2020. június 11., csütörtök

ÉBRESZTŐ



A toll megindul. Süt alá a kétség,
nem bírok uralkodni rajta,
míg fullánkját elvesztett csalánként ég,
epét ont szólni vágyó ajka.

Csak siklik, siklik az aszalt papíron,
mint télen a szél a tó jegén,
belőle tüzel a fájdalmam, kínom,
s abba rí a vasravert remény.

Féltelek népem! Odafönn a „kovács”
már parazsa felett hajolgat,
az üllőkön már dübörög a kopács,
készül a nyakló s a szájlakat.

Saját megítélés, elv nem divat már,
rongyként csüng az országház szögén,
s a jog, mely elbírál, mint széltépett nyár,
avarként ül szégyenfánk tövén.

Alszunk még? Apránként elnyel a tenger,
ha csuklónk nem vedli láncait,
nemrég még ölre ment a végtelennel
elkapva az ég villámait.

Rázlak Titeket, égzengés a lelkem,
mert ma még... még lendülhet a kar,
ma még ez áldott, süppedt ősi telken
minden porszem, vízcsepp még magyar.

És rajtunk áll, még rajtunk áll a holnap,
ne nyűgözzön le az önösség.
Mienk. Őrizzük, míg vérünkké olvad
a már '48-ban visszanyert örökség.




Én azért élek itt, mert itt szeretek élni, nem pedig azért, mert a nagyvilágon e kívül nincs számomra hely. 

Merő László

Megcsonkulva


Megcsonkított, kicsiny Hazám,
túl gyenge a hangod.
Száz éve ver már a magány,
fizeted a sarcot.

Kezed, lábad levágatva,
csak egy vézna törzs vagy,
hajkoronád leválasztva,
tar homlokod fölfagy.

Szíved is már lanyhán dobban,
rövidek az erek,
szétszakított magyarokban
szűkülnek a terek.

Pedig pompás legény voltál,
Európa éke,
tengervízben lábat mostál,
de annak már vége.

Töpörödött, kicsiny Hazám,
nem mozdul a karod,
tollvonások nagy színpadán
elnémult a dalod.

Lesz- e még e satnya törzsnek
ismét keze, lába?
Vagy néki is dárdát döfnek
majd az oldalába?

Millei Lajos

A Tündérkert fölött






Az ősi táj rögén a réti fű se nő,
a szél elül, fenyőfa ága sem remeg,
a sziklabérceken megáll a vén idő,
a szürke fellegek ma könnyet ejtenek.

Ott lenn, a völgy ölén sok ember ünnepel,
a Tündérkert fölött, mint horda ül ma tort
ki ősi kultúrát buzogva tüntet el,
és mindent szétzilál, mi egykor egybeforrt.

Kis nemzetünk szelet vetett, s vihart kavart,
de úgy tekintik, mintha egyre vétene.
Igaztalan fenyít, mi már száz éve tart
a büszke nagyhatalmak ócska szégyene!

Ki még konok magyar, s a lelke felzokog,
a fájdalom reá ma eltaposni hág.
Az ördögökkel cimborálni nem fogok,
de tollhegyemre tűzlek én, bitang világ!

Szilágyi Ferenc Hubart

2020. április 23., csütörtök

Szókelmédbe pólyálva



Drága soraid altattak ma éjjel,
s már sápadtan bár, de szürkül a reggel,
az első fénysugár nyírfánkon fészkel,
itt játszik a zsönge falevelekkel.

Az ajtók még zárva. Egy nesz se hallik,
mégis tudom, künn minden lakás börtön,
s érzem, minden fal az égig magaslik,
(sebesre zúzódott rajtuk az öklöm).

Visszakúszom hát szavaid tüzéhez,
ó, parázsból lobbant, szélszította láng,
a rémlátás ellen mindig fölvértez,
s rögvest fölemel, midőn a mélybe ránt.

Látod? Hiába csuklik össze térdem,
s hiába sajog szívem szárnytörötten,
tetőtől talpig állok most is fényben,
mert mindenünnen Te őrködsz fölöttem.