2017. február 5., vasárnap

Eszelős hittel



Annyi lomot gyűjtöttem már össze,
visszafojtott lázzal égő semmik,
s most rám rivallva faggat mindegyik,
visszalopni tőlük vajon jössz-e?

Nem tudom. De még reméllek, várlak,
mint megmentőjét a hajótörött,
s mint lengő inga múlt s jövő között
imbolygok, ameddig meg nem látlak.

Féltelek



Ezer apró féltés szorongássá válik,
szurkálja a lelkem egész napnyugtáig.
Száz remegő szorongás aggodalmat szül,
mely szaggatja a szívbőröm kéretlenül.
Tíz aggódásért a féltés fejedelme
görcsös reszketést ad, hogy szokja az elme.
Így váltok naponta ezer apró féltést,
száz bús szorongást és tíz aggódó érzést
egyetlen tonnányi maró reszketésre,
mely hajnaltól napestig félelmem fészke.
Hisz védenélek én, megóvnálak legott,
de a napi munkádban nem lehetek ott.
Nem ülhetek válladon, s kibomló hajad,
nem lehet szememnek ünneplő pillanat.
S ha megfárad benned a tenni akarás,
én nem nyújthatok reményt, csak valaki más.
Mégis, mikor este a szemedet látom,
benne megtalálom az egész világom,
s a nappal lángragyúlt ezer féltésszikrát
kioltja bennem a megrebbenő pillád.
Bűvös menedékhangod nyugalma éltet,
s messzire űzi a nappali rémképet.
Ez erőt ad nekem, hogy fölényes legyek,
dacos, bohém, pajkos, akár egy kisgyerek,
megannyi álcsínnyel szaggatom aurád,
hogy ne tudd meg soha, mennyit gondolok Rád.

Millei Lajos

Kereslek


Árnyékomból, jaj kitörnék,
ki a messzeringó fényre,
válladon imádság lennék,
dalba bújva, éjtől félve,
elsimulnék két kezedbe'
múló csend zajára várva,
széllel szálló illat lenge
bolyhát ontaná a nyárfa,
vizek tükrén, fenn az égen,
esőcseppben, éjpaláston,
kőbe zárva, föld szívében,
szélben hajlongó fűszálon,
felhők rojtos, ringó szélén,
lélekmélyre nyelt szavakban,
partra sodró tenger mélyén,
fényt simító mozdulatban,
sziklák kopár visszhangcsendjén,
tánc parázsos ütemében,
vállakra borított kelmén,
hajnal nyíló, friss szemében,
tükrön nyugvó könnyű párán,
hol kibomló álmot vetnek,
ébredésem éjhatárán,
folyton-folyvást csak kereslek.

Nagy László

Régi seb...



Azt kérded vajon fáj e még?
Ugyan, ez csak egy régi seb,
behegedt rajta minden rég,
már az emlék sem tépi meg.

Na jó, olykor még felhasad
néhány szilánk a sok közül,
tüskésen szúr vagy lanyhatag,
nem érdekes; már régi űr

melyet már nem is foltozok,
hisz csak egy ember tépte seb…
Azt kérded vajon fáj e most?
Dehogy! Csak néha felreped.

Nagy Ilona

Nincskereső



Világom álma, kedves ismeretlen,
vajon most macskalépted merre járhat?
Tartasz-e épp most lágy, szirom kezedben
virágot, napfényt, zöld, szerelmes ágat?

Vajon szemednek huncut lángolása
kit éget porrá épp e pillanatban?
Én úgy irigylem, bárki más ne lássa,
pedig, hitemre; épp hogy megmaradtam.

A hangod is, a csilló gyöngy beszéded
még itt szalad, még itt remeg az ajkad,
a nyári este éppen így becézett
ahogy megült a vállamon, s terajtad,

gerincemen még föl, alá szaladgál
az elfelejtett vágyak ébredése,
a csend mögött örök dalom maradtál,
és nem felejtem halkuló zenéd se,

s bár ködvalómban rád találni félek,
ezernyi részlet játszik újra bennem.
Jó volna tudni, merre fúj az élet,
te macskaléptű, kedves ismeretlen.

Hepp Béla

Kézbesítetlenül



Tenyérnyi sziget voltál.
Villanásnyi szőke ragyogás
csillagszórók szikrái helyett.
Tekintetedben úgy virult az élet,
hogy szégyenkezve torpant meg
az utcasarkon tétován kerengő halál.
Két ölelés között apád szívében
háromszázhatvanöt napra lelt otthont
a határokon átívelő szeretet.

Az elbukdácsolt évek nyomán
viharrá duzzadtak a vétkek és
széthullottak a lélekbe épített fészkek.
Most képzeletbeli harangjátékot kongatnak
a januári égbolt felé emelkedő sóhajok.
Már csak harag és büszkeség ereje
visz előre egy-egy lépést – minden percben
közelebb a távol. Az elmulasztott érintések
sikoltva visszhangoznak a szövetek között,
az erekben felgyorsul a zubogás.

Olykor kígyómarásként fáj a csend.
Kívül maradva tolonganak a várakozó évek,
sorszámot kér a kegyelem.
Bűn és bűnhődés között a büszke öntudat
félelemből hófehér fejfát farag.
A gyökerek legalsó létrafokán áll a hiány,
elnehezedő súlya alatt reccsen a könyörtelen
és visszafordíthatatlan elmúlás.
Kendőzetlen megvetésben nyomorog
a meg nem értettség, s két világ között
lázasan szűköl a tehetetlen szándék.

Ki mondja meg, vezet-e feléd még út,
s épül-e hozzád híd a megkövült könnyekből?
Az ünnep harminc gyertyalángjában
gyermeki boldog emlékekkel
lobog együtt a gúzsba kötött jelen.
Benne elhallgatott kérdések és vádak,
az ölelések mégis visszavárnak
mindhalálig, kézbesítetlenül.

Arany-Tóth Katalin

2017. január 16., hétfő

A Káprázat nyomában



Ma átgázolva a földi bajokon,
a valaha volt kezdetet idézem,
s túl sorsfolyókon, léttorkolatokon,
bénult halálon, gránittömb-vidéken,
túl szövevényeken, s rögeszméken túl,
keskeny időhúron préselve magam,
meglátom végre, hogy élő lánggá gyúl
angyali lényed, amelyre nincs szavam.

Szájtátva állok. Ó, hiszen most látom,
hogy záporodtól üdültek a mezők,
hogy lombos homályként kúsztál a fákon,
s benned hűsöltek az odaérkezők,
bimbózó virág voltál föveny-aljon,
szívtisztások gyepén zöldülő remény,
szent vágytavakba megmártózó alkony,
eltökélt ritmus az élők szíverén.

Ó, már nem is tudom, meddig álltam így,
de emlékszem, hogy vidáman kiáltva,
egy létrára másztam, föl a válladig,
hol lánghajamat friss szeled zilálta,
és ott ujjongtam, ujjongtam repesve:
" A remény, a hitszirt, a tiszta mennybolt,
a szótlan szem, mely lelkek titkát leste,
ez a mindenség az Édesapám volt!"

2017. január 15., vasárnap

Apám



Sziklába ölelve, kapaszkodva
gyökerét, gyökerekbe fonva,
ki tart a fa a semmi peremén,
talán úgy, mint néha én,
mikor a sors ellök magától,
és semmim sincs, se közel, se távol,
csak te, itt bennem, az örök szikla,
lelkem ága mindened szorítja,
mindened szorítja, igaz minden emlék,
de tudom, ha nem szorítanám,
már rég nem is lennék.

Tóth János

2017. január 11., szerda

Szabadnak született



Hiába küszködsz. A zsarnok értelem
nem köthet gyeplőt fehér nyakára.
Építs neki börtönt, s őrizd éberen,
el fog szökni béklyóid dacára.

Mint a szú a fában, örökkön perceg,
elszántan rágja, rágja ki magát.
Évődik benned, szűk neki a lelked,
menekedni vágy bárhogy tiltanád.

Hiába küszködsz. Be kellene látnod,
hogy játék neki kurta zsineged,
hogy horgonyvetőnek gyönge a láncod,
hisz lásd, térden állva is kinevet.

Tilalmad olaj, mely lángját eteti,
hiába a rács, a zár, a lakat.
Ki égi fényt vágy, a mécset megveti,
evégett lázad hát az akarat.









Életünket vak erők, s nem a tudat és a megfontolás alakítják.

Pléh Csaba

Egyetlenegy vagy



Nem! Semmiért!
Az életet?
Se aranyért, se ingyen!
Nem! Senkise! Mért?!
Nem akarhat ilyet
igaz isten.

Ez vagy, ez a test, mely
mint szent kerítés
őriz örökké;
s értsd meg: csak egyszer!
Csak most! csak itt! és
sehol soha többé!

Soha! - megtanuld.
Csak most! - ne hallgass
őrültek szavaira.
Bármily nyomorult
vagy is, te vagy csak
életed ura.

Irtóztató,
magány a harcod
idegenek között;
élj, ha ez a jó,
halj meg, ha az jobb:
nincs senkihez közöd.

 De vigyázz: parancsok
öklöznek előre
könyörtelen;
s te mégy, hogy a zsarnok
másnak belőle
haszna legyen?

Meghalni? Ember!
Hogy másnak öröme
s eszköze légy?
Ne felejtsd, ami fegyver
van ellen,
mind szent s a tiéd!

Soha! - Számkivetett vagy,
de út ne felejtsd el!
Kívüled semmi sincsen:
egyetlenegy vagy
egyetlenegyszer
s oly árva, mint az isten.

Szabó Lőrinc

Borsószemnyi hitem…



Ne kérdezz már, Uram, miben hiszek, kiben,
szívem belefakult már a sok mocsokba,
és a valaha volt borsószemnyi hitem
széjjelszórtam silány, szélszáradt nyomokra…

Most láthatod Te is, baj van a vetésen,
nem találtak termő talajra a magvak,
és cipelem én is minden tévedésem
melyet megengedtél, vagy csak nekem adtak.

Na jó, nem figyeltem, s mivel Te sem szóltál,
belehibázhattunk bizony mind a ketten,
hát csak egyet kérek - mielőtt megrónál -,
hagyj egy csöppnyi napfényt beszűkült szememben,

hogy mind, mit e földre körénk teremtettél
hadd legyen tápláló talaja a jónak,
s hogy még én is lássam, hát igyekezhetnél
mielőtt „borsóim” újra szétgurulnak…

Nagy Ilona

Öröktűz



Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...

Reményik Sándor

2017. január 3., kedd

Nadír és Zenit között




Ismerni vágytam a mindenség titkát,
kerestem azt át tűzön-vízen,
és széjjelfeszítve rácsot, kalitkát,
csillagokba csaltam a szívem.

S most itt állok a csillagos gerincen,
köröttem kővel szegett semmi,
se igézet, se angyalok, se isten,
se út, hogy vissza tudjak menni.

A magasság magányában



Jaj annak, aki bércek csúcsát lakja,
léte elkopik, amíg felér,
a kristálylégért mindenét eladja,
s magányt kap társul e kincsekért.

S bár fenn az ormon simogat az Isten,
a keze mégis lelkedre fagy,
a különcök szirtjén társad már nincsen,
s gyémántlelkeddel egyedül vagy.

Millei Lajos