2020. március 26., csütörtök

Szóhagyaték



Még meg kellene írni azt a verset,
mely szolgaságra kárhoztatva szétég,
mely öröktől fogva lelkemben erjed
megfojtva békém tiszta szívverését.

De csak vonaglik, sanyargat és gyötör,
majd rám- rámüvölt: "még ne, még ne akard!",
s akár a szerelmes szívet a gyönyör,
lázadó tüzével átdöf, mint a kard.

Tűröm hát, hagyom, hogy véremből igyon,
harapjon, marjon, rágjon, mint a féreg,
s mint tenger, mely nem tudja merre ringjon,
árasszon el, mint árapály a stéget.

És ha megérett, törjön ki, mint vulkán,
mely vérmesen békés égboltot bököd,
majd mint Istentől szökő szent fényhullám,
itasson jól át minden lélekrögöt.

Még meg kellene írni azt a verset,
amely rút fekélyként rögvest kifakad,
kivárom azt az áve-szavú percet,
mert meghalnom is csak azután szabad.

Meghalok akár a fény



Én két vers közt meghalok akár a fény,
és sötét árnyak csókolják néma szám.
Csak sodródom mint a száraz falevél,
ha szél tépi fáról őszi délután.

De hajamba virágot tűz az alkony,
s holló szárnyán repülnek a szavak.
És gyönyörű lányok gyűlnek a parton,
hogy fáradt szemem vízében mosdjanak.

Ilyenkor folyóként lágyan átölelem őket,
hiszen lemossák sápadt arcom sarát.
Smaragd hínárból mondatokat szőnek,
szótlan ajkamra szórva a vízesés zaját.

És már újra áradok elöntve földet,
bár lehetnék pór, ekeszarvnak dőlve.
Amint maga előtt rögöket görget,
nemlátó sorsába beletörődve.

Fövényi Sándor

2020. március 6., péntek

Ördögszekéren



Alszik már a város. A csend úgy pezseg,
mint halk tűzön felejtett fazék,
s míg ámulok az éjbe, mint egy gyerek,
macskaszemmel villog rám az ég.

A szomszéd szűkmellű, csöpp utca felől
egy kéklő árny andalog felém,
majd hűséges ebként lábamnál ledől,
látom, fázik, didereg szegény.

Én is fázom. Látod? Szívem megszakad,
belé fullad a tejfüstű köd,
mert, míg láncra verte ezer nemszabad,
újabb tél röpült fejem fölött.

Csak szó vagyok


Ha kőszikla lennék, mázsás
magánnyal mutatnám másnak
rideg valóm keménységét,
s amíg a mélyemre ásnak,
szilánkok szórnák reményét,
a hitetlen elmúlásnak.

Ha tenger lennék, hullámok
hátán hömpölyögne léptem,
hogy hirdesse fennen nektek,
nem csak lent a mélyben éltem,
s vágyaim, ha felkerültek,
az csak a sors, és nem érdem.

Ha vihar lennék, száguldó
szellemem szaladna térben,
hogy értsétek, fontos lehet
egyszer, hogy idáig értem,
s konokságom egyet tehet:
fennhangon meghalhat értem.

De, csak szó vagyok. Ölelve
ölöm ősöm ellenségét,
ki velem tart, álljon itt fel.
Sírva kell a szó szentségét
vinni az úton. Vak hittel.
Akkor érted meg szépségét.

Millei Lajos

Felszakadt sebekkel



Sivárabb szívvel, mint a sivatag homokja állok.
Pedig megállásom nem kifejezője többé
a várakozásnak.
Oh! mit kellene tenni most,
mikor minden visszafordul?
Mikor a jajjaim is szembefordulnak velem
értetlen, kőmereven.
Nem akarnak a testemről leszakadni
és sikongva beszaladni
tért, szívet, levegőt
és a szenvedőt:
engem: megmutatni
mindenkinek.

Mollináry Gizella