2018. december 3., hétfő

Horribile dictu


December három. Hamvas téli ködbe
merül el lassan a szárszói táj,
nemrég még fönn, az égi mezőt körbe
legelészte a jámbor csillagnyáj.

Az egyre dermedő, angadó sötét
a sínek menti fasor közt csapong,
rívó szél rázza az odvas fák tövét,
kezében rezgő rézkanál a lomb.

Az állomásra ráborul az álom
agyonnyomva az elmenők zaját,
s én túl a valóság vonta határon
keresem lantod elnémult dalát.

Itt, ahol szikrád végső lángra kapott,
(e homályos est is róla beszél),
hol életed szele vesztedbe hajtott,
s hol úgy porladtál, mint a falevél.

Te, aki folyvást kutattad a létet,
mint, ki az álom kútjából kilát,
hitted, egy napon eléd hajt majd térdet
az álmaiddal egyidős világ.

Oly jó volna, ha most fülsértő hangon
torkod szakadtából üvöltenél,
de úgy, hogy hallják minden utcasarkon,
hogy aznap este is élni mentél.

A tanúd rá itt minden tégla, állvány,
a vonat is, mely vastalpra terül,
a nyolcvanegy éves emlékük, Árvám,
hegyes tőrként a mellükön megül.

Mellemen is, s úgy beletép körömként,
hogy éles hegye ideget talál,
majd szétfeszít, mint ég a feltörő fényt,
és fölüvölt, mint megsebzett sakál:

BALESET VOLT, NEM ÖNKEZŰ HALÁL!

December 3


Ó, Uram! Te láttál mindent tisztán,
hallottad, ahogy felsikolt a vas,
a legnagyobb a balesetlistán,
a halálához légy már irgalmas.

Két vagon között hatalmas a tér,
s a költőzseni szárnyalni akart,
új csodát lelni, s majd ha hazatér,
az átéltekből kottázni a dalt.

Úgy zokogott a szíve, amíg élt,
a szeretetét mégsem adta fel,
ne hirdesd hát az öngyilkos igét,
s egy igaz lélek méltóságra lel.

Millei Lajos

2018. november 5., hétfő

Éber álmodás



Éjjelenként, míg ámulom a csöndet,
s lágy sóhajjá halkul a liget,
szívem egy régi filmszalagot pörget,
nem gyötri se friss, se régi seb,

se titkos ábránd, se dacos tagadás,
ilyenkor a távolt vizslatom,
és lassú mérgű vágy, heves akarás
kerget hozzád, messzi csillagom.

S míg fészkét rakja mélyemben az öröm,
szűz derűjében valami forr,
talán a hit, amelyből álmom szövöm,
hogy láthatlak majd valamikor.

Sok szív kihűl, sok bizakodás lankad,
jaj, változó minden idelenn,
nézd el hát így, hogy szívem egyre faggat,
a mi nászunk ugye végtelen?
 

Áldó csöndedben



A csöndedre fekszem éjjel,
s hallgatásodra ébredek,
emlékem megfér a kéjjel,
amit tőled remélhetek.

Valaha harsogtál bennem,
miként a zúgó vízesés,
hangrobbanás a szívemben,
melyet kísér a lüktetés.

A fogyó szó nyugalmat ad,
bizonyosságot sugároz,
lelkünk úgy is összetapad,
ha nem áld a szó, s nem átkoz.

A csöndedbe bújva élek,
perelő, vad lármás napon,
így nem érnek veszteségek,
a csöndedben megbízhatom.

Elűztem már minden zsivajt,
zajt, morajt, dörejt, mi rombol,
nem hallok már ártó ricsajt,
s lelkem lelkeddel dorombol.

Millei Lajos