2016. november 27., vasárnap

Mától nyugatról virradjon




Keletről ijesztő felleg közeleg,
segítségért kiáltoz a büszke rög,
sosem-bírt rabláncok, véres kötelek
szorításából az Éghez könyörög.

Először halkal, majd fájón zokogva,
szemforgatva zúg, mint az iszaptenger,
mert jaj, nem érti meg, hova lett, hova,
az őt vigyázó, istenhívő ember.

 Minden nép alszik. Mélyen, öntudatlan.
Vad moraj hallik szerte a vidéken,
vén Európánk fohászkodik térden.

Hiába is nyög. Minden mozdulatlan.
Tengernyi aluvó közönyét nézem.
Hát egyedül én, csak én vagyok ébren?



Azt kérdezed, mikor jön el a világ vége. Nem vetted észre, hogy régóta benne vagyunk már?

Müller Péter

Falvak



Felnőtt a gaz, újra úr a gyom,
beszakadt tetőn ül a fájdalom,
vályog húsról tapaszbőr szakad,
bozót mélyén lesben áll a vad.

Kiborultak a százéves falak,
a gerendán megbújó szavak,
mint fiókák és a fecskefészek ,
földön hevernek, levert remények.

Nagyot lépett a harang lába,
üresség  hever a lábnyomába,
ami kúszik, bekebelez lassan,
mindent, ami halott, lakatlan.

Udvaron sír a régi szoba,
eltört bölcsőn az idő tejfoga
a ringató kéz nyomait rágja,
mi lesz majd, ha fogait váltja?

Meggörnyedve a templom letérdel,
utolsó imát téglavér pecsétel,
s mikor a falut a hit magára hagyja,
nagyot sóhajt nyelvetlen harangja.

Tóth János

Világom, világom



Gyűlölet a gyűlölettel
karonfogva járnak,
vágyaink a vétkeinkkel
folyton szemben állnak.

Gyilkosok és áldozatok
vérfakasztó hitben –
Világomban hatalmasok
játszanak – ez minden.

Arany-Tóth Katalin

Ha két kézzel osztom is



Álmokat hajlítok dacakarattal
a reménytelen hajlékszegletekbe,
fényporba mártott, biztató szavakkal
szikrákat szórok szét fakult lelkekbe.

A vakok csak állnak, nem látják kincsem,
fejüket rázva, Ők vidámat várnak,
jókedvű szőkét az ősz Élettincsen,
mosolyvonatot málló állomásnak.

 Be szeretném, ó, megértetni velük,
az osztozkodó kín sosem szomorú,
megélt fájdalmaknak az az Istenük,

ha fényt hinthetnek, mint sok tűzkoszorú.
A kért jókedveknek kötve a kezük,
s tiszavirág létük hamis modorú.

Millei Lajos

2016. október 28., péntek

A boldogság meglelhető a hazatérő fecske szárnya alatt, a gyermek gügyögésében, a kelő Nap sugarában, a szirmát bontó virágban, az első kipattant rügyben, a szellő illatában, embertársaink mosolyában, és minden kedves érintésben, de míg a „mi lett volna, ha” és a „bárcsak” között támolyog a szívünk, felismerni sosem fogjuk annak édes ízét.

Sétálós szonett



Vetkezik tovább a rozsdamarta táj,
s fák veszítenek levélnyi verseket.
Csak kövess, segíts az úton is puhán
lépni csendesen, miként a szellemek.

Gomba nő a szűzavar fölött megint,
ősz időz a suttogó füvek szelén.
És ma barna lesz a föld, ha tél legyint,
zúzmarát csikorgató fogú, de én...

…tűzre tettem el belőled oly sokat,
hogy hiába dermed itt novemberem,
mégis éri napsütés az arcomat.

Mindenünk helyett ez itt a mindenem.
Sok dolog veszett velünk, de ez maradt:
bennem égsz ma is, fogod meleg kezem.

Piro M. Péter

Holnapom



Falak mögött hallgatom
lélekhúrok dallamát.
Talpam alatt lomb-alom
zizzenése surran át.

Léptek, zajok tűnt nyomán
avar fed be múltidőt.
Átölel a tört hiány -
kínzó árnya körbenőtt.

Csöndek mélyén nyugalom.
Néhány szó egy gyűrt lapon
- hunyt szememmel ringatom.
Mosolynyi rés. Holnapom.

Arany-Tóth Katalin

Romantika



Lekéstük ó, a buszt egy este régen.
Gyalog tovább! A földes út kihalt…
Tücsök zenélt a fűben őszi dalt,
és leskelődve járt a hold az égen.

Csupán egy esti séta lett az ára,
a buszdolog továbbra nem gyötört,
reméltem, összejön ma tán a flört,
ha kapható a lány romantikára!

A partra ülve összeforrt a szánk,
kezem beszélt, a teste volt a téma.
Ajánlva Ég kegyébe, szórta ránk
kamilla, s menta illatát a széna.
Eszembe jut ma is szerelme néha,
örök pecsétet égetett a láng.

Szilágyi Ferenc Hubart

Hull a csillag...



Jaj, mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol már senki semmit se keresne,
csak árnyak lépnek át az árnyakon,

hol szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s koromba hull az esti „élnikék”,
és vágyfullasztó sóhajokba haltan
csak semmiket visz messzi, messzi, szét,

és hull a csillag, hull az égi pernye,
s a nincstelenség- fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.

Nagy Ilona

Ön-ző



Kérlek, keress, hogy végre rám találjon
minden elrontott, fájó tévedésem,
minden elmosott, elfelejtett lábnyom,
elhalt ütem egyszervolt érverésen,

kérlek, keress, hogy áthalljam a csenden
morzsákra hulló, üszkös korholásom,
a titkaim is megszakadtak bennem,
és némaság fagy át a szóvarázson,

kérlek, keress, hogy újra érinthessem
árnyékaid, s az ujjaimra fonjam
kis kínjaim, hogy újra megszülessen
 a fájdalom; most nem találom, hol van,

kérlek keress, hogy érezzem, vagyok még,
tebenned újra úgy, úgy felragyognék.

Hepp Béla

2016. október 23., vasárnap

Életre hívom




Lelkem falához harangnyelv ütődik,
lankadt véremben hálatűz ropog,
lángja fölszökik, föl a felhőkig,
hol az idő szárnyán hatvan év forog.

Visszamegyek oda, ahol vad kezek
tépték szerteszét nemzetem hitét,
hol az eszméknek dárdát szegeztek,
hol muszkaféreg rágta hazám szívét.

Ott vagyok épp, hol előbb nagyon halkan,
majd búgó hangon fülembe nyögik,
hogy ma, e gyilkos ólomviharban,
a „szabadság” szó hős vérrel íródik.

Fanyar lőporfüst fojtogat még mindig,
de kedvem támad felkiáltani:
népem ajkát hogyha csendre intik,
belereccsennek a világ bordái.

Minden bitorlónak ma azt üzenem,
e szent földön, aki vet, az arat,
itt börtönfalat bont a türelem,
mert örökkön győz a magyar akarat.

2016. október 19., szerda

Üres zsebbel szívgazdagon



Ha nincstelennek képzelnéd magad,
mert nyomor-zárdádból nem vezet ki út,
jusson eszedbe, hogy az a gazdagabb,
aki másnak egy morzsát adni tud.

Kotord bátran lélekzsebed mélyét,
s ha az alján némi szóarany csereg,
tudd, hogy olyan áldás ez, olyan érték,
melyért ezren cserélnének veled.



Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap, hogy kiszáll a szerelő, zseblámpával aláhajol, és megcsinálja. Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak: lejön a kóc, a szigszalag, és minden rohad a kő alatt, hiába.

Tóth Krisztina

Hírhozó



Áttört a kormos éjszakákon,
rajt' lassú léptű nagykabát,
elkerült árkot és halált,
nem zúzta össze semmi járom;
s engem, engem meg nem talált,

hosszú szárnyán a hajnal hozta,
kibontva mind a fényeket
az álmok csendes lénye lett,
önmagában ártatlan, tiszta;
s nem ért hozzám a képzelet,

és úton volt a déli Napban,
vagy zápor szürke, ostoba,
kérlelhetetlen ostora
hajtotta tovább nyughatatlan;
nem ért az ajtómig soha,

és jött homályos alkonyokban,
árnyékok törte lépteit
tartva, hogy engem felderít,
hogy újra élnem számos ok van
mint bárkinek, aki benne hitt;
hogy lesz még szebb, lesz jobb egyszer itt.

Hepp Béla

Magam sem értem...



Magam sem értem hogy történhetett.
Több mint húsz évet éltem
és nem vettem példát a virágoktól,
kik szép fejük engedelmesen hajtják le annak kezébe
aki értük nyúl.
És a búzakalászoktól sem,
kik érett, koronás fejük nyugodtan hajtják meg a sarló előtt,
mert tudják a rendeltetésük.
Csak a csillagokat néztem,
kik gőgösen, érintetlen fénylenek az égen
külön-külön
és ha lehullnak
nem teljesedésük, haláluk az.
A csillagokat néztem
s úgy maradtam itt
mint egy csillag
magányosan.

Szenes Erzsi