2017. július 30., vasárnap

Biztató




Ha sorsod fölött beborul az égbolt,
s bordarácsaid közt jajgat a lélek,
tudd, hol egyszer a boldogság vendég volt,
oda a búbánat sosem rak fészket.

Ne félj, a rémisztő árny föloszlik majd,
és újra Nap ragyog létutad fölött,
rég elhervadt reményed ismét kihajt,
mert mindig fény lappang két sötét között.

Megfoghatatlan


Uram, lent vagyunk, kiket hiányoltál,
törődött léttel megáldva miattad,
túl magasan van nekünk az az oltár,
az építésnél ezt talán kihagytad.

Mert emberből vagyunk, Édenen kívül,
hagytad létedet vitatni az elmét,
és a Könyv is hiába hozta hírül,
hogy benned valósul meg az öröklét,

mi tengődünk egyre, földhöz ragadtan,
mit ránk róttál, ahhoz egy élet kevés,
próbálnál lenni emberi alakban,
mikor másoknak jut égi ölelés,

ne mondd, hogy előtted egyformák vagyunk,
mert lentről minden túl magasnak látszik,
földi pokol ez, s ha magadra hagyunk,
csak józan eszünk az, mi tán hibázik.

Máshogy zenél itt lent nekünk a dallam,
bár tudjuk, minden mögött igéd feszül,
a tanulság nekünk megfoghatatlan,
olykor Istent játszunk gyarlón, emberül.

Nagy László



Ha a sors közölni akar veled valamit, akkor nem állhatsz ellen. Nem préselheted dobozokba, nem szökhetsz el, nem költözhetsz el előle, mert a sors mindig megtalálja a módját, hogy tudomásodra hozza, melyik úton is kellene járnod.

Albert Tímea

Sorsrapszódia



1
Mélán ásít az éjszaka szája,
már pislog a város, alszik a tér,
a parkbéli fák levélruhája
meglibben olykor, ha sóhajt a szél.

Forró aszfaltra hever a harmat,
kábán hűti a kerekek nyomát,
pár elkésett zaj most lel nyugalmat,
békésen áldva a csend templomát.

Millió álom útjára készül,
kiröppennek mind az ablakokon,
éber törtetés ringássá szépül,

s ábrándok ülnek a paplanokon.
A fáradt elmék hívták vendégül,
hogy hunyjanak, míg az éj eloson .

2
Zsibongó testnek édes az álom,
mint hűs menedék az űzött vadnak,
csitul a szívverés,  alvó szájon
távozik gőze a hajhász napnak.

A zsarnok Holnap letette kardját,
duzzogva gubbaszt fényeket várva,
haraggal lesi a csodák halmát,
hol a lehetőség sosincs zárva.

Hol szárnyak nélkül repül az ember,
s átléphetjük a legnagyobb szirtet,
egy kiskanálban elfér a tenger,

s a kapzsiság mély megbánást hirdet.
Hol a harag szólni többé nem mer,
mert megértés fogja kezeinket.
3
Vízszintes rendje e hajcsár létnek,
kis sziget az életóceánon,
s élét vesszük a kimerülésnek,
ha e szigeten felejt az álom.

Nyúzott testünk majd erőtől duzzad,
s erünkben vígan lubickol a vér,
jöhet az új harc, jöhet egy új nap,
mígnem a tettvágy újra elalél.

Körforgás ez, éltünk körforgása,
rút sorsunk mellé áldásként kaptuk,
a nagy természet parányi mása,

megújulás a teremtő apjuk.
S ha erőnk elhagy, apad forrása,
a nyüzsgést újfent vízszintbe rakjuk.

4
Csiklandó fénnyel ér el a hajnal,
a sötétség leple foszlóban már,
egyezkedünk az ébresztő zajjal,
de nincs menekvés, a szolgálat vár.

Szolgálnunk kell otthont és családot,
vállunkon cipelni ezernyi bajt,
mosolyplédet, megértéspalástot
öltünk hát magunkra, s hisszük, kitart.

Kitart a gyárban, hol izzik a lég,
és árgus szemek figyelik léptünk,
ha nem hozunk hasznot, eljön a vég,

s kirúgnak jaj, mert nem értük éltünk.
Álságos világ, hát ott fenn, az ég
kékjében nekünk sose lesz részünk?

5
Gyűlnek a számlák, a rezsi magas,
pillangólétünk pókháló foglya,
az ígért kenyéren vajunk avas,
s gyomrunk egyre csak húsért nyafogna.

Eladtuk bérért fiatalságunk,
jövőnk zálogán a múltunk csámcsog,
reszkető vággyal csodára várunk,
s hitünket folyvást érik a gáncsok.

Nehéz ölelni, béklyóban a kar,
az ígéretek hamisan szólnak,
szerény szívünk megélhetést akar,

új dalárdát, kik nem csak dalolnak.
Könnyebben éljen a dolgos magyar,
s láncot azoknak, akik rabolnak.

6
A keserveknek legyen már vége,
hogy élhessünk mi is szebb napokat,
bús dolgozónak fessen a bére
az életégboltján csillagokat.

A teret, utcát senki ne lakja,
az ember feje fölé fedél kell,
kolduló sorsok görnyedt alakja
ölelkezzen össze a reménnyel.

Betegen élők, öregek, árvák,
a törődés vesse meg ágyatok,
munkába menők, reggel a járdák

simogatva áldják meg lábatok,
s az életösvényt, ha nem kaszálják,
kinőhet nektek is a szárnyatok.

7
Mondják, hogy rongyos, azt is, hogy tépett,
s mint lenge, lágy szellő csak elsuhan,
lelkünk szép tüze hevülve véd meg,
de hamuként végzi az alkuban.

Ezernyi arcát rettegjük, féljük,
és dorombolunk, hogyha simogat,
a napjainkat mégis úgy éljük,
hogy elhisszük, tengernyit tartogat.

S ha jő az alkony, szemünket tárjuk,
hisz azt nézzük, amit még sohasem,
lélekszirmunkat lehullni látjuk,

ám magját már ültetik odafenn.
Körforgó Élet, mi is itt jártunk,
millió kalász közt, egy búzaszem.

Millei Lajos