2017. január 16., hétfő

A Káprázat nyomában



Ma átgázolva a földi bajokon,
a valaha volt kezdetet idézem,
s túl sorsfolyókon, léttorkolatokon,
bénult halálon, gránittömb-vidéken,
túl szövevényeken, s rögeszméken túl,
keskeny időhúron préselve magam,
meglátom végre, hogy élő lánggá gyúl
angyali lényed, amelyre nincs szavam.

Szájtátva állok. Ó, hiszen most látom,
hogy záporodtól üdültek a mezők,
hogy lombos homályként kúsztál a fákon,
s benned hűsöltek az odaérkezők,
bimbózó virág voltál föveny-aljon,
szívtisztások gyepén zöldülő remény,
szent vágytavakba megmártózó alkony,
eltökélt ritmus az élők szíverén.

Ó, már nem is tudom, meddig álltam így,
de emlékszem, hogy vidáman kiáltva,
egy létrára másztam, föl a válladig,
hol lánghajamat friss szeled zilálta,
és ott ujjongtam, ujjongtam repesve:
" A remény, a hitszirt, a tiszta mennybolt,
a szótlan szem, mely lelkek titkát leste,
ez a mindenség az Édesapám volt!"

2017. január 15., vasárnap

Apám



Sziklába ölelve, kapaszkodva
gyökerét, gyökerekbe fonva,
ki tart a fa a semmi peremén,
talán úgy, mint néha én,
mikor a sors ellök magától,
és semmim sincs, se közel, se távol,
csak te, itt bennem, az örök szikla,
lelkem ága mindened szorítja,
mindened szorítja, igaz minden emlék,
de tudom, ha nem szorítanám,
már rég nem is lennék.

Tóth János

2017. január 11., szerda

Szabadnak született



Hiába küszködsz. A zsarnok értelem
nem köthet gyeplőt fehér nyakára.
Építs neki börtönt, s őrizd éberen,
el fog szökni béklyóid dacára.

Mint a szú a fában, örökkön perceg,
elszántan rágja, rágja ki magát.
Évődik benned, szűk neki a lelked,
menekedni vágy bárhogy tiltanád.

Hiába küszködsz. Be kellene látnod,
hogy játék neki kurta zsineged,
hogy horgonyvetőnek gyönge a láncod,
hisz lásd, térden állva is kinevet.

Tilalmad olaj, mely lángját eteti,
hiába a rács, a zár, a lakat.
Ki égi fényt vágy, a mécset megveti,
evégett lázad hát az akarat.









Életünket vak erők, s nem a tudat és a megfontolás alakítják.

Pléh Csaba

Egyetlenegy vagy



Nem! Semmiért!
Az életet?
Se aranyért, se ingyen!
Nem! Senkise! Mért?!
Nem akarhat ilyet
igaz isten.

Ez vagy, ez a test, mely
mint szent kerítés
őriz örökké;
s értsd meg: csak egyszer!
Csak most! csak itt! és
sehol soha többé!

Soha! - megtanuld.
Csak most! - ne hallgass
őrültek szavaira.
Bármily nyomorult
vagy is, te vagy csak
életed ura.

Irtóztató,
magány a harcod
idegenek között;
élj, ha ez a jó,
halj meg, ha az jobb:
nincs senkihez közöd.

 De vigyázz: parancsok
öklöznek előre
könyörtelen;
s te mégy, hogy a zsarnok
másnak belőle
haszna legyen?

Meghalni? Ember!
Hogy másnak öröme
s eszköze légy?
Ne felejtsd, ami fegyver
van ellen,
mind szent s a tiéd!

Soha! - Számkivetett vagy,
de út ne felejtsd el!
Kívüled semmi sincsen:
egyetlenegy vagy
egyetlenegyszer
s oly árva, mint az isten.

Szabó Lőrinc

Borsószemnyi hitem…



Ne kérdezz már, Uram, miben hiszek, kiben,
szívem belefakult már a sok mocsokba,
és a valaha volt borsószemnyi hitem
széjjelszórtam silány, szélszáradt nyomokra…

Most láthatod Te is, baj van a vetésen,
nem találtak termő talajra a magvak,
és cipelem én is minden tévedésem
melyet megengedtél, vagy csak nekem adtak.

Na jó, nem figyeltem, s mivel Te sem szóltál,
belehibázhattunk bizony mind a ketten,
hát csak egyet kérek - mielőtt megrónál -,
hagyj egy csöppnyi napfényt beszűkült szememben,

hogy mind, mit e földre körénk teremtettél
hadd legyen tápláló talaja a jónak,
s hogy még én is lássam, hát igyekezhetnél
mielőtt „borsóim” újra szétgurulnak…

Nagy Ilona

Öröktűz



Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...

Reményik Sándor

2017. január 3., kedd

Nadír és Zenit között




Ismerni vágytam a mindenség titkát,
kerestem azt át tűzön-vízen,
és széjjelfeszítve rácsot, kalitkát,
csillagokba csaltam a szívem.

S most itt állok a csillagos gerincen,
köröttem kővel szegett semmi,
se igézet, se angyalok, se isten,
se út, hogy vissza tudjak menni.

A magasság magányában



Jaj annak, aki bércek csúcsát lakja,
léte elkopik, amíg felér,
a kristálylégért mindenét eladja,
s magányt kap társul e kincsekért.

S bár fenn az ormon simogat az Isten,
a keze mégis lelkedre fagy,
a különcök szirtjén társad már nincsen,
s gyémántlelkeddel egyedül vagy.

Millei Lajos



Magányod falát csakis belülről lehet áttörni. Senki kívülről bemenni nem tud hozzád, ha nem nyitsz ajtót neki.

Müller Péter

Eleven börtönben



Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bujtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítnek:
eleven börtönömben fulladok.

Minden fojtogat engem - fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak, és háztető és
fojtogat a sulyos mennyboltozat.
Közeli csillagok bosszantják
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam
elől a friss levegőt.

Oh, elátkozott szellem vagyok én! Szenvedő
szellem, szűk kancsóba zárva, szűk
kancsóba zárva: mély tó
fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg börtönöm
robbanó födelét? Oh, ha
kinyilna! ha kiszakadhatnék fáklyás
hajam süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegőtengert, s roppant tagjaim
kinyujtva: mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött, mig Isten
áldott tenyerét elérve: szétömlenék
a Végtelenben!

Török Sophie

A Krisztusok mártírja



Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

Ady Endre

Kéretlen



Hallgat az éjben a susogás,
benne tükröződik a csend.
Szívem lüktető vágykalapács,
mit közöny tart meg idebent.
Közöny a szó,
közöny a tér,
büszkeségem
semmit se kér.
Bennem hallgat
az akarat
és kanalat
emel az étvágytalan élet.
Duzzadó hiányból dagaszt
csak egyszer kívánatos étket.
Adja, s megvonja ugyanazt.
Nehéz a váll,
nehéz az ujj.
Lehunyt szemem
látni tanul.

Arany-Tóth Katalin

2016. december 29., csütörtök

Áldalak érte




A rád gondolás ma úgy jár át,
mint hűs huzat a házat,
dacom letépte álruháját,
nézd, csupa alázat,

és lásd, bálványozó könny pereg
lelkem ablakából,
míg összeraklak újra meleg
emlékek anyagából. 

Nincs haragárny, nem dúlja lelkem
az ostoba gyermekláz,
mélyéből buzgó hála serken,
s az végre egyberáz.

Hiszen csakugyan megértettem,
(s megérte bíz’ várni...),
csak azért engedted el kezem,
hogy magam tudjak járni.




A legszebb álmok nem múlhatnak el.
A legszebb álmom mindig Te leszel.
Bár eltelt azóta sok-sok nyár
Szívemben élsz, vigyázok Rád...
A legszebb álom pillanat csupán.
És nincs több az Egyetlen után.

Káli László









A beletörődés nem azt jelenti, hogy elfogadtad a megváltoztathatatlant, csak azt, hogy megtanultál együtt élni vele.

Csontos Márta