2017. szeptember 5., kedd

A hajnalhasadás nyomán



Pitymallik. A falon félénk árny rezeg,
lágy csipkét horgol köréje a fény,
s már odakünn a pajkos kölyök-szelek
ringatóznak a vén platán ölén.

Az órában az Idő félve serceg,
rágja magát a mába, mint a szú,
és úgy gurulnak szét a régi percek,
mint szívfalamról a tegnapi bú.

Új szárnya nő a megcsonkított vágynak,
s elröppen, mint fészkéből a fecske,
körbejárja a hajnal- lakta tájat
selymes ajkad nyárízét keresve.

Ágyadnál megáll, fürkész mozdulatlan…
Ha oldaladra fordulnál, látnád,
hogy hamvas tolla felfénylik a napban,
míg puhává simogatja párnád.

Jöhettél volna...


Jöhettél volna örömben, gyönyörben,
Mint a virradat,
Sokszínű boldogság ernyője alatt.
Jöhettél volna kacagó csengőkkel,
Kendőkkel, lengőkkel,
Könnyedén repülve fehér utakat,
S már elmultál volna,
Mint a virradat.

De könnyekkel jöttél, szomorú dalokkal,
Mint a szürkület,
Mint felhők, úgy jöttél, kik a hóra hintik
Bús sötétjüket.
Botorkálva jöttél szived lámpásával,
Ezer seben által, ezer jajon által,
Által ezer seben, és ezer jajon,

És örök maradtál, mint a fájdalom.

Falu Tamás

Álmatlan éjek



Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!

Álom, már jön a hajnali fény!
előttem újra a végtelen út:
hogy induljak el szürke reggeleken,
ha a tegnap bánata el sem aludt...

Reichard Piroska

Lesz-e (a visszatérőnek)



Lesz-e még rajtunk virága a fénynek?
Illatát érzem majd, ha visszatérsz?
Teérted élnek, és elérnek, ahogy bennem is
ég a múlt, hamvadásig emésztve a jelent.
Látom az utcát, az árnyékok egymásra borulását,
rajta feledi szemét zokogó csillagom estje!
Szó, ígéret, eskü a remény is,
talán velünk lép, s csak velünk tovább…

Most írjam neked? – Vagy feledjem a
tollat, legyen csonka csend mit érzek…
Bár csak lennék tudatlan, hogy ne lássam
hunyt szemmel is mit feledni szeretnék!
E tétova lét dobog bennem, még
suhan olykor, bomlott szálú kelme
mosoly visz a sírba, ahol örömöd lennék,
azt más is tenné. Érted kél! Léted élteti!

Most, hogy látlak, előttem ülsz szemben,
s nem csak hangod, mi üzen, szalad
nevetésed, ajkadhoz óceán íze simul,
kebled megremeg, s dobban a széllel…
Benned zsongna minden sóhaja megmaradt
időmnek, s bár olykor temetni vágyom
ezt a százszirmú lélek-tavaszt, veled innám
kitikkadásig mi még vágyainkból maradt!

Tóth János

2017. július 30., vasárnap

Biztató




Ha sorsod fölött beborul az égbolt,
s bordarácsaid közt jajgat a lélek,
tudd, hol egyszer a boldogság vendég volt,
oda a búbánat sosem rak fészket.

Ne félj, a rémisztő árny föloszlik majd,
és újra Nap ragyog létutad fölött,
rég elhervadt reményed ismét kihajt,
mert mindig fény lappang két sötét között.