyrerakásával kitisztul a kép. Kitisztul a kép, egyetlen pillantást vetünk rá, s vége, már csak emlékek leszünk, ahogyan tetteink is…

Orth László

Megállt Idő


kevés a szó, mit birtokol lelkem,
s kimondva, az Idő, oly kevés is lenne,
hanggal átölelve betűt, mondatot…

mily kegyetlen a Sors… nem enged,
nem ad egy hosszú percet,
bennem a csend, már némán szónokol…

szerelmem így, csak mélyebbre süllyed,
feketén átsző a bánat, szomorú
dallamok járják át éjszakámat…

magányom hallgatja szavaim,
olykor felderíti alkonyom a léha hajnal,
mely késik mostanában…

szeretném… mégis, de nem lehet,
üresen élek meg perceket,
időm nem telik… nélküled…

Óh’ Isten!
adj erőt felednem…

… vagy…

Vesszen el Benned mindenem
végleg… s teljesen.

Mirian

Szeretnél-e még?

… ha,
minden éjjel pislákoló
csillagok alatt
hajtanám álmodott álomra
nehéz fejem.
Újságpapírból lenne fekhelyem,
és önsajnálatomba
fúlva feküdnék hanyatt…
Boldog kis arcodra
nedves szemekkel kérőn tekintenék,
érces, piától bűzlő, el-elcsukló
hanggal, őszinte szerelmet
rebegnék…

Mondd! Akkor szeretnél-e még?

László

Hát elmúlt


elmúlt az ősz. Lombok hulltak
és az avar fanyar illata arcomra ült.
Hogy van az, hogy bármilyen színt húzhat
ecsetjével fakó lombra s tűt
szúrhat szembe a hideg levegő
szépnek látom mégis a tájat?
A nyikorgó padot: a hűtlen szeretőt.
Nem tudtam akkor, az ölelés fájhat
és léptek alatt meginog a Föld.
Szerteszét megannyi szikkadt levél hever,
koszos barnák között a sárga üvölt,
fájdalmas nyögése figyelmet érdemel,
de kotorva térden a sok egyhangú színt
eltűnt, beolvadt vagy csak rezzent ijedten
Nem tudom, de hangjával annyi kínt
festett. Láttam, éreztem. Még szuszogja sejtem.

dióhéj

Egy pillanat


Belegondolunk, hogy hol voltunk egy éve, kik voltunk akkor, és látjuk, ahogy zakatol az életünk megállás nélkül.
Elfelejtjük nézni, mit érdemes. Elszalasztunk pillanatokat, miket az örökkévalóság sem adhat vissza már…
Futunk a Ferrarink után, könnyekkel áldozunk a boldogtalanságnak.
Kitörlünk pillanatokat és érzéseket, hogy ne fájjon, vagy magunkat adjuk fel. Had büntessen és zárjon minket kalitkába a monoton élet, hogy ne mások legyünk, csak egy-egy ember a sokból.
Hova tűnt az álmunk, amit már nem ismerünk fel akkor sem, ha szembejön velünk az utcán?
Hol az életünk, amit elképzeltünk?
Mért várunk, hogy valaki megmentsen minket?
Mért nem élünk?

Tóth Zsuzsanna

Őszi kép


Kertek alatt zümmög az
őszi szél,
Terelgeti a színes
faleveleket.
A napfény már csak bújócskát
játszik,
pihenni tér.
Felveszi fekete köntösét
az est,
Ráborítja a tájra - hogy
álomra szenderüljön
a megfáradt lét.

N. Balogh Júlia

Bánat a szemed


bánat a szemed
arcodon könny-folyó
hajad ősbozótja
lomhán szunnyadó
szomorkás derű
leng át a tintakék egen
ne félj az éjszakától
a sarki-fény világol
nemsokára
karjaidban leszek...

deir

Naptár


Futnak az évek,
mint a vad véreb,
s utol sem éred,
ahogy reméled.
A naptár nem téved.
S míg lassul a véred,
mögéd, s nem elébed
mennek az évek,
s nézed,
mivé lett
az élet,
mit kaptál?
Száll, mint a méhek.
Akár az ígéret.
S üres a kaptár.
S mint árva lélek,
te benne ragadtál,
s vergődsz sietve.
Még kész vagy a tettre.
Serkent erélyed,
s mert tovább kell menned,
reszket, remegve benned,
mint denevérek,
jelentéktelen, picurka lényed,
s fokról fokra
apró, kis darabokra
hullik reményed
megfagyó bokra
alattad.
Már mindened odaadtad
másnak,
s nincs nagy fontossága
már a folytatásnak,
mert bent vagy a célba',
s érzed
alélva,
hogy forró láz éget,
s az tart fogva
téged
fogvacogva,
s szorít szűk börtönöd rácsa,
s komoran, akár morc, mogorva brácsa,
sír megfáradt szíved apró kalapácsa.
Szerelmed sok akadt.
Szerettél hajdan.
Öleltél sokakat,
s hitted, hogy csak akad
segítség majdan,
s lám, egy szál egyedül vagy itt a
bajban,
és most nem hagy a
kín. Fájdalmat akarva
mélyen mar ma a karba.
Így nehéz enned,
s meg kell pihenned
gyakran, mert elgyengült benned
a test,
ám, még harcol a lélek,
úgy fest,
és még nem hiszed azt el, hogy te kimúlsz,
s elzárva kinti világtól,
árva
magányba, a semmibe hullsz,
mert nem vagy te gyáva.
De nem vagy
már bátor,
elkábulsz sok, kis és nagy
pirulától.
Nem mondod még ki, hogy félek,
de érzed,
hogy közelít, jön elébed,
s már rád vár a halál,
és fekve talál,
s közli, lejárt a beléged,
s nem segít leleményed,
mert fogytán a reményed.
Régen
fázol
az ágyban a láztól
dideregve,
s úgy tűnik fekszel a jégen,
bent a hidegben,
míg kint tombol a nyár,
s melegen sütve az égen
a nap jár.
Látod, hogy nincs sok időd már,
mint a kék színű tenger,
s érted jött ő. Ó, ember,
véled a lét de goromba.
Ott áll, arctalan türelemmel ő. Vár.
S leomlik minden a romba,
leroskad,
akárcsak a kővár.
Elmoshat
téged az emlék,
s ezernyi okkal
sárba taposhat
kődarabokkal,
s betakar porral,
hóval, homokkal,
s nem sok jóval
biztat a nemlét,
nem rendez pompát, neked díszszemlét.
S lám, mi oly távoli volt még nemrég,
annak közelsége csak most hat,
mert mikor eljön a vég -
s undorító szaga poshadt,
s azt mondja: elég -,
hangyaként összetaposhat.
S míg függsz egy cérnányi
pászmán
remegve,
pillák parányi
vetítővásznán
élted filmje pereg le,
s tűröd bambán, bénán
és merengve,
hogy szerény
cseppekben cseperegve
remény follyon át a vénán
az erekbe.
Szemed odatapad,
s látod horpadó üregből,
hogy s mint
apad
az infúzió szint
a címkézett üvegből.
Vársz még valamit, valakit,
de elfut a perc, fut az óra
gyors mutatója,
súlya lenyom, lelapít.
S bár még elszántan hadonászol,
mégsem mászol
már ki alóla.
Hát mi válhatna még ma valóra?
Közel a véged.
Kevés - úgy véled -
a tervre, mit szabtál.
Fogytán az idő. Fut, menekül,
s nem vagy már remekül.
Nincs mosoly, se derű.
Minden túl fanyar és keserű.
Nem jó ízű az étel.
Érzed, nincs nyugalom, türelem,
s benned lemerült az elem.
Ám ellene nincs mit tenned,
hogyha neked kell menned,
mész.
S érzed, hogy itt van a vész,
mert véges az élet,
s nincs benne
kímélet.
Bár lenne!
Ám ne várj lehetetlenre!
Békülj hát meg a léttel,
mert, nem vagy lám te kivétel.
S bár szól még olykor az ének,
hívnak néha szirének,
ám lassan visszaadod, mit kaptál,
és rájössz, hogy a fűbe haraptál.
S nincs semmi. Pörög, pörög csak a naptár.

Megbomlik gyorsan az elme.
Lelked már kilehelve.
Szétfoszlik lassan a test is,
Nem bánt már kétszínű pestis,
irigység kapzsi, csúf nyelve,
s nem tudod, volt-e értelme
annak, hogy léteztél, voltál,
s annak, hogy csendben megholttál?
Formája elvész az arcnak.
Hát volt értelme a harcnak?!
Volt értelme kudarcnak
s a műsornak, amit csaptál?!
Vesztettél és mattot kaptál.
Pörög, pörög csak a naptár.

Magyar András

2007. december 28., péntek

A jégbe zárt világ


Liliomágyon pihenő pillangók
szövik emlékeim a régelmúlt nyárról
fűzfa ágai csendhívogatók
fodros tóvízének mesél múltjáról.

Keserű könnyei dérré változtak
megőszült a táj didereg a szél
törzsét nem öleli liliomvirág
hó takarja el a meleg emlékét.

Szőlőlugasba aludni tér a hold
ezüstfátylával betakarózik
a tavaszba vetett remény erre kóborol
bízva, hogy a meleg ismét érkezik…

Titok szőtte csend, ölel keblére
a jégbe zárt világ álomba szenderül
retinámra vetül az éj sötétje
csak én várok rád, ébren, egyedül…


Szemed lángjába

Tisztán láttalak, a holdfényben
szikrázó, csillogó szemedet,
kezed leheletnyi érintése
felkorbácsolta érzéseimet...
Ahogy a fák közül kiértünk
arcomba csapott az őszi szél
csókod, ahogy körbefont
egész lényem beleremegett..
Az érzés kicsordult szívemből,
ahogy a hold fénye átölelt,
az idő hihetetlenül száguld,
ha veled együtt lehetek.

Szomorúfűz

Ha a szeretetet át lehet vinni ...

Tudod,
anyám mondta valamikor

akinek nincs gyereke,
az nem tudja, mit jelent örülni,
de azt se tudhatja,
milyen az igazi bánat,
ezen én annyit változtatnék,
aki nem szeret,
az nem tudja mi a fájdalom,
igaz, azt se, mit jelent igazán örülni,
de megéri-e?
persze, mikor az öröm jut,
az ember hiszi, mindent megér,
ki gondol arra, aki ma nagyon boldog,
egyszer annyira lesz boldogtalan,
a szeretet,
amelyik nem gyógyul magától,
egyszer véghetetlen bánatot okoz
minden nem múló szeretet,
vagy így, vagy úgy,
de a halál mindennek véget vet,
aki itt marad,
minél nagyobb a szeretete,
a fájdalom annál nagyobb lesz benne,
megéri, mikor a boldogságnak
már nyoma sincs,
megéri az őrjítő fájdalom,
vagy jobb lett volna bele se kezdeni,
talán jobb is annak,
aki soha nem szeretett,
nincs múló öröme,
de sírig tartó fájdalma sincsen,
ha ennyi az élet, akkor biztos,
hogy nem éri meg,
de
a túlsó partra,
akkor minden fájdalmat megérdemel..

kaktusz