2020. október 5., hétfő

Tizennegyedik ősz

Ó, hányadszor lepi el rőzse, dudva

az eleven talajt... Ma kopár, deres,

húsa mély árok, melyben összefutva

a jéggyöngyös nedű kiutat keres.

 

Akárcsak lelkem. Hogy nyúlna az égre...

De szárnyak nélkül? Nézd, fáradtan zihál,

és ere addig pattan, amíg végre

mélységéből minden fájdalom kiszáll.

 

Én azt hittem, már minden könnyem kifolyt,

hogy gyászomban az összes jaj kiszakadt.

De látod Apu? Még ezernyi sikoly

feszül a visszanyelt szavaim alatt.

 

Fájón nézem a népemet megosztó

zsákmányéhes, zsivány, gyilkos senkiket.

Pokol sötétje ez. Szájakon posztó,

s ki mécsként fölpislog, drágán megfizet.

 

Ó, hányszor átkoztam Anubiszt, Hádeszt,

Téged követelve vissza, Jóapám.

A lelkemet leküldtem, hátha rálelsz,

s visszakúszol vele kriptád kőfalán.

 

Maradj csak, Apu. Itt fönn tilos ÉLNI,

s ha nem hajolsz meg, a "gléda" szétveret,

odaát talán nem tudsz fájni, félni,

míg Isten ölébe hajtod szép fejed.


 

2020. szeptember 30., szerda

Rívó könyörgés

Uram, adj hangot, éles, harsány hangot,

halk lantom gyönge, félek, eltörik,

négy égtáj felől most nagy vihar csapkod,

s népem már lápban tapos köldökig.

 

Látást már adtál, de mit értem véle?

Néztem, mint hordják rabolt aranyunk,

száz éve annak, hogy Nyugat kényére

véres cafatra vágattuk magunk.

 

Látod, Uram? Bár süllyedünk a sárba,

s vérebek állják körül az odút,

úgy feszülünk, mint téli nedv az ágba',

mely tavasszal szép rüggyel áll bosszút.

 

Csak hangot adj, hogy annak erejével

romboljam szét az összes álfalat,

majd kiocsúdunk lassan, egyesével,

mint kit az éjből napra rántanak.

 

A fátum árnyékában


 Sétára hív a szendergő utca,
bársony a járda, s fönt selyem az ég,
a csörtetés már álmát alussza,
s a nappali fény is horkol már rég.

Rőt kezű ősz simogatja hátam,
levéltetem jajdul léptem alatt,
elhalt évszakon tapos a lábam,
szívembe mar a múló akarat.

Liget nyújtózik az utca végén,
kacagó, dús füve meggyérült már,
szemérmes bokrok búsulnak szélén,

oda a zöld ruha, oda a nyár,
merengek egy pad karcos festékén,
deszkájára egyszer szúhalál vár.

2
Köröttünk vágtat, lohol az élet,
millió kisdedben zenél a szív,
s lelkek ezrének zeng az ítélet,
- ennyi volt, vége, az öröklét hív. -

Pillangóröpte álmodást élünk,
ébredésünkre tán nincs is esély,
bambulunk, mert felébredni félünk,
s fertőzi sorsunkat ezer fekély.

A föld, melynek majd porunkat adjuk,
harákolva prüszköl, fuldoklik már,
szorgos kézzel, méreggel itatjuk,

s vegyszert szór föntről a bősz gépmadár,
halnak az erdők, meg is siratjuk,
s tonnaszám ontja a papírt a gyár.

3
Műanyag járvány dúlja a Földet,
a zacskós élet nejlonban izzad,
a palackok már hegyekké nőnek,
s mi csak hullajtjuk a piszkainkat.

Műtrágyát szórunk mezőre, rétre,
kövér lesz attól majd a legelő,
s ha tejivónknak sápad a vére,
tejpótló tápon él a csecsemő.

Szántóink génkezelt magot kapnak,
hogy megtöbbszörözzük termésüket,
gyümölcsfáink permettől fulladnak,

s égő naptűz süti levelüket,
a felhők olykor könnyre fakadnak,
hogy savas eső mossa bőrüket.

4
Füstöt, gőzt, gázt rábízunk a szélre,
vigye, fújja a fellegekbe fel,
unott kezünk legyint az egészre,
a teremtő Ember így ünnepel.

Vizeink tükrét olajfolt marja,
tankhajó köpi a fekete vért,
szurkos ragacs a tengerek partja,
hol állatok sírnak kegyelemért.

Olvad sok jéghegy fehér ruhája,
a felmelegedés nyakunkon már,
sivataggá ég a rétek bája,

lepi a termést a víz és a sár,
s a leigázott Föld legendája
az unokák közt szájról-szájra jár.

5
Féktelen a gazdagok hatalma,
irányítják a szegény többséget,
elhalt már az egység forradalma,
az kap csontot, ki bárgyúbban béget.

A kékvérű faj nem ad irgalmat,
háromszáz mágnás új törvényt ácsol,
pénzzel szabják át a társadalmat,
ha nem simul hozzájuk magától.

A gyarapodást megoldják rendre,
elég, ha a pénzre fedezet nincs,
válság, ínség kerül napirendre,

aki nem hajt fejet, kezén bilincs,
billog kerül állatra, emberre,
a diktatúrának vége sosincs.

6
Kínok, fájdalmak az égig szállnak,
megoldást csak a gyógyszerek hoznak,
felvirágoznak a gyógyszergyárak,
telik a zsebük a szponzoroknak.

Csábos a reklám, tudatot formál,
már a gyerkőc is tablettát kérlel,
a mellékhatás, akár a drognál,
folyvást csak több pirulát igényel.

Mosolyra áll a hatalom szája,
tengernyi ember költi a pénzét,
a mai kor mocskos rabigája

orvosságbéklyóval teremt békét,
s a vezetők maroknyi osztálya
pórázra köti hiszékeny népét.

7
Olyan gyakran letérünk az útról,
nem törődünk korláttal, kanyarral,
téveszméket kántálunk a múltról,
és magyart kínoztatunk magyarral.

Pedig szívünk mindig együtt dobban,
és erünkben a vér is ugyanaz,
tudjuk ám, hogy élhetnénk mi jobban,
sok tél után jöhetne már tavasz.

Egyszer, talán rügyet bont az élet,
és mosolyt lenget szájunkra a szél,
szeress, ölelj, egyszerű a képlet,

és tisztelj mindent, mindent, ami él,
részecskékért ne adj fel egészet,
s az összes lélek majd együtt zenél.

 

Millei Lajos


 

Megmentik újra és újra a hazát, valahányszor saját profitjukat kell megmenteni. Ha háborút nem csinálhatnak, csinálnak háború-félelmet, s bebörtönöznek jámbor rajongókat, hogy a nép elhiggye, hogy veszélyben a haza.

 

Ady Endre

Megállt az idő itt, Európa közepén

Amikor a hatalom naponta fürdeti meg a

dicsfényben saját magát, ott az idő megállt,

és vajon meddig lehet elfedni egy letűnt,

hitvány kor hullájának orrfacsaró, rothadó szagát…

 *

Megélhettem értetlenkedve, amint

elárul engem a meghasonult, feslett

hazám, mint a gyermekét eldobó szajha,

aki beszédhibásan erkölcsről prédikál. 

 

Furcsa szeglete lettünk a világnak itt,

Európa közepén, ahol a tudathasadásos

törpe az égig ér, és ennyi falra felpingált

ördög nem fenyegetett bennünket még.

 

Ma a felkent nap egy ócska, festett vásznon

tompán ragyog, az egy, miután kivéreztek

mind, a hulló csillagok, az egy, ami mára

megmaradt, ha élni akarsz, válasszad azt.

 

Itt régtől semmi sem más, csak átalakul,

legfeljebb, az ostoba annál is ostobább,

a kenyér meg a cirkusz ma ugyanaz, meg

a bamba tömeg, ahogy birkanyírásra vár.

 

Én mondom néktek, amikor nem beszéled

és nem is érted már a honfitársaid szavát

ugyanazon a hazán, akkor egy istenverte,

vesztes nemzet a tiéd, mely ellenségeként,

ádáz lelkesedéssel győzi le saját magát.

 

Molnár János