2016. augusztus 28., vasárnap

Taposs utat!




Az ádáz harcnak vess már végre véget,
fordíts most hátat a senki-gazoknak,
ne törődj velük, ha rajtad csacsognak,
titokban ők is sírnak, fáznak, félnek.

Te jó vagy. Legyen szent célod a béke,
neked már nem kell megtanulnod adni,
s tudod azokat testvérül fogadni,
kik vakon loholnak a semmiségbe.

Légy te az első, ki mindenkit szeret,
építs ott is, hol mindenki más rombol,
s mikor az aljasság leginkább tombol,
szórd szét a szíved, mint pelyvát a szelek.

Hagyatékként



Vérpadra vittem vicsorgó gőgöm,
hogy bennetek virágozzon hitem,
ne szopjon savót életemlőkön,
s új reményszél lengjen mindenkiben.

Meséltem álmot süket füleknek,
vak szemekre ültettem szivárványt,
lángot loptam csecsemő tüzeknek,
hogy falják fel a pocakos ármányt.

Estbe torkolt a hajnali csoda,
vásott éjszakába a pirkadat,
bokáját törte hitem vad lova,

hisz gáncsokért él minden pillanat.
Ne higgy édest, míg él a mostoha,
fillérekért ne add Te el magad.

Millei Lajos

Szólalj meg lelkem



Szólalj meg lelkem,
ne féltsd előttem titkodat,
hangod nyíló fülemben visszhangra talál.
Ejtsd ki
s ujjammal vájom a szikkadt földet,
könnyeimmel megitatom a szomjúzót,
ajkam, ha akarod, üszkösen betapad
és vérembe elültetheted
legmerészebb kivánságaidat.
Szólalj már meg lelkem,
ne ülj bennem ily hallgatag.
Emberi voltom ronccsá szakad,
nem érzi a nap sugarát,
a munka s a szerelem ízes szagát,
tikkadt testem
hamvadón csak a Te szavadat várja.
Beszélj lelkem
s én megittasultan
pórusaimba szivom hangodat
és ujjongón kiáltom:
Boldog mindenki aki élhet - - -

És szól a lélek, hidegen, tompán:
«Nyisd meg kapudat, engedj szabadon.»

Hacsó Erzsébet

Világ páncélja lenni!



Nem gondolhatok immár önmagamra
nem tűnhetek el sors sebes folyásán,
nem nézek vissza a letűnt napokra
sem növekvésemre jövőm dagályán.

Mást ragadtam magamba s mások sorsa
lendít most és nem tarthat vissza sátán,
nincs kedv merülni léha mámorokba
az ember roppant tereit belátván.

Hatalmasabb e jó, mint mind a rémek
mihelyt páncélnak sem kellek magamnak
s ezzel leszek minden koron túl élet.

Isten kezében vagyok boldog eszköz,
világ páncélja a vak emberek közt
kiket nem sejtett örvények ragadnak.
 
Marconnay Tibor
 


Rólam azt hiszi, hogy ismer? - A verseimen keresztül? De ez csak az ünnepi élet -, és itt úgy körülvesz a hétköznap minden lelki nyomorúsága, hogy már nem hiszek a verseimnek és az orgonaillatnak, amiben születtek.

 Kaffka Margit

Közös titok



Titkolni kell, hogy bennünk egy föld forog,
arcunkra véste kézjegyét az Isten,
kószálunk égve, magányos vándorok,
bennünk a teremtés, bennünk a minden,

mint örök kerék, forgunk a csendben,
átkos szédülésünk ki menti meg,
ha magunkból ácsolt őskereszten
vad lelkünk másokkal együtt remeg,

és kezünk az égre kifeszítve,
folyton csak üres csodákba markol,
emberségünk poklokig veszítve
önmagunk élő húsába karmol,

bennünk egy föld forog, veled, ővele,
egybegyúrva mással féljük az átkot,
akinek nincsen másokban Istene,
pokolra löki magában a világot.

Nagy László

2016. július 24., vasárnap

Láncaimat zörgetve



Álcélért küzdök jövőm vére árán,
idegen szeszélyek hajszolnak, űznek,
s mindhiába mereng romba dőlt álmán,
lelkem nekihajt újabb hamis tűznek.

Talán holnapra gyűjtök annyi erőt,
hogy végre egy másik ösvényre lépjek,
s kiváltsam rabságból magam azelőtt,
hogy elsétálna mellettem az Élet.



Semmit nem utálunk úgy, mint jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait.

Szepes Mária

A különcök útján



Élek, miként mások, a hiányt restellve,
annyi érzéssel, mit enged még az elme.
Elbújok gyakran, ha lábamra taposnak,
s hiába tartanak mások alaposnak,
szétszórt vagyok, bohó, egy hangulattenger,
melynek hullámzását szenvedi pár ember.

Nem hat meg sznob arcok felületes bája,
ha felcsendül bennem a szél muzsikája,
ha búcsúzni látom a pityergő Napot,
megölelem rögvest, és zsebkendőt adok
minden Őt könnyező bokornak és fának,
s kezet csókolok a Természetanyának.

Élek, mint mindenki, egyedi igénnyel,
sorsom a karmester, mégsem ő vezényel,
a dal ritmusát, mely kíséri életem,
nem szabhatja senki és semmi meg nekem.
Teremtő vagyok, csak egyedül kárhozom,
ha a Hold sarlóját aratni elhozom.

Különcnek hisznek, mert nem zenélek mással,
keringőt járok a biztos elmúlással,
s bár ő hívott táncra, a taktust én verem,
daclőszerrel töltve az életfegyverem.
Különcnek tartanak, Ők, a messiások,
temetnék hitem, mit nap mint nap kiások.

Különc kölönc vagyok a törtetők hátán,
reménykedők egén derűs szószivárvány,
különc, aki látja rét selymén a fodrot,
s felhőkből farag ki sok-sok bárányszobrot,
madárdalárdáknak lapozza a kottát,
s templommá szentelne számos életkocsmát.

Különcnek látnak, mert nem bégetek velük,
ha süketet játszik az unott Istenük,
hisz elege van már a rimánkodásból,
a kapzsi életcélú gonoszkodásból.
Ölés helyett ölelj, búra mosolyt ragassz,
s milliárd különcnek rügyezhet ki tavasz.

Millei Lajos

Üvegcsend…



Szürkére váltott a kék az égen,
hangtalan vitte a felleget,
csak néha bukott át fényfehéren
egy-egy sugár, de megrekedt,

s most színezem, mintha tinta lennék,
csipkéket festek a cseppeken.
s az esőfüggönynek üvegcsendjét,
lelkem csengőjén csengetem.

Nagy Ilona

Utolsó vacsora



Itt kéne hagyni e kifordult világot,
keresni valahol magamnak másikat,
hol nem fog lelkemen az édeni átok,
nem virít homlokomon égő vádirat.

Itt kéne hagyni, és téged perelni,
azért, amit megteremtettél Uram,
hogy odafönn könnyű angyalnak lenni,
lenn ezernyi ördög vigad boldogan,

mert te teremtetted körénk a rácsot,
igéidből kovácsolt, kemény vasat,
és mindig annak jut feloldozásod,
ki asztalodról lopta a poharat.

Ajkunkon fentről kilöttyent leves csorog,
de meguntuk, remélni egy életen át,
velünk a megváltás másfelé vánszorog,
kinek terítetted utolsó vacsorád?

Nagy László

2016. július 10., vasárnap

Addig kapaszkodom




Nem láttad soha megcsukló térdem,
ölelésre hiába tárt karom,
s tán azért tűrted meggörnyedésem,
mert elszánt vagy, akár a fájdalom.

De én is konokul kapaszkodom,
míg elszórt vágyaim közt nem rekedsz,
és addig csüngök, anya, hangodon,
míg meg nem tudom, miért nem szeretsz.

Ma és holnap



«Majd a jövő! A ma csak megaláz...»
Köpd szemen magad, bárgyú öncsalás!
«A holnap!...» Óh, ábrándok ripacsa
a holnap époly hitvány, mint a ma!

Szabó Lőrinc

Gyolcstiszta lapra


Úgy kezdtem, mint üres papír,
nem volt tinta, se mondatok,
és nem festett rá senki még,
valahol mégis ott vagyok,

talán két gyűrődés között,
lassan sárguló pauszon,
hol fényszínek a hátterek
egy számozatlan oldalon.

Íratlan szavak, kócbetűk,
radírtól megkopott sorok,
margók közé szorult regény
előszava, mely felzokog,

de vannak virgonc oldalak,
s olyanok is, mik ékesek
vagy festővászonra valók,
persze némelyik szétesett.

Ha írnál, vagy ha festenél
bele egy utolsó lapot,
színekkel tedd, vess gyöngybetűt,
kottázz rá játszi dallamot,

s én könyv leszek… Bársonyszavú,
gyolcstiszta lapra nyomtatott,
borítómon felhő legyél,
s ne feledd rá a pipacsot…

Nagy Ilona

Élet szeretője



Rossz szerelem ez a miénk
S aligha még rózsát fakasszon.
Mert dölyfös és kegyetlen volt
Hozzám mindig Élet-kisasszony.

Tékozlóan osztotta csókját
Mindig másnak és mindent másnak,
Nekem bolondnak nem maradt
Csak a megbánás és bocsánat.

S már így lesz. Így lesz: dús ölén
Senki gazok vígan turkálnak.
Szívem veri az indulót
Halálig már a céda bálnak.

Élet-kisasszony, kőszivű,
Nem látja meg már esdő arcom
És csókja nélkül hullok el
Ezen a csúf, halálos harcon.

Gyóni Géza

Ma még



Ma még vágyom valami szív-melegre,
hogy elmém végre végleg elfeledje
a mindennapokba mart hiányokat.
Oly sokan leintenek - nem értenek,
mi fáj abban, mit az út sorsomnak ad.

Ma még tengereken csüng tekintetem,
és ölelést halmoznék édesdeden,
várnék érdektől mentes, jó szavakat,
de csak falak mögötti hallgatás van.
Minden lépésembe bűn, önzés ragad.

Ma még utaznék bújva, szerelmesen,
csacsognék csókokba hullva, s úgy lesem
a pillanatba rejtett méz-titkokat,
mint virágszirmokon fogódzó méhek,
ahogy nektárért küzdve kitartanak.

Ma még meg-megállok, hogy visszanézzem:
el mint rontottam, mit kell újra élnem.
Bennem vitázik bocsánat és harag,
a jónak való megfelelés éltet,
de a boldog lét magamtól megtagad.

Ma még az elmúlt szépre emlékezem,
mikor mesémmel aludt el gyermekem,
s ahogy éjekhez feszülve megvirradt
hiányomban közel a kéklő távol;
a vágy szívemben ma éppúgy világol.

Ma még hajtom hitemben a lényeget,
de a fásult unalom már integet.
A színek lassan ráncokká fakulnak,
s az életemből kiszűrődő fények
temetők merengő csöndjébe halnak.

Ma még elmondanám, ha lenne érvem,
mi fontos, és mire nincs szóm, csak érzem.
Láncokhoz kötve növesztem szárnyamat
gyűlölők elől menekítve szívem,
s már kevés a tér, mi szállni megmaradt.

Arany-Tóth Katalin