2019. október 5., szombat

A két világ mezsgyéjén



Tizenhárom év... s én még nem tanultam
az erős szívek nehéz erényét,
lemondani, vagy tűrni elvakultan,
és várni, hogy gyümölcsük beérjék.

Tűrni? De hogyan, míg döngöl az ököl
az elfogadhatatlan asztalán?
Sírok sűrűjében ásít egy gödör,
s ott négy deszka közt fekszik az Apám.

Mióta alszik, szemem egyre leskel,
úgy fürkészi a vén hant agyagát,
hogy tán meglátja majd, amidőn felkel
és kilöki a kripta ajtaját.





Apámra egyszerűen nem lehetett haragudni, neheztelni sem. Alapvető emberi jósága és ártatlansága úgy sugárzott, mint az elemek.

Szabó Magda

Az építész fia


Ne szólj halottról, mondj elköltözöttet,
így kegyesebb a szó: mint kötözött seb
pólyázó vatták melegén sajog.
Versem, te is ily pólyázón idézzed
az ifjan elment, régi épitésznek
nevét, kinek véréből vér vagyok, -

nevét amelynek siri kőbe vágott
betűivel indultam én világnak,
s fakultas fényük máig rámvetik, -
úgy hordom én e gránittömb irását
nevemben, hogy mint félbetört imádság
eljusson a megváltó ámenig.

Még őrzöm egy-két századvégi háznak
tervét: megannyi büszke régi vázlat, -
a kéz kihült, de rajza még lobog!
és perlekedve a bénult halállal,
itt minden él, mozog, magasba szárnyal;
futó párkányok, fürge oszlopok!

Itt mindent még a kezdet láza leng át,
friss hit feszíti a mestergerendát,
és minden pillér: szándék és remény -
de terv, de terv csak! Nézem most ijedten:
terveztem én is, s mitsem épitettem,
még annyit sem, mint jó apám, szegény.

Csak alapoztam, - azt is mind kiásták
a vadvizek, s tervem teherbirását
a kezdet kezdetén hibáztam el,
vagy léha oromdísszel bibelődtem,
mig káprázatba ködlött szét előttem
a palota, melynek falára kell.

Mert jaj, tetőig-jutni törpe lélek
útját mi jelzi? tervek, törmelékek:
szakadt párkányok, csonka oszlopok, -
mert jaj, apám, már látnod kell, mi gyatra
reménnyel épitettél rám, fiadra,
ki örököddel így sáfárkodott;

ki épitészapának elbukott, korcs
utóda csak s a sorsa Ikarosz-sors
(bár gyávább mint a gyászröptű görög!) -
s ki hitte bár, nevednek templomot rak:
minden tervével hamarabb leroskadt,
mint a gránitkő hamvaid fölött.

Rédey Tivadar

2019. június 1., szombat

Halálsoron


Még vergődöm, mondd, hallod, hogy nyögök
az üszkös, kormos lélekrom alatt?
Haló szikraként, két sötét között
látom reszketni benned magamat.

Jaj, kilopnám szívemet a napra,
hogy újra lásd, hogy újra észrevedd,
itt hiába hull szét száz darabra,
nem látja hevét már a két szemed.


Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem. 

Oravecz Nóra