2018. október 5., péntek

Imbolygó árnyként



Elmúlásoddal vívó sirályhitem
törött szárnnyal köröz ma hantod fölött.
Látod, Apu? Ma úgy zokog a szívem,
mint kinek álma káprázatba ködlött.

Pedig élsz. Szándék vagy, üdv, eszme, remény,
egyetlen könnycseppben hét színre bomlasz,
s míg sorshajósnak vagy partot jelző fény,
riasztó gondnak, félelemnek torlasz.

Tudom én, de ma mégis, mint ki elvész,
állok eléd, s a régi láz nyúz, kiver,
akár a törzset, mit a galád kertész
megjelölt egykor, s amelynek hullni kell.

Ma erőruhát kellene, hogy öltsek,
mert hiányod bennem ma újra vacog,
a tizenkét éves bekötözött seb
pólyázó gyolcsok melegében sajog.

Nagyon fájsz. Mint dértől kikezdett kéve
hajlok a kíntól, de tűröm a rágást.
Mi mást tehetnék? Hisz tizenkét éve
szokom a pokol hamujába' járást.

2018. július 30., hétfő

Csakazértis


Azt kérdezted, hogy érdemes-e élni,
hogy van-e zátony a vágytengeren túl,
s ha árnyék borít, merhetsz-e remélni,
ha még a napfény is ellened fordul?

Tudom, hogy most vad sorsszelek gyalulnak,
s hogy pórázon tart ezerbéklyós szabály,
de azt is, hogy álmaid ott lapulnak,
ahol a szíved ver, ahol nyög, ha fáj.

Merj élni. Ha száz lemondás is megtör,
és úgy érzed, mind veszted felé sodor.
Mint kiirtott fa, melyből újra feltör,
ki tudja, melyik gyökérről a bokor.

 



Tudd, hogy az életben minden érted történik, és nem pedig ellened!

Szabó Péter

Hazatérés


Ritka vendége lettem önmagamnak,
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.

Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.

S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.

Hol lehetek, ha már itt sem lakom?

Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.

Reichard Piroska