2016. szeptember 4., vasárnap

Mily kevés a szó



A liget alszik. Csöndesen szuszog
az ágak közt a langyos nyári szél,
s minden ágról édes béke csurog
séddé dagadva járdánk szélinél.

A Hold méze ablakon belebben,
habos selyme a falakra vetül,
lágy csipkét horgol, majd rezzenetlen
az álmos szobám sarkába leül.

Tollamért nyúlok. Mint aki fényt csen,
ezt a szent idillt versbe önteném,
de már az első betűnél érzem,
égi varázshoz földi szó szegény.

Esztergomi nyár



Napszálltakor a soktornyú város
sok tornya fülel,
míg dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm nyolcat üt el,
s hogy ércnyelvével a langy nyáresti
levegőbe vág:
a többi harang is utána ereszti
testvéri szavát.
Testvéri zsolozsma légnek lebben
mint lágy pihetoll
s elenyésztén is szava a lelkekben
tovább zsinatol.
Ó, bárha e szó lelkembe szántva
- mint drága magot
fölszántott rög betakar magába -:
foganna meg ott!
De nem fogan ott meg semmi édes,
csupán ami fáj -
te se válthatsz már meg, békességes
esztergomi nyár!
Ernyesztőm vagy, pedig erjesztőmnek
reméltelek én -
ó, adj te hitet, Költőm, az Előhegy
puha rejtekén,
ó, küldj te vigaszt a völgyi jajokra,
hegyi jóbarát,
ki által az Úr ama csipkebokra
újítja szavát,
kiben égi zenévé enyhül az égés,
dallá, ami fáj,
nyelved ha megoldja e zengő, békés
esztergomi táj!
Én állok a hang-hálóba bogozva
a Várhegy alatt,
de bánatomat nem visszhangozza
rokon indulat:
tört énekem a tömör ércengésbe
bele nem vegyül,
vagyok utcaszögelletek árva zenésze
testvértelenül,
ki már nem dalnoki büszke bérért
(amiként elébb):
csak elébe lökött keserű kenyérért
nyüvi hangszerét;
s ha visszasohajtja a hangszer lelke
a jobb napokat:
szeme már alamizsnát fürkész szerte,
s gyér ablakokat,
honnan csupa rézpénz hullong, és ő
liheg és zihál -
mert érzi: veszendő lelkét késő
megmenteni már!
Te se váltod meg, tömjénszagu város,
esztergomi est, -
ha dombon a mélyszavu, méltóságos
Dóm zengeni kezd.

Rédey Tivadar



A világ, az élet olyan szépségei tárulnak eléd, miután megjártad a poklot, mint a felhők, virágos mezők, melyeket addig természetes létezőnek vettél, de most örülsz, hogy újra felfedezheted őket.

Nikodém Vanda


A szépséghez



Boldog a pogány, aki istenét
Foghatja kézzel, s barna, mély szemét,
Az irgalmast, imádja festett képnek,
S hol kőíveknek alszik titkos árnya,
Mondott szavakban hő lelkét kitárja:
De jaj minékünk, igazhitü népnek!

Ki képed fesse, hol az az ecset?
Hol az a templom, pagoda, mecset
Hol titkos neved elsughatja ajkunk,
Hol lelked őrzi ősi tekercs-írás,
Hol keblünkből kiszakadhat a sírás:
"Mi asszonyunk, Szépség, könyörülj mirajtunk!"

Ave! Lelkemben hivőn, holtomiglan,
Lobban gyönyör, ha gyors mosolyod villan
Tünő ezüst hal iszapos hináron...
Mikor ájuló halk sikolyod hallik,
Mikor egy szem a szemembe nyilallik
S kivirul szivem, mint a pipacs nyáron!

Ó percnyi kéj, örökkévaló bánat!
Örök sóvárgás hő lelkünk utánad
S tűnsz, múlsz, keresztül milljó változáson!
Ó minden perc, szem minden rebbenése
Isten halála, isten születése,
Örök nagypéntek és örök karácson!

Ó isten anyja: Elmulás! Ó Szépség,
Szem villanása, pillanatnyi kékség,
Hangoknak percnyi hervadt koszoruja,
Lágy békülés uj szinek zengő harcán,
Futó mosoly a dolog gondtelt arcán,
Egyetlen isten, Szépség, alleluja!

Nézd, rámszakadt a rútságoknak gátja!
Vagyok szent hited bünös renegátja!
S már megutáltam éltem minden dolgát.
Szent őrületben könnyem már nem ontom
S ujjam éri hanyatló horizontom:
Im hát bocsásd el megtört szivü szolgád.

Nagy Zoltán

Hull a csillag...



Jaj, mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol már senki semmit se keresne,
csak árnyak lépnek át az árnyakon,

hol szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s koromba hull az esti „élnikék”,
és vágyfullasztó sóhajokba haltan
csak semmiket visz messzi, messzi, szét,

és hull a csillag, hull az égi pernye,
s a nincstelenség- fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.

Nagy Ilona

Ábránd szép őszi délelőttön



Csak árnyékom bolyong: meg nem zavarja
a csendet, meg nem hallod neszét,
nézz a szeliden csillanó avarra:
tájra; el vagyok osztva, szerteszét.

Kiszállt belőlem a valóm, a lélek,
s bús fák tépázott gallyai között
pillanatra minden föléled
s úton, bárhol, csak belém ütközöl.

Vizen, tornyokon, ormon: én vagyok
ami megállít. Mindenüvé látok
szememmel, amely fátylasan ragyog
örök idők őszén kacagva rátok.

Mihály László

Kobold-világ



Langy szellővel súgom utánad:
még lelkemben perzsel a nyár.
Míg szívemhez téved a vállad,
két sóhaj közt mozdul a száj.
Éjünkön csend ül: benne csodák,
mit völgy mélyéből vájtak a fák.

Illatnyi rezzenés:
elvinni oly kevés!

Karokba szakadt szavak
szorítva tanítanak:
vigyáznak álmot,
vigyáznak könnyet
– kobold-világot
vigyázni könnyebb.

Most félénken húzom a vággyal
sorsomnak széles szekerét.
Csillagjárdán lépked a hajnal,
lengetné gyolcs-fonta kezét,
markában kábán billeg az ősz,
és rőt nászunkkal hálva időz.

Irgalmas ébredés:
elhinni oly kevés.

Arany-Tóth Katalin

2016. augusztus 28., vasárnap

Taposs utat!




Az ádáz harcnak vess már végre véget,
fordíts most hátat a senki-gazoknak,
ne törődj velük, ha rajtad csacsognak,
titokban ők is sírnak, fáznak, félnek.

Te jó vagy. Legyen szent célod a béke,
neked már nem kell megtanulnod adni,
s tudod azokat testvérül fogadni,
kik vakon loholnak a semmiségbe.

Légy te az első, ki mindenkit szeret,
építs ott is, hol mindenki más rombol,
s mikor az aljasság leginkább tombol,
szórd szét a szíved, mint pelyvát a szelek.

Hagyatékként



Vérpadra vittem vicsorgó gőgöm,
hogy bennetek virágozzon hitem,
ne szopjon savót életemlőkön,
s új reményszél lengjen mindenkiben.

Meséltem álmot süket füleknek,
vak szemekre ültettem szivárványt,
lángot loptam csecsemő tüzeknek,
hogy falják fel a pocakos ármányt.

Estbe torkolt a hajnali csoda,
vásott éjszakába a pirkadat,
bokáját törte hitem vad lova,

hisz gáncsokért él minden pillanat.
Ne higgy édest, míg él a mostoha,
fillérekért ne add Te el magad.

Millei Lajos

Szólalj meg lelkem



Szólalj meg lelkem,
ne féltsd előttem titkodat,
hangod nyíló fülemben visszhangra talál.
Ejtsd ki
s ujjammal vájom a szikkadt földet,
könnyeimmel megitatom a szomjúzót,
ajkam, ha akarod, üszkösen betapad
és vérembe elültetheted
legmerészebb kivánságaidat.
Szólalj már meg lelkem,
ne ülj bennem ily hallgatag.
Emberi voltom ronccsá szakad,
nem érzi a nap sugarát,
a munka s a szerelem ízes szagát,
tikkadt testem
hamvadón csak a Te szavadat várja.
Beszélj lelkem
s én megittasultan
pórusaimba szivom hangodat
és ujjongón kiáltom:
Boldog mindenki aki élhet - - -

És szól a lélek, hidegen, tompán:
«Nyisd meg kapudat, engedj szabadon.»

Hacsó Erzsébet

Világ páncélja lenni!



Nem gondolhatok immár önmagamra
nem tűnhetek el sors sebes folyásán,
nem nézek vissza a letűnt napokra
sem növekvésemre jövőm dagályán.

Mást ragadtam magamba s mások sorsa
lendít most és nem tarthat vissza sátán,
nincs kedv merülni léha mámorokba
az ember roppant tereit belátván.

Hatalmasabb e jó, mint mind a rémek
mihelyt páncélnak sem kellek magamnak
s ezzel leszek minden koron túl élet.

Isten kezében vagyok boldog eszköz,
világ páncélja a vak emberek közt
kiket nem sejtett örvények ragadnak.
 
Marconnay Tibor
 


Rólam azt hiszi, hogy ismer? - A verseimen keresztül? De ez csak az ünnepi élet -, és itt úgy körülvesz a hétköznap minden lelki nyomorúsága, hogy már nem hiszek a verseimnek és az orgonaillatnak, amiben születtek.

 Kaffka Margit

Közös titok



Titkolni kell, hogy bennünk egy föld forog,
arcunkra véste kézjegyét az Isten,
kószálunk égve, magányos vándorok,
bennünk a teremtés, bennünk a minden,

mint örök kerék, forgunk a csendben,
átkos szédülésünk ki menti meg,
ha magunkból ácsolt őskereszten
vad lelkünk másokkal együtt remeg,

és kezünk az égre kifeszítve,
folyton csak üres csodákba markol,
emberségünk poklokig veszítve
önmagunk élő húsába karmol,

bennünk egy föld forog, veled, ővele,
egybegyúrva mással féljük az átkot,
akinek nincsen másokban Istene,
pokolra löki magában a világot.

Nagy László

2016. július 24., vasárnap

Láncaimat zörgetve



Álcélért küzdök jövőm vére árán,
idegen szeszélyek hajszolnak, űznek,
s mindhiába mereng romba dőlt álmán,
lelkem nekihajt újabb hamis tűznek.

Talán holnapra gyűjtök annyi erőt,
hogy végre egy másik ösvényre lépjek,
s kiváltsam rabságból magam azelőtt,
hogy elsétálna mellettem az Élet.



Semmit nem utálunk úgy, mint jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait.

Szepes Mária

A különcök útján



Élek, miként mások, a hiányt restellve,
annyi érzéssel, mit enged még az elme.
Elbújok gyakran, ha lábamra taposnak,
s hiába tartanak mások alaposnak,
szétszórt vagyok, bohó, egy hangulattenger,
melynek hullámzását szenvedi pár ember.

Nem hat meg sznob arcok felületes bája,
ha felcsendül bennem a szél muzsikája,
ha búcsúzni látom a pityergő Napot,
megölelem rögvest, és zsebkendőt adok
minden Őt könnyező bokornak és fának,
s kezet csókolok a Természetanyának.

Élek, mint mindenki, egyedi igénnyel,
sorsom a karmester, mégsem ő vezényel,
a dal ritmusát, mely kíséri életem,
nem szabhatja senki és semmi meg nekem.
Teremtő vagyok, csak egyedül kárhozom,
ha a Hold sarlóját aratni elhozom.

Különcnek hisznek, mert nem zenélek mással,
keringőt járok a biztos elmúlással,
s bár ő hívott táncra, a taktust én verem,
daclőszerrel töltve az életfegyverem.
Különcnek tartanak, Ők, a messiások,
temetnék hitem, mit nap mint nap kiások.

Különc kölönc vagyok a törtetők hátán,
reménykedők egén derűs szószivárvány,
különc, aki látja rét selymén a fodrot,
s felhőkből farag ki sok-sok bárányszobrot,
madárdalárdáknak lapozza a kottát,
s templommá szentelne számos életkocsmát.

Különcnek látnak, mert nem bégetek velük,
ha süketet játszik az unott Istenük,
hisz elege van már a rimánkodásból,
a kapzsi életcélú gonoszkodásból.
Ölés helyett ölelj, búra mosolyt ragassz,
s milliárd különcnek rügyezhet ki tavasz.

Millei Lajos