2019. június 1., szombat

Halálsoron


Még vergődöm, mondd, hallod, hogy nyögök
az üszkös, kormos lélekrom alatt?
Haló szikraként, két sötét között
látom reszketni benned magamat.

Jaj, kilopnám szívemet a napra,
hogy újra lásd, hogy újra észrevedd,
itt hiába hull szét száz darabra,
nem látja hevét már a két szemed.


Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem. 

Oravecz Nóra

Búcsú



Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.
s amíg távolba réved a szemem:
arcod vonásait idézgetem.
tengerverés csapdos a partokon:
benne hangod zenéjét hallgatom.

S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még a kezed melegét.
De mindez búcsú már, tudom nagyon.
Elnyel a távol, mint egy ősvadon.

Pókok szövik be lépteid nyomát,
holnapra új lakót kap a szobád,
s elönt a hétköznapok bús sora,
mintha nem is lettél volna soha...

Csak én állok még itt. De már ködöt
lehel a tenger árnyékod mögött,
s míg lengetem a kendőm, lengetem:
emléked lassan eltemetgetem.

Wass Albert

Kereslek


Kutatlak kettétört, szép szavakban,
megfakult színeimben folyton kereslek.
Még mindig látlak ezer-szín alakban,
bár emlékem nehéz függönyei rejtenek.

A felhőben is él a tenger emléke,
a szénaillatban ott a zöld mező.
Semmi nem tűnik el múló-örökre,
bárhogy is hisszük, hogy felejthető.

A csend is, ha iszonyú nagyra nő,
őrzi visszhangzó dallamok neszét.
A nedves koppanásban ott az utcakő
s emlékek hevernek szerte-szét.

Az éjszakára emlékszik a hajnal-ég,
mi szemed fényével édes rokon.
Közeledre emlékszik minden messziség
s a napfényre az árnyék a falakon.

A hervadásban hajdani szirompompa lakik
s az elpattant húrban megmarad a melódia.
A ringásra emlékszik az elsüllyedt ladik
s a békére, minden harctéri trombita.

Kereslek kettétört szép szavakban,
emléked gyertyacsonkja rejt fény-utat.
Mindenem emlékszik, mi voltál hajdan
bennem a múló idő, tegnapot mutat.

Cs Nagy László

Festő



Csodára várva jártam az erdőt,
vén fán pihentem, mely régen eldőlt,
majd jött egy tündér, kérdezte, jössz-e?
Boldog is lehetsz valahol messze...
Megyek én, megyek, az lesz a végem,
ha nem lesz napfény többé az égen,
mint akkor régen.

Feledni vágytam sok régi estét,
fiatal álom semmibe-vesztét,
Jövőre, múltra könny-eső hullott,
tűntek az évek, s az élet múlott.
S mikor szívemben szikra sem égett,
egy festőt küldött nekem az élet,
elhozott téged...

Fesd be a lelkem összetört részét,
a holnapoknak fesd le a vészét,
szomorú végét fesd le a nyárnak,
fess majd egy otthont, hol mindig várnak,
fess még egy percet, mit érdemes élni,
szívedben helyet, hol el tudok férni,
s tudjak remélni...

Óh, kedves...
Fess a világra új napsugarat,
az égre felettem sok madarat,
búzavirágot a domboldalon,
kislányt ki nem sír egy régi dalon,
csillagot, százat! S ha festék marad,
fess a borúra napsugarat.

Gligorics Teru