2012. február 11., szombat

Fényrománc

Egy zsúp födte ház keskeny udvarán,

hol leginkább foszlik a pampafű bozótja,

egy szentjánosbogár kesereg, tudván,

hogy önnön szívének veszni-ítélt foglya.


Párás felhők szállnak, búsak, szomorúak,

beléjük rejtőzik a puha estnek árnya,

s míg nehéz sóhajok a semmibe vonulnak,

a lenn zokogó szívet az Est csillagja várja.


A bogár vágya kigyúl, s nézi méla szemmel,

az égi lüktetésnek sugárfürtjeit,

s míg lelke megtelik kínzó érzelemmel,

sóvárgó szemében ború sötétedik.


De mikor összetörten mély álmába rogy,

szárnyára száll a csillag fénysugára,

majd puhán, érte rebbenő pillájára, hogy

lágyan becsukja azt a hosszú éjszakára.


„Pihenj csak, Kedves, csöndben, vállamon,

itt vagyok, hogy óhajod vakon kövessem,

néked ragyog csillaglángú, ezüst udvarom,

míg két karodban pihen fáradt égitestem.”


De amint rőt tűzvirágként elnyílott a hajnal,

véglobot vetett, majd felszállt égbe törvén,

ott eltakarta magát egy bíbor felhőrajjal,

majd elillant végleg, mint oltárról a tömjén.


A szentjánosbogár szíve visszafáj,

földi útját róva sírdogál a magánytól,

szerelmére gondol, álma festett báj,

oly közel van szívéhez, s mégis olyan távol.



Felcsendülő harangszóként szállok tova minden nap delének érkeztével, a tiszta fényű idő szellőlovasaival vágtáznék a nappalok egén, hogy Rád találva ne csak az éjjeli hold lehessen örök bizalmas társad.


Moha


Mi nehezebb: a súly vagy a hiány?

Nem a múlt, hanem párája: az emlék.

Ég és föld között cérnagyökéren

lengő vissza-visszajáró vendég.


Melyik világ igaz? Amit terhéhez egy

más boltozaton viola ég selyme kötöz,

vagy bent a szem sós parazsában,

hol a gyertyaláng kedvére rögtönöz?


Elporló alkonyi kérdések, panaszos

falak. Példabeszédekről rég letett.

A tekintet üvegtömbjei kifaragva.

E nézés nem válaszként született.


Önmagánál tömörebb anyagból metsz

formákat egy türelmes, tűzföldi árva.

Grottájából szavanként mászva szabadul.

Csak mi vagyunk a láthatóba zárva.


Beney Zsuzsa


Hogy örvénylik...

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;

Az idő éjfélre jár, hull a hó;

Én az elmúlásról elmélkedem,

És arról, ami örökkévaló...


A lámpám ég, a lelkem alig pislog,

De jó a lelkemen e félhomály;

Ilyen lehet az Isten közele -

És ilyen lehet a közel halál.


Ilyen lehet egy ködös szerelem,

Amelynek célja nincs és vágya nincs;

Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,

S a sötét szívnek mégis drága kincs.


Magam vagyok és boldog egyedül,

Az álmaimmal; - az álom erő,

Mikor a valótól már elszakadt,

S titáni árnyék: végtelenbe nő!


Élet portáján, ha koldulni röstell,

És felmagaslik némán, feketén,

És megy a maga külön útjain:

Koronás árnyék, fejedelmi rém!


Magam vagyok és boldog egyedül,

A múló élet messze, messze van,

A lámpám ég, a szívem alig rezdül,

Csak álmaim röpdösnek hangtalan,


Magam vagyok és boldog egyedül,

Éjfél után. Künn örvénylik a hó;

És az elmúlásról elmélkedem,

És arról, ami örökkévaló...


Reményik Sándor


Egy madár

Fehér a föld, fehér az ég,

S a hófúvásos táj felett

Kereng, leszáll, meg felrepül

Setét, zajos madársereg.


Szeret, gyűlöl, eszik, iszik,

Csácsog, pöröl, él mindegyik...

Ki érti meg a csókaszót

S a varjú-szívek titkait?


Csak egy fekete bús madár

Ül egymagába a fatőn, -

Gunnyaszt és nézi társait

Közömbösen, kételkedőn.


S a furcsa kérdés úgy gyötör

A többi száz talány között:

- Elvonult bölcs-é az az egy

Vagy boldogtalan száműzött?!


Kaffka Margit


Evianne

Betűkből építelek föl

vonalakból

színből

izzó szavakból

rebbenő könnyűségből

áttetsző-meleg-lüktető

világdarabnak

szép reggelnek

mosolyos délutánnak

életem el nem szakadó részének.

Fájdalmasan és izgatottan

mint egy Rodin szobor

bomlasz ki a ködből

egy világváros mélységeiből

zilált véletleneken át.

Az el nem szállt nyilak tömörségével

zuhogok feléd.

A boldogság fehér selyméből

adhat-e rád köntöst

karjaim feszülő íve.

A hideg magány zuzmaráz

és a sötétülő idő

mint egy híg hüllő gázol át rajtam.

Életünkből

boltozhatunk-e palotát

amelyben

szűrtfényű szemeid gyönyörű csendje világít?


Tamkó Sirató Károly


Ne olvadjon belém, mert akkor az izgalom megszűnik. Ne akarjon beolvasztani sem, mert akkor én szűnök meg.

Jókai Anna


Az ezüstfolyó titka

Szív alakú ezüstfolyón egy révész ábrándozik,

mindkét part bűvölete magával ragadja.

S mikor az egyiken kiköt- a másik fájdalmától-

árnyat vet a fény a könnyező habokra.


Kun Magdolna


Roppant világ

Roppant világ, gyászé, gyönyöröké!

Mágnesek vonzottak mindenfelé,

rám forrtak, szívtak, nehéz delejek

öntözték, járták minden ízemet,

szétszedtek, összeraktak:szüntelen

fuldokoltam egy gazdag Semmiben,

s mint akit rettentő fény altatott,

boldogan tűrtem kiszolgáltatott

érzékeim káprázó ünnepét.

Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék?

Minden, együtt. Mert, hogy csak ez vagy az,

ha magam mondom, akkor sem igaz:

mint a tenger vize a szivacsot,

folyton az örök mindenség mosott,

öblített forró áramaiban,

hogy rokona legyek, határtalan:

Valóság, Álom, ha egész, ha rész,

egy szerelmem volt, a Megismerés.


Szabó Lőrinc


Az örökre zátonyán

Hegyek mögött a végtelent neveli a fény.

Ismeretlen időben várod a szerelem

születését, hogy messzebbre követhesd

magad egy arc tükrénél.


De vajon megleli álmaid elvetett magját

a tél, ha a hó ráöleli magát a földre?

És képes lesz kibontani új káprázatát

tagadásaidból a tavasz?


Csak ne esküdj a feledésre, hiszen

annyi könnyed vitte már a megértés.

Hallgass erről az éjszakáról is, amin

úgy mentél át, mint egy parázsszőnyegen,

mégsem tudsz visszaszokni az egyedülségre.


Ne vádold a látóhatárt, mert mindig elnyel

valakit. Úgyis kifecsegi titkaid a magától

meglóduló redőny. Most hinni tanít a csönd.


Hószagú várakozásban felhők ülnek

a táj felett. De ne aggódj, röpte ívétől

nem sebzi meg magát a madár. Sodródj,

mint elveszett üzenet. Hallgatásod jégvirágai

beszövik az emlékezés lőréseit.


Viseld méltósággal, hogy vitorlás vagy

az örökre zátonyán, mert hamarosan jönnek

balzsamos esők, lesz még mámorító dagály.


Pethes Mária



A mai kapcsolatok attól üresek, hogy nincs ott az angyal. Vagy, mivel üresek, nem jön az angyal. Nem igazi barátság, nem igazi szerelem, pedig azzá tudna válni egy pillanat alatt.


Müller Péter


Beteljesülés

Meztelen szívére fonódik

a pókhálónyi érintés,

üde szirmokat lenget a szél,

a víz fodraiban zizeg a csend,

árnyként bujdokol a májusi est.

Fákra hajlik a félhomály,

feszül a pillanat,

torpan az idő,

szakad a szál,

sóhajokat lélegzik, majd

lángra kap az égi óceán.


Hullámokat szétfeszítve

napba nézve repül,

körülötte bomlanak a színek,

szép-szavú szerelem várja,

maradásért kiált párja.

Fátyolszárnyú násztáncuk

billeg az ég peremén,

gyönyört érintve

széthull a hang a szélben,

de már nem néz hátra,

ráomlik a tiszta fényű alkony,

beteljesült álmai

távolodó szárnycsapások.


mögötte idegen az út,

felette búsan sötétlik az ég

alatta szürke kövek közt

vékonyodik a csordogáló fény,

parttól partig húzódik a nap,

víztükörre feszülő

rebbenő szárnyak

vergődve halált sírnak


Álma villanásnyi délibábként

tűnik fel, majd illan el,

most ott van, ahol más nem lehet.

Egymaga marad

az isteni kegyelemben

a hallgatag világot érintve,

árván repül a lángoló menedékbe.

Az alkony naphajába fonódik

percnyire zsugorodó

törékeny élete,

hullámcsendre fekszik

a zajongó fényben.


Lassan lehull róla minden.

Csupasz szépségét

a lemenő nap betakarja,

pillanatba gyengül szívverése,

benne feszül a táncoló világ,

magába fogadja az időtlen magány.


áttetsző szárnyai alá gyűrődik

a beteljesült szerelem,

de zuhanni már nélküle kell

az égi magasba,

hol szétporladt órák

síró muzsikája

holtcsendként hull vissza,

az áradó folyó

mélyben nyíló tenyerére.


Szilágyi Hajnalka


Ősz és tavasz között


Elzengett az őszi boros ének.

Megfülledt már hűse a pincének.

Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre.

Lúdbőrzik az agyagos domb bőre,

elomlik és puha sárrá rothad,

mint mezitlen teste egy halottnak.


Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,


mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

míg jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint unt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az újra.

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen...


Türelmetlen ver a szívünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Búcsúizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, híre sincs a télnek...


Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betűt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.


Száradt tőke, unt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!


Babits Mihály