2017. november 17., péntek

Egészek része vagy




Ha úgy érzed, hogy a siker elkerül,
hogy nagy álmod vászna szerteszét szakadt,
hogy élő keresztként feszülsz egyedül
a lemondás gránitsziklája alatt,

százszor, ezerszer jusson majd eszedbe,
mikor a hitszegő remény cserbenhagy,
hogy nem egy apró csepp vagy a tengerbe',
hanem egy cseppben az egész tenger vagy.



Hiába szeretnénk örökbecsűvé tenni az élet ritka, szép, örömteli pillanatait, a suhanó idő elveszi az élet szépségeit, s a múltból csak a kudarcok maradnak meg, az álom illúziójából a valóságra ébredünk, amely azonban rémisztő és sivár.

Sebők Melinda

Létem íve vagy




1
Álmaimban visszatérsz még néha,
a nyár mosolyát hozod el nekem,
s érzéshegyem málló maradéka
elmémre hull, hát eltemetkezem.

Látom, amint felragyog az arcod,
és fényvillámot szór a szép szemed,
ívével a szívfalamra varrod,
hittél engem, míg telt az életed.

Kutattál, a világot bejártad,
s míg megkóstoltál ezer keserűt,
szüntelen csak azt az egyet vártad,

mely mézszóval hint lelkedre derűt,
kóboroltál, s nem fáradt a lábad,
mert szomjaztad a legtisztább nedűt.


2
Elhitted, a hangosak hazudnak,
s némák közé búvik a hallgatag,
a szópillérek sosem lazulnak,
ha vágyhabarcs köt össze falakat.

Betűkből a szavak úgy épülnek,
mint hegyek közt a karcsú viadukt,
s a hangosak, ha reá kerülnek,
majd kettéhasad alattuk az út.

A halkak húrján igazság zenél,
és csöndben bár, de folyvást áramol,
hisz nem néma, ki lelkével beszél,

az imádság is önmagunkban szól,
s ha nem fúj mindig kerge szembe szél,
a suttogást is megértik majd jól.

3
Álmaimban felragyogsz még néha,
hisz álom dajkál minden életet,
az ébrenlét, létünk ivadéka,
eltaszítja az álomszép kezet.

Ő nem hisz varázsban, kéjben, bájban,
a Sors ostorát csattogtatja ránk,
havat fúj a legtikkasztóbb nyárban,
s ha lelkünk megfagy, csak a mi hibánk.

A mi hibánk, hogy meghajlít a lét,
mi hibánk, ha a közöny ünnepel,
bár rendre vágna bennünket a vég,

bár törnénk inkább száz darabra el,
ha ajkunkról a legszentebb igét,
nem repítjük a felhők fölé fel.

Millei Lajos

Semmiből semmibe



Harangtoronyban harangzene
ujjgyakorlat két levegő közt
és visszatérés a semmibe.

Károlyi Amy

Varázs



Holdfény alatt sétál a szerelem,
sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
Kék ködben ül a táj, a tó felett
emlékek és árnyak keringenek.
A fákon átlebeg a rezge fény,
olyan, mint egy verlainei költemény:
lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
felsóhajt és a földre hull az éj.

Komjáthy Aladár